Dr. Emily Morris elemző cikkének harmadik része.

II. Egyensúlyvesztés és stabilizálódás

Az állami költségvetésben egyaránt világossá válnak a válságra adott kezdeti kubai válasz erősségei és gyengeségei. A többi rendszerváltó ország erőteljes kiadáscsökkentésével szemben Kubában az összkiadás az 1990-es 14,2 milliárd pesóról 1991-1993 során átlagosan évi 14,5 milliárdra nőtt. A kormány prioritása az egészségügy (19 százalék növekedés), valamint a szubvencionálás volt (néha akár 80 százalék bővülés), ami az orvosok létszámának 40 százalékos növekedésében, valamint a szubvencionált élelemelosztás fenntartásában nyilvánult meg. Ezen növekedést részben a védelmi kiadások visszavétele fedezte, melyek 1989 és 1993 között 43 százalékkal csökkentek, valamint a beruházásoké, melyek több mint 50 százalékkal zuhantak. A GDP és az állami bevételek csökkenésével párhuzamosan a költségvetési deficit 1990-ben a GDP tíz százalékára, míg 1993-ban a 34 százalékára nőtt. A kezdeti válságkezelés világos célja a makro-ökonómiai egyensúly volt. A deficit előnyei a válság alatt váltak világossá – egyszerre szolgált a visszaesés enyhítésére, valamint a külső válság által okozott szociális krízis tompítására. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a kormány sok problémát hosszú távra tolt ki: külső, vagy bármilyen piaci finanszírozás hiányában a teljes deficit monetárissá vált, mely a pénz értékvesztéséhez vezetett: a feketepiacon 1990-ben hét peso ért egy dollárt, 1993-ban már 100. A pénz ilyen mértékű leértékelődése nem volt kivételes a régi KGST-tagállamok között, de Kuba esetében – mivel az inflációt állami beavatkozással „eltörölték”– a relatív árak és a bevétel változásainak vált egyetlen felelősévé. A többi ex-KGST országban a fizetések, az árak és a csere formáinak liberalizálása a leértékelés-infláció-tőkevesztés spirálját indította el, mely főleg a legrosszabbul fizetettek körében a reálbérek csökkenéséhez vezetett, így a reálbérek közötti egyenlőtlenség gyors növekedésnek indult. Kubában a peso értékvesztése a feketegazdaság áraira és átváltási arányára korlátozódott; az államilag ellenőrzött hivatalos gazdaságban a reálbérek egyenlőtlensége valójában pont hogy csökkent, mivel a skála tetején állók, akik korábban megengedhették maguknak a luxus-importjavak és a feketepiac áruinak megvásárlását, az árak hirtelen emelkedésével szembesültek. Ellenben az alacsonyabb fizetésben és állami ellátásban részesülők számára, akik addig csak a rögzített áru alapvető közszükségleti javakhoz fértek hozzá, a megélhetési költségek eleinte stabilak maradtak. Ugyanakkor a peso értékének csökkenése egyre növelte a szakadékot a keményvalutához hozzáférők, és azok között, akiknek a bevétele pesóban érkezett. Az állami szektorban dolgozók egyre világosabban látták a különbséget a saját, és a feketepiac informális gazdaságában dolgozók valós jövedelme között, miáltal az anyagi ösztönzés a morálissal ellentétes irányba kezdett mutatni. A peso dollárhoz viszonyított értékének összeomlása a kubai gazdaság önértékelésének hanyatlását is szimbolizálta, mivel a pesóban fizetettek már nem csak a „kintiek” szegény rokonai voltak – a korábban kivándorolt gusanóké, illetve a beáramló turistáké – hanem a hazai maffiózókhoz viszonyítva is azzá váltak. Az egységről szóló hivatalos, hősies retorika, és az ezt kísérő nehézségek, a szegénység és egyenlőtlenség hétköznapi valósága között is egyre mélyült a szakadék. A forradalmi etikát leginkább az őrölte fel, hogy egyre többen váltak kénytelenné a feketepiacban részt venni vagy ott vásárolni azok közül, akik korábban ezt megtagadták. Vonakodó, bocsánatkérő jellegű részvételük egy nem szándékos beleegyezést mutatott, ahol a túlélés szükségessége felülírt minden más megfontolást. Ez a duális rendszer idővel aláásta a társadalmi szolidaritást és a munkaösztönzést is; nőtt a lopásra, a lógásra és a korrupcióra való hajlam, ami súlyos ballasztot jelentett a gazdaság számára. 1993 és 1994 között társadalmi, gazdasági és politikai okokból egyaránt sürgetővé vált a monetáris stabilitás helyreállítása: az élelmiszerellátás ekkor vált a legszűkösebbé; a kétségbeesés a „tutajosok” („balseros”) krízisében, és egy fővárosi zavargásban („maleconazo”) csapódott le. A többi régi KGST-országgal ellentétben a kormány a „vívmányok” megőrzésének célja érdekében megtagadta a sokkterápia stabilizációs csomagjának végrehajtását. A kubanológusok szerint ez a „makacsság” volt az oka a peso zuhanásának, és azzal vádolták a kormányt, hogy nem hajlandó szembenézni a problémákkal. Azonban, noha a hivatalos kubai megnyilvánulások a vásárlóerő csökkenésére továbbra sem inflációként hivatkoztak – ami a vásárlóerő tartós visszaesését sugallta volna – hanem „hiányként”, a kormány nem tagadta el a problémát. Mivel egy kapcsolatokkal rendelkező kisebbség kivételével 1993-ban minden funkcionárius tisztában volt az éleződő nehézségekkel, alig kellett elmagyarázni a problémákat, és a gazdasági tanácsadókat máris lefoglalta a politikai célok meghatározásával való viaskodás. 1993-1994 között egy sor reform került bevezetésre; mivel ezek nagyon különböztek a washingtoni konszenzus stabilizációs receptjeitől, a kubanológusok azokat alkalmatlannak ítélték. Ennek ellenére sikerrel fordították meg a helyzetet.

A dollár visszatérése

Az új intézkedéseket nem stabilizációs reformokként, vagy elsősorban a monetáris elértéktelenedés ellen szánt reformokként jelentették be. Megkísérelték a feketegazdaság mechanizmusainak beépítését a hivatalos gazdaság szektorába, és ily módon növelni a gazdasági aktivitást, és a bevételek növelése révén csökkenteni a fiskális deficitet. Az első intézkedés 1993 júniusában a dollárbirtoklási tilalom eltörlése volt. A dollár innentől kezdve személyközi tranzakciókban szabadon átváltható lett pesóra és viszont. Addig a hivatalos gazdaságban a kubai peso volt az egyetlen fizetőeszköz, eltekintve olyan állami boltoktól, mint az úgynevezett „diplotiendas”, melyek elsősorban olyan diplomatákat, külföldi diákokat és néhány olyan kubait – főleg sportolókat és zenészeket – szolgáltak ki, akik külföldön kerestek pénzt. De ekkor már egyre nőtt azon kubaiak száma, akik informálisan vagy illegálisan családi visszautalások vagy a turizmus által dollárhoz jutottak. Feltételezték, hogy a dollárt a hivatalos 1:1 árfolyamon váltják majd pesóra, de mivel a peso értéke lezuhant, az emberek többsége megtartotta a dollárt, vagy a „diplotiendákban” történő közvetítőkön keresztüli vásárlásra, vagy a feketepiaci kereskedelemre. A monetáris egyensúlyvesztés további növekedésével a dollárhasználat tilalma keresztülvihetetlenné vált: lefoglalta a rendőrséget, gerjesztette a korrupciót, és növelte azon kubaiak elégedetlenségét, akiknek meg kellett sérteniük a törvényt ahhoz, hogy használhassák a pénzüket. A legalizáció és a devizaváltás által – melyet utólag is megkönnyített a dollárral 2:1 arányban konvertibilis peso bevezetése, és az 1995-ben létrehozott hivatalos pénzváltó-házak („Cadecas”) rendszere – a kormányzat élénkítette a hazautalásokat, mely új forrásként enyhítették a kétségbeejtő devizahiányt. Az intézkedés a dollárt elfogadó boltokon keresztül érkező forgalmi adó által az állam bevételeit is növelte, valamint enyhítette az állami autoritás erózióját, melyet azon egyre hiábavaló erőfeszítései váltottak ki, melyek a kubaiak számára megtiltották a dollár használatát. A reform messze állt a többi ex-KGST ország által nyugati gyámkodás alatt végrehajtott devizapiaci liberalizációtól, mivel csak személyközi szinten valósította meg, a nemzetgazdaság keretein belül; minden más típusú tranzakció állami felügyelet alatt maradt. Bármennyire is korlátozott volt hatósugara és funkciója, végrehajtotta a két valutára épülő rendszernek a hivatalos gazdaságba való beépítését. A dichotómia innentől kezdve nem a hivatalos és a feketegazdaság között állt fenn, hanem a személyközi tranzakciók szektora – ahol amerikai dollár forgott, és „nem hivatalos” 100 peso/1 dolláros piaci árfolyamon a „Cadecasban” beváltható volt –, és az állami szektor között, amely továbbra is hivatalos 1:1 átváltási arányt használta. Ahogy nyilvánosságra került a kettős pénzrendszer dichotómiája, a „Cadecas” változtatott az átváltáson, és mivel így a rendszer nem palástolta többé a peso zuhanását, a kubaiak számára világossá vált bevételeik zuhanásának mértéke. A vásárlőerő hiánya végre hivatalosan is szegénységi kérdésként, nem pedig hiányként lett értékelve, és a keményvalutát birtoklók és a többség közötti szakadék az illegalitás terepéről kilépve egyenlőtlenségi problémává vált. Ezzel párhuzamosan a reáljövedelmek és az életszínvonal helyreállításának a feladata is más megvilágításba került: a kiigazítás szükségessé tette a peso piaci értékének helyreállítását, ami azt jelentette, hogy a monetáris egyensúlyvesztést a deficit csökkentése által kell korrigálni; valamint, hogy növekedjen a pesóban történő – elsősorban élelmiszer – vásárlás. Az 1993 szeptemberében bevezetett második intézkedés, a 141-es törvényrendelet, növelte az önálló tevékenységek körét. Az önfoglalkoztatási skálán szereplő tevékenységek száma 41-ről 158-ra nőtt, ami az önfoglalkoztatók számát az 1992 második felében mért 15 ezerről 1999-re 150 ezerre növelte. Ezt a kubanológusok a liberalizáció jeleként kedvezően fogadták, noha korlátozott alkalmazása miatt bírálatot is kapott. Az önfoglalkoztatók továbbra is csak a munkaerő öt százalékát képviselték; az engedélyeket két évre lehetett megkapni a Munkaügyi Minisztérium helyi kirendeltségén; az elfogadott tevékenységek köre alapvetően a személyi szolgáltatásokra korlátozódott. Kétségtelen, hogy a reform egy új – eleinte nyers és néha regresszív árjegyzék-struktúrán alapuló – adórendszer által utat nyitott az e típusú vállalkozások számára; a rendszer a későbbiekben a benyújtott jelentések és összefoglalók növekvő számával javult.

Tanácskozások

Miközben a dollár kriminalizálásának megszüntetését és az önfoglalkoztatást dekrétumokkal vezette be, a kormány sokkal óvatosabban nyúlt hozzá most a fiskális kiigazítás kérdéséhez, melynek szükségességét 1993 decemberében a Nemzetgyűlés is elismerte. Egy szigorú kiadáscsökkentő csomag helyett a kormány újra nemzeti vitát kezdeményezett a változtatásokról, olyan új konzultációs intézményeken keresztül, mint a Munkásparlamentek. Ezeket a fórumokat a következő hónapokban hívták össze, hogy mérlegeljék a megszorításokat; a végső csomagot csak e tanácskozások lezárulása után, 1994 májusában vezették be. A késedelem teljesen érthetetlen volt a pályázó külföldi gazdasági szakértők számára, akik ragaszkodtak a stabilizáció sürgősségéhez. Valójában a konzultációs eljárás fontos volt a kiigazítás sikeréhez. Kétségkívül megvoltak a maga hibái, de nem egyszerű „spanyolfal” volt a személyi állomány előre elhatározott csökkentéséhez: az elhangzott ellenvetéseknek köszönhetően sok javasolt megszorítást feladtak. Miközben a jövedelemadót elvben elfogadták, az állami alkalmazottak számára mégse vezették be; míg nagymértékben megnövelték a cigaretta, az alkohol, a benzin, az elektromosság és a bizonyos ágazatokban a közlekedés árát, az alapvető közszükségleti javak ára mélyen az önköltségi ár alatt maradt, tekintet nélkül a költségvetési hatásokra. Szintén megegyeztek arról, hogy amennyiben munkahelyeket kell megszüntetni, a folyamat fokozatos lesz, hogy az elbocsátott dolgozók számára lehetővé váljon új munkahely keresése. A munkások részvétele a stabilizációs intézkedések kidolgozásában azt jelentette, hogy noha a munkahelyek biztonsága meggyengült, a közmegegyezés a tömeges munkanélküliség megakadályozására továbbra is érvényben maradt. A piacok („agromercados”) mezőgazdasági termelők számára való váratlan újra megnyitása 1994-ben, a „maleconazo” végnapjaiban, szintén hozzájárult a stabilizációhoz, noha nem ez volt a fő kiváltó oka. A kormány vezetői közötti megbeszélések részletei nem kerültek nyilvánosságra, de köztudott, hogy Fidel Castro elutasította őket, mivel az agrárpiacban nagyméretű deformálódás és károkozás melegágyát látta bennük; Raúl, és a Kistermelők Országos Szövetsége (ANAP) támogatta őket azzal érvelve, hogy segíthetnek az élelmiszerellátás növekedésében. Kuba megfigyelői Miamiban és Pittsburghben ismét elégtelennek ítélték a reformot, mivel a mezőgazdasági piacnak csak egy részét liberalizálta: az állam továbbra is döntő szerepet játszott az élelmiszer-elosztásban, hogy általánosan garantálja az alapvető szükségletek kielégítését. A jegyrendszer megmaradt, és a mezőgazdasági termelők kötelezve voltak a raktáraknak meghatározott kvótákat rendelkezésére bocsátani, és csak az ezután fennmaradó fölösleget adhatták el a piacon; az új eladóhelyek szigorú szabályozás, ellenőrzés és adóztatás alatt álltak. Hivatalosan a kereslet és a kínálat szabta meg az árakat, de a kormány igyekezett ezt megfékezni a rugalmas árak kényszerített korlátozásával, és az állami értékesítő helyeken az alulértékeléssel. Összességében ez a négy politikai intézkedés számottevő fiskális és monetáris stabilizálódást vont maga után, de a kiigazítás természete homlokegyenest ellentétes volt a többi volt KGST-tagországéval. Az első különbség, hogy a kubai kormány a deficitet az állami kiadások visszavágása helyett, ahogy a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában történt, az állami bevételek növelésével szüntette meg. 1993 és 1995 között a nominális bevételek 37 százalékkal nőttek, miközben a kiadások mindössze öt százalékkal csökkentek. Az új bevételek kétharmada az állami tulajdonban levő boltok devizabevételeiből származott – ezeket devizaboltoknak (TRD) nevezik ­–, a maradék pedig az új közvetett adókból és illetékekből folyt be. A második különbség, hogy hadsereg, és az állami, valamint vállalati adminisztráció lefaragásával a szociális kiadások érintetlenek maradtak. Mivel a GDP nőtt, miközben a nominális kiadás állandó maradt, a kubai kormány kiadásai a GDP-hez viszonyítva az 1993-as 87 százalékról 1997-re 57 százalékra csökkentek, ami viszont még így is magasabb volt a „rendszerváltó országok” 40 százalékos átlagánál. Ily módon Kubának sikerült a szociális háló fenntartását ötvöznie a fiskális deficit csökkentésével, ami az 1993-as 5,1 milliárd pesóról 1995-ben 800 millió pesóra csökkent. Ez a változás sokkal radikálisabb volt, mint amit a többi volt KGST-országban végbement: ezen országok 8,8 százalékos átlagához képest a kubai költségvetési deficit 1991-1993 között átlagosan a GDP 30 százaléka volt; 1995-re 5,5 százalékra csökkent, majd három százalékon stabilizálódott. Az 1993-1994-es intézkedések a peso stabilizálódásához is hozzájárultak. A dollár dekriminalizálása újabb devizaforrásokat nyitott meg, az önfoglalkoztatás a szolgáltató szektort erősítette, a költségvetési kiigazítás csökkentette a deficitet és a monetáris költségeket, az agrárpiacok pedig enyhítették az élelemhiányt és lenyomták az árakat. 1994 végére a pénz értékvesztése nem csak hogy megállt, hanem részben meg is fordult, elérve a 60 peso/dolláros árfolyamot, ami kevesebb, mint a fele volt az ugyanezen év februári 150 peso/dolláros árfolyamnak. A következő 18 hónapban folytatódott a peso erősödése, 1996 közepére elérve a 18 peso/dollárt. A fizetőeszköz konszolidációjának ez a mértéke összehasonlíthatatlan a „rendszerváltó országokéval”: noha a többségüknek sikerült megállítania a leértékelődést, visszafordítania egyiknek sem sikerült. Ugyanakkor kétségtelen, hogy noha Kubának sikerült az inflációját ellenőrzés alatt tartania, a súlyos monetáris egyensúlyzavarok nem tűntek el teljesen; ide tartozott a peso értékvesztése, mivel még így is mélyen az 1990-es szintje alá került. Ez azt jelentette, hogy az állami árak és fizetések nominálisan ugyan többé-kevésbé stabilak maradtak, de a keményvalutákkal és a piaci árakkal összevetve viszont csökkentek. A CADECA felülértékelt peso/dollár átváltási aránya, mely a nehézségek „áthárítását” kísérelte elérni, a következő évtizedben lenyomta az importkeresletet, miközben a kormány a devizabevételek sürgős helyreállítására összpontosított.

Az USA ellenségessége

Miközben a gazdaság stabilizálódott, a külső helyzet rosszabbodott. A Kennedy által 1962-ben bevezetett embargót a következő évtizedekben újabb és újabb rendeletek erősítették meg, azonban 1992-ben a Különleges Időszak során a Toricelli-törvény még szigorított is rajta. 1996-ban tovább feszült a húr, amikor Clinton aláírta a Helms-Burton törvényt, amely tovább növelte a szankciókat más országok azon szervezetei ellen, melyek az 1959 után elkobzott amerikai befektetésekkel „üzleteltek”; továbbá alkalmazottaikat is kitiltotta az USA területéről. A törvény kiterjedt a New York-i tőzsdén történő dollárban való tranzakciókra is, még akkor is, ha ez egyetlen amerikai társaságot sem érintett. A törvény kötelezte az Egyesült Államokkal kereskedő országokat annak igazolására, hogy termékeik nem tartalmaznak kubai alapanyagokat vagy félkész termékeket. Ebben a kontextusban könnyebben érthetővé válik a biztonságnak és a nemzeti szuverenitásnak tulajdonított fontosság Kubában. Kétségtelen, hogy reakcióként belső téren szigorításokat vezettek be. A Helms-Burton törvényre válaszul [Fidel] Castro kormánya egy Kuba méltóságát és szuverenitását kinyilvánító törvénnyel válaszolt, mely megtiltotta a kubai állampolgárok számára minden olyan információ – elsősorban gazdasági – kiadását, amely alááshatja a nemzetbiztonságot. Ennek lett egyik következménye a CEA (Amerika Tanulmányok Központja) egyik fontos kutatási programjának felszámolása, miután a kutatók első alkalommal angolul publikáltak egy kimerítő elemzést a kubai kiigazításról. Ez a védekező magatartás – a kutatók magukat hűséges, de kritikus forradalmároknak vallották – végső soron csökkentette Kuba lehetőségét arra, hogy képes legyen kreatív választ kidolgozni a változó helyzetre.

Folyt. köv.

Írta: Dr. Emily Morris

Forrás: cubadebate.cu

Fordította: Zolcsák Attila