Barack Obama azon döntésével, hogy rendezi országa diplomáciai kapcsolatait Kubával, talán egy olyan új korszakba lépünk, amelyben Amerika múltbeli karibi és közép-amerikai katonai beavatkozásai végre valósághűbb perspektívába kerülnek.

Az 1980-as években a Reagan-adminisztráció és kétpárti kongresszusbeli szövetségesei azt hangoztatták, hogy a Kuba elleni blokád, a kontra-háború Nicaraguában, az Egyesült Államok katonai segélye El Salvadornak és az 1983. októberi grenadai invázió mind-mind olyan lépések, amelyek a térségbeli szovjet hatalom visszaszorítását szolgálják. Az Egyesült Államok problémája Kubával, mondták, az, hogy a szigetország a szovjet kommunizmus előőrseként szolgál a féltekén.

Reagan elnök így jellemezte a térségbeli kommunista „fenyegetést”: „Nicaraguát bázisul használva a szovjetek és a kubaiak válhatnak a domináns hatalommá a döntő fontosságú átjárón Észak- és Dél-Amerika között. Ott megtelepedve olyan pozícióba kerülnek, ami fenyegeti a Panama-csatornát, elvágja létfontosságú karib-tengeri hajózási útvonalainkat, és végül onnan már csak egy lépés Mexikó.”

Azonban az Egyesült Államok már a Szovjetunió jelenléte előtt is ellenségesen viszonyult Kubához, és ez legalább a spanyol-amerikai háború korszakáig és a kubai alkotmányba beleírt Platt-kiegészítésig nyúlik vissza. A connecticuti szenátorról, Orville Hitchcock Plattról elnevezett Platt-kiegészítés, amely a „függetlenség” előfeltételeként egy sor követelést erőltetett a kubaiakra, gyakorlatilag amerikai protektorátust csinált Kubából. Évtizedekkel később, az 1959. januári forradalom után a kommunizmus elleni harc, az emberijog-sértések elítélése és a „demokrácia” követelése homályosította el a valódi hatalmi kapcsolatot az Egyesült Államok és Kuba között, aminek kevés köze volt a „kommunizmushoz”.

A hidegháború befejeztével az Egyesült Államok régióbeli katonai beavatkozásait igazoló kommunizmus elleni keresztes hadjáratnak vége szakadt. Az Egyesült Államok 1989. december 20-án megindított panamai inváziója mutatja az Egyesült Államok térségbeli uralmának megokolásában bekövetkező változást. Jelentősége részben abból adódott, hogy Fidel Castro forradalma óta ez volt az Egyesült Államok első olyan katonai beavatkozása a régióban, amelyet nem igazolt az a magyarázat, hogy az a szovjet kommunizmus elleni szélesebb harc része.

George Herbert Walker Bush elnök 1989. decemberi panamai inváziója, amely a 19. századot vagy a 20. század elejét idézte, megmutatta, hogy az Egyesült Államok nem habozik megvédeni az érdekeit a „hátsó udvarában”, ha igazolja azt a nemzetközi kommunizmus elleni harc, ha nem. A drogháborút egy olyan új logikához igazították, amely jól illeszkedett a hidegháború utáni környezethez.

Bámulatos, hogy az Egyesült Államok külpolitikai elitje milyen gyorsan cserélte le a fókuszát a szovjet kommunizmus elleni harcról a „drogok elleni háborúéra”. Az Egyesült Államok külpolitikai szervezőelveinek 1989-ben bekövetkezett változása előrevetített egy hasonló paradigmaváltást, amire szeptember 11-e után került sor, amikor is elindították a „terrorizmus elleni háborút”.

A panamai megszállás akkor történt, amikor az Egyesült Államok döntéshozói egy hidegháború utáni paradigmát kerestek az amerikai globális hatalom tanainak gyakorlására. Az 1989-1990 közötti „Új Világrend”, legalábbis Közép-Amerikában és a Karib-térségben, sok tekintetben úgy nézett ki, mint a régi, amelyben az Egyesült Államok katonai kényszerítő ereje volt a döntő, függetlenül attól, hogy érte-e a féltekét szovjet fenyegetés, vagy sem.

Huszonöt évvel ezelőtt Bush elnök Panamába vezényelt 27.500 amerikai katonát, valamint háromszáz repülőgépet (köztük modern vadászgépeket). Az „Igaz ügy hadművelet” hangoztatott célja a csatornaövezet és a Panamában élő amerikaiak védelme, a földszoroson keresztül folyó kábítószer-kereskedelem megállítása és Manuel Noriega tábornok letartóztatása volt. Az erőfölényben lévő amerikai erők gyorsan legyőzték a Panamai Védelmi Erők (PDF) azon részét, ami hű maradt Noriegához.

Panamavárosban és Colónban az amerikai katonák szétlőtték a Noriega parancsnoksága alatt álló célpontokat és kommunikációs eszközöket. Amikor az amerikai tengerészgyalogosok megtámadták a Commandanciát (Noriega főhadiszállását) a harcok betörtek El Chorrillo negyedbe, ahova az Egyesült Államok „okos bombákat” és más robbanóanyagokat dobott. A csaták lakóházakat pusztítottak el, és El Chorrillóban halt meg a legtöbb civil. A megszállás kezdetét követő héten az Orvosok az Emberi Jogokért háromszázra becsülte a megölt civilek számát, és 15 ezer ember vált hajléktalanná. Panamavárosban zavargások törtek ki, amelynek hála az amerikaiak átcsoportosíthatták erőiket a város biztosítására.

A Pentagon gyakorlottan irányította az „Igaz ügy hadműveletről” szóló híradásokat, ahogyan ezt már nagy sikerrel csinálta az 1983. októberi grenadai megszállás idején is. A harcok helyszíneire való belépést szigorúan korlátozták, és mivel az újságíróknak ezúttal is a szállodákban kellett rostokolniuk, nagyban függtek a Védelmi Minisztérium tájékoztatóitól.

Az amerikai hatóságok egy csomó lejárató információt terjesztettek Noriega „boszorkányság és fekete mágia iránti rajongásáról”, vagy házvezetőnőjével folytatott szexuális viszonyáról. A Noriega magánéletéről szóló színes beszámolók, amelyeket egy meg nem nevezett amerikai tisztviselő „perverznek” nevezett, hozzáadódtak azokhoz a történetekhez, melyek szerint brutálisan bánt a vetélytársaival és kapcsolatokat ápolt kolumbiai drogkartellekkel.

Ezek a gondosan kidolgozott és izgalmas mesék elvonták a figyelmet Noriega egyesült államokbeli katonai kiképzéséről, és a CIA-hoz fűződő korábbi kapcsolatairól, amelyek lehetővé tették hatalomra kerülését.

A megszállás kezdetétől, december 20-a kora reggelétől kezdve karácsony estéig Noriegának sikerült kicsúsznia majdani elfogói, az Amerikai Különleges Erők markából. Ők negyven műveletet hajtottak végre Panama szerte, sokat közülük egy időben, hogy kézre kerítsék Noriegát, de mindegyik alkalommal üres kézzel távoztak. Végül karácsonykor kora reggel Noriega menedékjogot kért a Panamaváros Punta Paitilla negyedében lévő vatikáni nagykövetségen. Monszinyor José Sebastián Laboa pápai nuncius (II. János Pál pápa panamai követe) nehéz helyzetben találta magát, hiszen egy olyan körözött bűnözőt kellett rejtegetnie, akinek a fejére egymillió dolláros vérdíjat tűztek ki, miközben az amerikai katonai erők körbevették a nagykövetséget.

Dick Cheney akkori védelmi miniszter, aki Panamába érkezett, hogy a karácsonyt az amerikai katonák körében töltse, azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy „megkönnyebbült, hogy Noriega tábornok végre horogra akadt. Úgy vélem, hogy innen már tiszta sor” – mondta, „hogy a panamai embereket nem tudja többé felhasználni, ezért keresett menedéket egy külföldi nagykövetségen.”

Ezután egy sor tárgyalás következett az amerikai tisztviselők és a pápai nuncius között, hogy meggyőzzék az egyházi személyeket Noriega kiadatásáról. A Bush-adminisztráció azt akarta, hogy Floridának adják ki, hogy ott állítsák bíróság elé.

James Baker külügyminiszter írt egy levelet a Vatikánnak, amiben az állt, hogy Noriegát kábítószer-kereskedelemmel és gyilkossággal vádolják, ami nem felel meg a római katolikus egyház által a menedékjog megadásának feltételéül szabott erkölcsi normáknak.

A folyamat siettetésének érdekében az amerikai katonák kipróbáltak egyes új pszichológiai háborús avagy „psy-war” technikákat. Például a nagykövetséggel szemben akkora hangfalakat állítottak fel, amelyek képesek voltak az egész teret betölteni, és fülsértő hangerővel rockzenét bömböltettek, valamint végtelenített szalagokról idegesítő zajokat játszottak le, hogy ezzel „füstöljék ki” Noriegát.

Éjszaka reflektorokkal világították meg az épület homlokzatát, a hangszórók pedig zenével árasztották el a nunciatúrát. A játszott dalok között volt a „No Place to Hide”, a „Voodoo Chile” és a „You’re No Good” is. Odakint Panamaiak tömegei gyűltek össze mindennap, hogy gúnyos jelszavakat skandáljanak Noriegáról.

A nagykövetségen élő és dolgozó vatikáni tisztviselők kérlelték az Egyesült Államokat, hogy hagyja abba a zajongást, hogy tudjanak egy kicsit aludni (azt állították, hogy a zaj nem sok hatással van Noriegára). II. János Pál pápa erős rosszallását fejezte ki az amerikai hadsereg a nagykövetségnél folytatott durva „psy-war” takikájával szemben, és körülbelül egy hét után a zajtámadás véget ért.

Tizenegy napnyi patthelyzet után, 1990. január 3-án a megbilincselt és legyőzött Noriegát felkísérték egy amerikai katonai repülőgépre, ami az Amerikai Légierő a Miami közelében lévő homesteadi bázisára szállította. Az Egyesült Államokban állították bíróság elé. Letartóztatásának idején olyan beszámolók láttak napvilágot, hogy Noriega házának iratszekrényéből tízes, húszas, ötvenes és százas címletekben 5,8 millió dollár került elő, amit az amerikai katonák a megszállás során lefoglaltak.

Miután bíróság elé állították, és kábítószer-csempészésért, illetve tizenkét rendbeli zsarolásban való részvételért elítélték, Noriega negyven évnyi börtönbüntetést kapott. A hosszú börtönbüntetés fontos volt a Bush-adminisztráció számára. A huszonhárom elesett és háromszáz sérült amerikait, a hatszáz megölt panamait és a kétmilliárd dolláros anyagi kárt nehéz lett volna megmagyarázni, ha Noriega menedékjogot kap egy harmadik országban. (Csakúgy, mint hat évvel korábban, a grenadai invázió idején, az amerikaiak felsorakoztak az elnök mögött. Lee Atwater, a Republikánus Nemzeti Bizottság elnöke a megszállás sikerét Bush „politikai jackpotjának” nevezte.)

A tizenkilencedik században Közép-Amerikára és a Karib-térségre az Egyesült Államok „hátsó udvaraként” tekintettek. Az 1850-es években az amerikai zsoldos kalandor, William Walker, „a szürke szemű végzet”rövid időre Nicaragua diktátorává tette meg magát. Az 1898-as spanyol-amerikai háború megszilárdította az Egyesült Államok dominanciáját Kubában és Puerto Ricóban, 1903-ban pedig Panama de facto amerikai protektorátussá vált, miután Theodore Roosevelt elnök hatalmába kerítette az országot, és „hagyta a kongresszust vitázni”. Monroe-doktrínához kapcsolódó „Roosevelt-kiegészítés” intézményesítette az Egyesült Államok katonai hatalmát a térségben; William Taft elnök „dollárdiplomáciája” pedig a pénzügyeit tette szorosan az amerikai befektetők kezébe.

Woodrow Wilson 1915-ös haiti inváziója előkészítette a terepet egy sor Amerika-párti kormánynak. Medley Butler vezérőrnagy War Is a Racket (1935) című híres tanulmányában írta meg a szerepét ebben az agresszív amerikai politikában.

A Fidel Castrót 1959 januárjában hatalomra segítő kubai felkelést követő években viszont az Egyesült Államok politikájának kimondott célját – a Disznó-öböltől és a Dominikai Köztársaság 1965-ös megszállásától a kontra-háborúig és a grenadai beavatkozásig – a szovjet befolyás „megfékezésével” vagy „visszaszorításával” igazolták.

És 55 át az amerikai döntéshozók egy percig sem szűntek meg azt gondolni, hogy Kuba minden gonoszság forrása a féltekén. Az amerikai-kubai kapcsolatok enyhülésével talán lehetőségünk nyílik helyére tenni az Egyesült Államok karibi akcióinak hosszú és aljas történetét, és elválasztani azt az antikommunista túlzásoktól, amik még mindig hallhatóak egyes politikusok és szakemberek szájából. Ha az Egyesült Államok intervenciói még a Szovjetunió létrejötte előtt kezdődtek, és annak bukása után is folytatódtak, akkor végül arra a következtetésre juthatunk, hogy esetleg az „antikommunizmusnál” valami több hajtotta ezeket a konfliktusokat?

Írta: Joseph A. Palermo

Forrás: The Huffington Post

Fordította: Latin-Amerika Társaság