A párt - Chávez választói bázisa és a bolivári forradalom

A történelem mostani időszakában mi, venezuelaiak, és általában a világ lakossága, tanúi voltunk egy olyan eseménysorozatnak, amikor a caracasi proletariátus, érthető módon, politikai forradal­mat robbantott ki, amely kezébe helyezte a venezuelai kormány­szervek ellenőrzését. Ez a változás magába foglalta a venezuelai szocializmus fentebb kifejtett politikai tézisét összefoglaló, tíz­pontos programhoz igazított állami politika kibontakozását. Meg­figyelhettük a 80-as évektől különös mértékben jelen lévő aktív és passzív ellenállást, amely a nagy történelmi összefüggések meg­nyilvánulásaként és a politikai erőszak minimális alkalmazásával - a képviseleti demokrácia kínálta módszerekkel - 1999-ben az állam kormánya, a katonai vezetés élén is változást eredményezett, és előzőleg mint előőrs kirobbantotta az 1992. február 4-i és novem­ber 27-i lázadásokat.

Ennek az ellenállásnak leghatározottabb képviselői tiltakozó megmozdulásokat szerveztek különféle közterületeken, melyek 1989. február 27-én teljesedtek ki, az El Caracazo néven ismert tár­sadalmi felkeléssel. Ez volt az előfutára a fentebb említett katonai felkeléseknek. A tiltakozó tömegek politikailag támogatták a bal­oldali pártokat és mozgalmakat, melyek legalább nyilvánosan adtak hangot a szocialista gondolkodás ihlette kételyeiknek. Ez a maga­tartás a köztársaság kongresszusában helyeket biztosított ezeknek a politikai szervezeteknek és uralmat néhány helyi és regionális kormányban, ám megosztottságuk miatt kevéssé hatékonyan és alacsony minőségben járultak csak hozzá a változás mozgalmá­hoz. Eközben kevésbé öntudatos, a bizalmatlanság és a véres elnyo­más miatti félelmükben apátiába süppedt rétegük passzív ellenál­lást gyakorolt, nem vett részt a politikai és társadalmi folyama­tokban, amelyek a politikai rendszert fenntartó intézmények kialakításának nyitottak teret. Vitathatatlan, hogy ez a kétféle attitűd, illetve magatartás vezetett oda, hogy 1830-tól kezdve - kis meg­szakításokkal - az állam által ellenőrzött hatalmi apparátusból eltűntek.

Ilyen körülmények között az 1998-as választás újjáélesztette a gyarmati időszak óta meglévő ellentmondást, amely szembeállí­totta a születőben lévő burzsoáziával összekapcsolt, pozitívan meg­különböztetett társadalmi rétegeket a lakosság negatívan megkü­lönböztetett csoportjaival, melyek a rabszolgaság és a szolgaság körülményei között adták munkaerejüket a gyarmati időszak és a függetlenség első századának földesurai által uralt feudális társa­dalom számára csakúgy, mint a kapitalista társadalomnak, amely a 20. században az olajiparba való benyomulással vette kezdetét. Így jött létre az a világrend, amelyben a periféria területei, az ott élő elmaradott lakossággal, eszközeikkel és munkaerejükkel tet­ték teljessé a felgyorsult iramban globalizálódó piac ga/dasági cik­lusát. Ebben a keretben, az alapvetően választási jellegű szerveze­ten, az Ötödik Köztársaság Mozgalmon (ÖKM) keresztül az ország­ban jelen levő, főleg szocialista erőket felölelő politikai szerveze­tekkel szövetkezve - melyek együttesét Hazafias Pólusnak nevez­ték - létrejött a „Chávez népe". Heterogén együttes, amely köz­vetlenül kötődik a forradalmi folyamat vezetőjéhez, aki 1999-től napjainkig a venezuelai politikai valóságot meghatározóó átmene­ti rendszer vezető személyisége. Ennek a hibrid együttesnek abban az időszakban nemcsak az jutott feladatául, hogy a forradalmi folya­mat érvényességét választás útján fenntartsa, hanem, hogy a kato­nai intézmények haladó szektoraival együtt hozzájáruljon a neoli­berális reakció aszimmetrikus háború keretében véghez vitt tény­leges akciói elleni védelemhez.

A liberális restaurációs forradalom, az osztályharc és a venezuelai Kommunista Párt

A jelenlegi forradalmi folyamat legközvetlenebb előzménye az 1899-es liberális restaurációs forradalom volt, amelynek a Cipriano Castro által vezetett tachirai liberális egyesület volt az előőrse. A csa­lódott liberálisok fellázadtak a konzervatív oligarchiának az állam­hatalomba való visszatérése miatt, és elővédként a polilikai közös­ség strukturális szegénységének bázisát, a parasztságot használ­ták. Kezdetben integráló mozgalomról volt szó, amivel szemben nem a hagyományos földbirtokos arisztokrácia lépett fel, hanem a nagyvárosok kapitalista enklávéjához szorosan kapcsolódó, a nem­zeti burzsoáziában testet öltött kapitalizmus, versenyeivel és konf­liktusaival. A 20. századi két világháború fejezte ki ezt a nagyha­talmak burzsoáziái közötti versenyt. A liberális restaurációs forradalom nyíltan vallotta az országon belüli osztályharcot, nemzetközi síkon pedig az antiimperializmust abban a történelmi pillanatban, amikor a szenet helyettesítő szén­hidrogének felhasználása nyomán bekövetkező technikai átalaku­lásokból eredő társadalmi forradalom beköszöntött. Nem megle­pő tehát, hogy a 20. század első felében a venezuelai Andok lázadásaihoz hasonlítható politikai forradalmak törtek ki külföldön, mint például a mexikói forradalom és az oroszországi szovjet for­radalom, még akkor is, ha a folyamatok résztvevői között nem volt semmilyen összekötő kapocs. Ezt a tényt nem vették figyelembe a tudományos szocializmus teoretikusai, akik a fejlett európai tőkés társadalmak valóságai alapján kialakított téziseiket általánossá tették. Arra törekedtek, mint a liberalizmus is tette, hogy egyöntetű­vé tegyenek egy anyagi valójában jelenlévő sokféleséget, és nem ismerték az egyes társadalmi valóságok különleges sajátosságait. Ezzel a problémával szembesülnek aztán az orosz forradalomban a volt cári birodalom nemzetiségeinek kérdése kapcsán.

Az új integráló folyamattal a modernitás keretében, a helyi és a nemzetközi burzsoázia politikai viszonyai között kellett szembe­nézni, akárcsak napjainkban. Egyrészt az úgynevezett „Felszaba­dító Forradalom”-ban testet öltött, a szénhidrogének területén kon­cesszióval rendelkező Egyesült Államok-béli vállalat érdekeihez kapcsolódó nemzeti burzsoázia pénzügyi szektora által vezetett belső „ötödik hadoszloppal”, másrészt ellenállni Németország és Nagy-Britannia hadihajó-blokádjának, ugyanakkor visszaverni egy Kolumbia felőli inváziót. Az inváziót együttesen hajtotta végre a Konzervatív Pártba tömörült kolumbiai földbirtokos arisztokrácia és a Liberális Párt úgynevezett „golgotáiból” álló burzsoá frakció. (A Liberális Párt 1880-tól mindmáig uralkodik a szomszédos ország politikai porondján.) A restaurációs mozgalom mindenesetre sike­resen szállt szembe ezzel a fegyveres reakcióval; de végzett vele a Juan Vicente Gómez nevével fémjelzett, a folyamat katonai erejé­vé vált belső viszályszító csoport - mégpedig akkor, amikor ez utóbbi még kisebbségben volt, és nem számíthatott a forradalmi regionális milícia segítségére, ám az Egyesült Államok katonai ere­jének közvetlen részvételével megkaparintotta a hatalom ellenőr­zését.

De a 19. század forradalmi folyamataitól eltérően ezúttal nem foszlott semmivé az integráló erő. Az integráló mozgalom magja megmaradt a milíciák kebelében, és ezekből az intézményesítést követően megalakult a Nemzeti Hadsereg. Így került sor a 20. századi forradalmi politikai erőszak első jelentős eseményére: az 1919. január 15-i katonai puccsra. Fiatal katonák által véghezvitt erőszakos akció volt ez, akik kapcsolatban álltak a diákmozgalommal, régi forradalmárokkal és értelmiségiekkel. A pozitivizmus ideológiai felfogásában ez utóbbiak szálltak szembe az államhatalom ellenőrzése terén a burzsoáziával. Olyan magatartásról volt szó, melyet Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország rendszereinek bukása, továbbá a mexikói és a szovjet forradalalom győzelme ösztönzött. Tartós kapcsolat jött létre a katonai parancsnokságok szektorai és a politikai mozgalom között, és ez kapcsolat kifejezte az ország integráló erejét. Egy sor polgári-katonai felkelésben öltött testet, melyek kijelölték a nemzeti politikai átalakulás menetét az egész 20. századra vonatkozóan, és az 1992. február 4-i, illetve november 27-i felkelésekben érték el tetőpontjukat.

Az 1919-es lázadók csoportján belül valószínűleg voltak néhányan azok közül, akik 1927-ben Mexikóban a Venezuelai Forradalom Pártja alapítói lesznek, amelyből majd 1931. március 5-én az illegalitásban megalakul a Venezuelai Kommunista Párt. Ez a politikai erő hozta szerves kapcsolatba az ország élő radikális hagyományát a tudományos szocializmussal. Ez az elméleti alapvetés a 19. századi determinizmus jegyében fejlődött ki, amely lehetővé tette az anyagi jelenségek bizonyítható megismerését. Ez a tétel megfelel Marx tapasztalati megfigyelésének az európai népek történeti fejlődését illetően, amely szerint, közvetlen a kapcsolat a termelőerők meghatározta időszakban uralkodó termelési mód és a mindenkor elért társadalmi forma között. Ez a politikai szervezet fogja elterjeszteni azokat a nézeteket, amelyek szembenállnak az egész elmúlt század uralkodó áramlatával, a venezuelai gazdasági liberalizmussal.

A Forradalmi Párt bomlása a polgári szocializmus egyeduralma dején

A proletár tömegek a 20. században csak három alkalommal lépt­ek színre újra: az 1945. október 18-i, az 1958. január 23-i polgári szocialista forradalmakban és az 1989 februárjában kezdődő szociális felkelésben; az utóbbi indította el az 1999-es politikai forradalmat. Az imént említett két polgári szocialista forradalmat, melyeket különféle tömegpártokban a népi rétegek fékentartására szer­veztek, részben az uralkodó társadalmi osztály valósította meg a kispolgársággal szövetkezve, amely a kapitalista társadalom meg­szilárdítása érdekében akarta orvosolni a szociális bajokat.

Ebbe a kategóriába tartoznak a szociáldemokraták és a szociál-keresztények követői is, akik a hátrányosan megkülönböztetett szektorok sorsán kívántak javítani; az úgynevezett civil szerveze­tek, a transznacionális tendenciák irányában haladó neoliberaliz­muson belül szervezett politikai közösségekben az úgynevezett „civil társadalom” képviselői; a szakszervezeti vezetők és a szak­mai szervezetek tagjai, és végül a mindenféle természetű nemzeti reformerek. Ez a szocializmus az egész társadalom javára a sza­badkereskedelmet kínálja, a gazdaság fejlődése és a foglalkoztatás növelése érdekében védővámokat, végül a „jó állampolgároknak” az élet és a tulajdon fizikai biztonságát, miközben kegyetlenül elnyomja a tiltakozó rétegeket, és katonáit - a fentebb már említett „negyedik generációs háborúk” felfogásának keretében kifejlesz­tett globalizált harcok részeként - közepes intenzitású regionális konfliktusokban való részvételre készíti fel.

Bomlasztó erőkről van szó, hiszen alapjában a „civil társada­lomról” szóló felfogás kiterjesztésével a venezuelai lakosság és terü­let fontos részét kizárták: a létfenntartó gazdaságban elhelyezke­dő társadalmi szektort, az úgynevezett „strukturális szegénység” alkotóelemeit, valamint a hagyományos gazdasági tevékenységek széles körét. A civil társadalom fogalma „cenzusos demokráciát” jelent. A demokráciának ez a formája azokat az önkéntesen szer­veződött politikai és társadalmi csoportokat tette meg politikai és társadalmi szereplőkké, amelyek gazdaságilag önállóak, függetle­nek az államtól és a fennálló törvényes rendhez kötődnek; kizárta viszont azokat a szervezetlen csoportokat, amelyek erősen függ­tek az állami támogatástól, illegálisan telepedtek le, bádogvárosokban és egyéb rögtönzött lakóhelyeken laktak, rendszeres munkájuk nem volt. Ebből a szociális szektorból kerültek ki a szélső­séges politikai mozgalmak tömegei, akiket megtévesztett a paternalizmus és a klientúrarendszer demagógiája és gyakorlata, így nemcsak kooptálták a lakosságnak ezt a szegmensét, hanem moz­galmaikba a jelentős számú értelmiségi és diák mellett bevették a gyári munkásság és a szakmai testületek nagy részét is. A nemze­ti politikai színteret 1945-től 1999-ig ez a szövetség uralja majd, amely lényegében a kapitalista polgárság fejlődésének kedvez, kiemelten a gaz­daság harmadik, szolgáltató szektorában működő vállalatainak.

A Forradalmi Párt - Venezuela Kommunista Pártja (VKP) - ellen­zéki politikát folytatott, és propagandájával leleplezte a liberális­kapitalista ideológiát, amely Venezuelában az olajkitermelés kez­deteitől fokozatosan teret nyert. Ez utóbbi feladathoz a diákmoz­galom bizonyult megfelelő terepnek, innen került ki az integrálást hirdető mozgalom „élcsapatának” nagy része, bár a dolgozói mozgalmak kezdeményei is fontosak voltak. Kétségkívül előmozdított egy olyan átfogó politikai mozgalmat, amely tevékenységében egyesíteni igyekezett valamennyi nemzeti tiltakozó és antiimpe­rialista csoportosulást. 1936-ban egyesült a Nemzeti Demokrati­kus Párttal, melytől aztán egy évvel később különvált. Az egyesü­lés és a különválás veszteségekkel járt, a távozó tagok alapítják meg később a Demokratikus Akció (DA) elnevezésű pártot, amely fősze­repet játszik majd a polgári szocializmus létrejöttében.

A múlt század 60-as éveiben ezen az egységesítő irányzaton belül a VKP csatlakozott a DA egyik elszakadó csoportja által kez­deményezett fegyveres harchoz. Ennek a politikai szervezetnek egyik szegmense - a Baloldali Forradalmi Mozgalom (BFM) - sze­rette volna helyreállítani a forradalmi és antiimperialista irányvo­nalat, fellázadt a párt vezetése ellen, hogy a politikai erőszak segít­ségével megszerezze az állam ellenőrzése feletti hatalmat. A harcok több mint egy évtizeden át folytak, a nem reguláris háborús technikákat vegyesen használták az erőszakos összeesküvéssel, de katonai alakulatokat is igénybe vettek időnként, míg végül viszony­lag elszigetelten, a kapitalista enklávék periférikus területein mély belső ellentmondásokba keveredtek, és szinte megállíthatatlan szét­esés vette kezdetét, ami katonailag és politikailag tovább gyengí­tette a mozgalmat. A 20. századi venezuelai forradalmi folyamatnak ez az időszaka a hidegháború része volt, amely világméretek­ben szembeállította egymással a nagy iramban a szétesés felé hala­dó liberális kapitalizmus erőit. A szabadkereskedelem helyét a mono- és oligopóliumok vették át, ezek a pénztőkével közösen globalizált világot uralnak, amelyben a tőkekivitel nagyobb jelentőségű, mint a termékkivitel.

A „chávizmus”, a Hazafias Pólus és a forradalmi erők újraegye­sítése

A forradalmi erők szétszórtsága miatt tucatnál több közepes, kicsi és egészen apró politikai párt és mozgalom keletkezett, melyek két elkülönült stratégiai vonalat tettek magukévá: a képviseleti demok­rácia gyakorlatát használva, „élcsapatként” működve a proletari­átusban kialakítják az osztálytudatot, és a baloldali gyermekbe­tegség áldozataiként egy politikai-társadalmi apparátus és logisz­tikai támasz nélküli fegyveres harcban fenntartják magukat. De a két irányzat közül egyik sem vette figyelembe a szomszéd orszá­gokból - ahol felgyűlt az uralkodó társadalompolitikával szembe­ni ellenérzés - érkező migráció által táplált, egyre nagyobb népes­séget tömörítő társadalmi szektort, amelyben a strukturális sze­génység gyökerezik. A John Williams nevével fémjelzett 1989-es Washingtoni egyezmény, melyet a venezuelai államra is ráerőltet­tek, viharossá fokozta a felháborodást. Tény, hogy ez a szociális együttes lett valójában az 1989 februári események főszereplője, miközben a szocialista mozgalmak vitaköreiben tévesen úgy véle­kedtek, csupán a lumpenproletariátus megnyilvánulásáról van szó.

A baloldal gyermekbetegségében szenvedő csoportosulásoknak szinte semmilyen hatásuk nem volt az ország életére, kivéve, hogy az állam az elnyomó apparátus fenntartásának igazolásaként hasz­nálta őket. Az elnyomó apparátus különösen a városi területeken és a vidéki településeken található ellenzéki társadalmi szektorok visszatartására szolgált. A formális demokrácia gyakorlatait alkal­mazó szervezetek azonban nem ilyen irányban fejődtek. A VKP kivételével revizionista szemszögből vetették fel újra a tudomá­nyos szocializmusról vallott politikai nézeteiket, többé-kevésbé kiegészítve ezeket Antonio Gramscinak a „kulturális hegemóniá­ról” szóló elméletével, valamint az eurokommunizmus néhány elképzelésével a „többpártrendszerről”, mint a demokrácia ismer­tetőjeléről; az volt továbbá a véleményük, hogy a szocializmust békés úton, diktatúra nélkül kell megvalósítani. Látva - a Szovje­tunió Kommunista Pártja „proletárdiktatúra” értelmezésének betudhatóan - a kommunista blokk szétesésének fenyegető jeleit, ennek nyomait az új kiváltságos osztály létrehozása és az úgyne­vezett „létező szocializmusnak” a Varsói Szerződés országaira kényszerített gyakorlatában, számukra a többpártiság szinte poli­tikai imperatívuszt jelentett.

Ezeken a revizionista gyakorlatokon keresztül a venezuelai bal­oldali politikai pártok és szervezetek az ország kormányának külön­böző szintű parlamenti intézményeiben megszilárdították kis terü­letek feletti uralmukat, az ellenőrzést a szövetség néhány államában, néhány nagyvárosban a munkásmozgalom és az állami egyete­meken a diákmozgalom befolyási övezeteiben. De a képviseleti demokrácia választási gyakorlatának elfogadásából szükségszerűen következett, hogy elvetették az osztályharc gondolatát, még ha jel­szóként megtartották is. Felülkerekedett ezzel a történelmi blokk kulturális hegemóniájának Gramsci-féle gondolata. A forradalmi mozgalmaknak ezek a csoportosulásai egymás versenytársaivá vál­tak, és kizárólag választási céllal vagy a parlamenti politikán belül hoztak létre alkalmi koalíciókat vagy szövetségeket a hatalom tényezőivel, ami összezavarta bázisaikat, és mindenekfölött szim­patizánsaikat, akik szórványos támogatást jelentettek terveikhez. Ilyen körülmények között nagy valószínűséggel az történt volna, hogy a baloldalnak ezek a szervezetei egymással versengtek volna az 1998-as választásokon, és hasonló sorsra jutottak volna, mint az úgynevezett centrumpártok: letűntek volna a venezuelai politikai színtérről, és ettől kezdve két pólus maradt volna, egyik oldalon a „chávizmus”, a másikon pedig az Enrique Salas Römer vezette pénzoligarchia.

Politikai szervezetként való kitartásuk a nemzeti életben betöl­tött főszereplői jelerűétükkel kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy elnökjelöltnek Hugo Chávez Frías parancsnokot választották, aki a BFM200 előőrsének vezetőjeként lépett a nyilvánosság elé. Egy választásra készülődő politikai szervezet bázisán jött létre Chávez vezetésével az Ötödik Köztársaság Mozgalom (ÖKM), amely a par­lamenti választási folyamatban az országban jelen lévő legfőbb szervezett politikai szereplővé válik majd. A strukturális szegény­séget alkotó szektorok csatlakoztak a mozgalomhoz, és ők alkot­ták ennek a politikai szervezetnek a választási erejét. Gyakorlati­lag ez a politikai szervezet erőszakolta ki a Hazafias Pólusként ismert formáció megalakulását. A Hazafias Pólus nemcsak a haza­fias orientációjú erőket egyesítette, beleértve a kispolgárságnak a neoliberális konzervatív blokkal szemben létesített mozgalmait. Mindez nem az említett szervezetek felső vezetésének döntésére történt.

Tagságuk nyomására alakult ki a helyzet, így egyesültek a nem­zeti proletariátus bizonytalan szektorait megosztó, szétszórt forradalmi erők. A nemzet kiváltságokkal nem rendelkező osztályai és rétegei állammá lettek, miután 1998 decemberében megnyerték a választásokat, ahogyan azt megelőzően, Juan Vicente Gómez rezsimje alatt, a kőolaj-kitermelés megkezdésével, a Venezuelában történt átalakulás után a burzsoázia tette.

A forradalmi front és az átmenet hatékonysága

A baloldali politikai pártok bázisai és az ÖKM által szervezett, kire­kesztett társadalmi szektorok az államfő szinte személyes vezeté­se alatt alkották közvetlenül a forradalmi frontot. Közvetítőkké vál­tak a folyamat vezetője és a tömegek között. A vezető útját nyil­vánvalóan kijelölte a köztársasági elnöki funkció gyakorlása, a hatalma tudatára ébredő tömeg pedig a létrejött átmeneti rendszer támogatói bázisát alkotta. Ez a rend a permanens forradalom je­gyében gyorsuló ütemben megszilárdult.

A mi esetünkben a permanens forradalom fogalmát a perma­nensen és folyamatosan, valamint a társadalom kormánya számá­ra alkalmilag létrehozott bármely más hatalommal szemben túl­súllyal cselekvő „alkotmányozó hatalom” elsőbbségének eszméje tartotta fenn. Az egész átmeneti időszak alatt ténylegesen fenn­maradt - a kapitalizmus megszilárdulásának időszakát átugorva, kihasználva a modern enklávék és a lakosság nagy részét kitevő, a hagyományos vagy létfenntartó gazdaságban tevékenykedők között gerjesztett feszültségeket - a járadékos társadalom fejlet­tebbé alakításának lehetősége. Ilyen feltételek mellett az átmeneti rendszer dinamikáját egyrészt a háttérbe szorított hatalmi blokk reakciója alakította, másrészt - alapvetően a lélektani hadviselé­sen keresztül kialakult stratégiai viszonyként - a forradalmi front - az elővéddé egyesült tömeg - tevékenysége. Ebben a viszonyban a magánkézben lévő tömegkommunikáció közvetlen ellenséggé változott, és az erődemonstrációk az utcák ellenőrzésétől kezdve a társadalmi mozgósításokon keresztül, a katonai puccsal együtt konkrét gyakorlati módon valósultak meg.

A belső tevékenység felgyorsult, miután az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i események után meghirdette az úgyneve­zett „terrorizmus elleni harcot”. Ez a tevékenység olyan küzdelem, amely szembeszáll a nagyhatalmi törekvésekkel, és többpólusú rendszert kíván kialakítani. Ezek az események módosították a szembenállásnak köszönhetően aktivizálódó venezuelai belső feszültségeket. A konfliktus fő színterét az úgynevezett „ingatag­ság ívének" országai alkotják: a dél-amerikai Andok-vidékétől kezdve Észak-Afrika, a Közel-Kelet, a Fülöp-szigetek és Indoné­zia, továbbá az „új Európa” elszegényedett övezetei (Románia, Len­gyelország és Bulgária).

Senki sem tagadhatja jelenleg, hogy ez a politikai front 1998-tól 2006-ig a különböző választási folyamatok során - beleértve a 2003-as újraválasztó népszavazást és az államcsínnyel és a 2002-es olaj­ipari szabotázzsal szembeni rendszervédelmi tevékenységeket -hatalmas társadalmi mozgósítások vezetésével és igazgatásával bizonyította be hatékonyságát. Tevékenysége azonban nem volt ugyanilyen hatékony, amikor azon fáradozott, hogy kialakítsa a szocializmusba való átmenethez szükséges struktúrákat és fel­építményi elemeket. Kiderült, hogy az „élcsapat” nem szervez és nem hoz létre tulajdont, csak azt osztotta szét, amit a hivatalos rendszer elkülönített a nép számára. A missziók (társadalmi prog­ramok) informális rendszere volt az, amelyik lehetőséget és újféle identitást teremtett a kiváltsággal nem rendelkező venezuelai lakos­ság részére. Friss szervezet volt ez, amely számot vetett egy jelen­séggel, melyre a pártok és a szakszervezetek nem tudtak kellő figyelmet fordítani: a rendszerből kirekesztettekről van szó. Ebből a rétegből emelkedett ki az új vezetés is, amelyik tömeget tudott maga mögé állítani, és ma ez a tömeg alkotja a rendszer kemény támogatói bázisát. És ez a jelenlegi venezuelai forradalmi mozga­lom hatalmának társadalmi alapja.

Venezuela Egyesült Szocialista Pártja mint a forradalom politi­kai eszköze

A rendszert állandó lélektani, gazdasági és katonai nyomás alatt tartja a globalizált burzsoázia, szövetségben a kolumbiai oligar­chiával és a belső „ötödik hadoszloppal”. (Ez utóbbit a nemzeti nagyburzsoázia és a középosztályok alkotják, amelyek hagyomá­nyosan függnek a fejlett tőkés országoktól, manapság pedig köz­vetlenül az Egyesült Államoktól.) Ilyen helyzetben a politikai rend­szer szilárdsága nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire haté­kony a forradalmi kormány politikája.

Ahogy Simon Rodríguez megjegyzi egy már idézett bekezdé­sében, „az egyszerű ember nem szereti a feltevéseket, mert nem tudja, mivel helyettesítheti be azokat...” - őt a tények érdeklik.

Ezért kedvez a reakciónak az, amikor nem tudjuk hatékonyan tel­jesíteni a programokat. Ez a tehetetlenség sok esetben nyilvánva­ló. Sok tekintetben kétségkívül a konzervatív erők számlájára kell írni, hogy forrásokat kellett elvonnunk tevékenységük semlegesí­tésére. Hasonlóképpen az államigazgatásba beszivárgott bürokrá­ciának tulajdonítható, hogy bűnös szabotázsa vagy vétkes hozzá nem értése miatt elmaradt a tervek végrehajtása. De az élcsapatot is jelentős felelősség terheli a zűrzavar miatt, hogy nincs olyan szer­vezete, amelyik tevékenységének kohéziót biztosítana. Olyan rend­re van szükség, amelyik a reivindikatív társadalmi mozgalmat az alapnak és a felépítménynek a szocialista forradalom igényelte átalakításait ösztönözni képes politikai erővé alakítja.

A folyamatot semmiképpen sem valósíthatná meg a kis pártok sokasága; a szakszervezetek, szakmai testületek, érdekcsoportok és felelős személyiségek, tehát az elővéd különböző elemei, vala­mennyien vetélkednek egymással, keresik a befolyásolás társa­dalmi lehetőségeit, hogy kielégítsék saját érdekeiket, egyebek közt közt úgy, hogy közfunkcióikkal visszaélve jogtalan anyagi elő­nyöket szereznek. Mindez olyan politikai pártot követel, amely lehetővé teszi a szocialista terv végrehajtását, és biztosítja a szer­vezett nép ellenőrzési jogát a társadalmi élet minden területén.

A szocializmus és a párt

A szocializmus ebben az értelemben nem az emberi nem fizikai és különösen biológiai szempontú evolúciójának egy meghatározott időszaka a Földön. Nincs teleologikus jellege, ami a „történelem céljává” vagy a tökéletes társadalom - a kommunizmus - elérésé­hez vezető átmenet egyik szakaszává változtatná - ahogy az a neo­liberális felfogással történt -, s aminek minden körülmények között azonos dogmatikus jelentése volna. Valami olyan, amit ha politi­kai terminusra fordítanának le, az emberi lények közötti állandó konfrontációnak neveznénk, ahogyan azt a „vadkapitalizmus” fel­vázolja a „végtelen háború” sémájával. Nem is „megmentő ideo­lógia”, ahogy a gazdasági liberalizmussal egyetértő polgári szoci­alizmus megfogalmazta, azt a hamis reményt keltve, mintha poli­tikai reformokkal fokozatosan megvalósítható volna a társadalmi humanizáció.

Ez a társadalmakra elidegenítő hatást gyakorolt, az emberi elő­rehaladást gátló konformista attitűdhöz vezetett, és olyan demagóiát alakított ki, amely végletesen eltorzítja a demokrácia eszmé­jét - azt az eszmét, amely az élet megőrzésére irányuló szándék­etika legracionálisabb értéke. Ahogyan mi, venezuelaiak csaknem egy évszázadon keresztül megfigyeltük, a gondolkodásnak ez a formája csupán a köztársaságunkban együtt élő osztályok és tár­sadalmi rétegek közötti szélsőséges egyenlőtlenséghez vezetett. A szocializmus az emberi viselkedés tudományának területén kiala­kított elmélet arról, hogy egy meghatározatlan anyagi valóságban mi a lehetősége egy olyan rugalmas társadalmi rend létrehozásá­nak, amely képes alkalmazkodni a fizikai világban és az emberi kultúrában bekövetkező változásokhoz. Ez a kultúra a szocialista rend alkotóképességének eredménye - azé a képességé, amely esz­közöket talál fel, hogy megkönnyítse az emberi létet meg az embe­ri nem megőrzését. Ez egyike azoknak a fizikai vagy metafizikai természetű képességeknek, amelyek az emberi akarattól és egy tanulási folyamattól függnek. A párt tehát akaratformáló iskola, és ez az akarat lehetővé teszi az emberek számára, hogy felépítsék és megvédelmezzék a szocializmust.

A párt nem termeli újra a politikai szervezetek napjainkig jel­lemző vonásait. Nem egy ideológia kifejlődése, és nem egy társa­dalmi osztály vagy bármely más emberi egyesületi forma érdeke­it képviseli, amely önmagáért való céllá válik. A liberális képvise­leti demokrácia keretén belül ez volt a pártok felfogása. A párt arra szolgál, hogy egyesítse a szabad embereket, akik önállóan, demok­ratikusan kívánnak részt venni hatalmuk gyakorlásában, hogy ter­mészeti környezetükkel harmóniában valósítsák meg önmagukat az embertársaikkal való békés együttélést lehetővé tevő közpoliti­kák alakításában. Más szóval: a szocializmus etikai keretén belül.

A politikai szervezetnek ily módon történő felfogása lényegé­ben pluralista, hiszen még ha megvan is az alapegyezség az érté­kekről és a célról, ami felé tartanak, ismerik az emberi lények közöt­ti természeti különbségeket. Olyan társadalmi rend ez, amely elis­meri mind az egyének, mind a konkrét csoportok közötti érdekel­lentéteket, hiszen ezek a szociális és természeti környezet külön­bözőségeiből adódnak.

Ebben az értelemben a tolerancia a szocialista gondolkodásmód egyik alapértéke, gyakorlati érvényesülése meghatározza a párt­tagok magatartását és a külső környezettel szembeni attitűdjüket. A különbözőségek megoldására a párbeszédet és a vitát ismeri el érvényesnek, és határozottan elutasítja a hatalom megnyilvánulásaként történő, a politikai viszonyokat néhány stratégiai termé­szetű viszonyban átalakító személyes vagy csoportos kizárást. Per­sze felhívja a figyelmet az egyénben és a társadalmi csoportokban jelentkező kultúra-természet ellentmondás létezésére. A párt éppen úgy eszköze a lényegében békés politikai cselekvésnek, mint az erőszakos jellegű stratégiának. Ami ez utóbbit illeti, agresszív cse­lekedetek létrehozójává válhat, konfliktusok színterévé, melyek­ben összeütközésekre kerül sor napjainkban nemzeti és nemzet­közi méretekben, szocialisták és konzervatívok között, avagy maguk közt a szocialisták között is. Ily módon a párt idegrendszert alkot, aktivizálja az államot a nép szuverenitásának védelmére.

A társadalmi „szinapszis” mint Venezuela Egyesült Szocialista Pártjának (VESZP) alapvető funkciója

A politikai szervezet úgy működik, mint a különleges egyesülése­ket megkönnyítő „szinapszisokat” kiprovokáló neurotranszmitter, amely az idegrendszerben jeleket továbbít egyik neurontól a másikhoz, és az idegrendszerből kiindulva összekapcsolja a neu-ronokat a nem idegi sejtekkel, például az izomsejtekkel vagy a mirigysejtekkel, hogy egyéni építő- vagy védekezőakciókat pro­vokáljanak. A neuronok között a szinapszis felel az egyéni tudat kialakulásáért. Ez a fogalom - a szinapszisé - görög szavak kom­binációjából származik: sin azt jelenti „egyesültek” és a haptenia úgy fordítható le: „határozottan”. Ha e fogalmat összefüggésbe hozzuk a párttal, lényege úgy fogalmazható meg, hogy olyan esz­köz, amely a közös tudaton belül a tagjai közötti egységre törek­szik, és arra, hogy más és más társadalmi és politikai formákban a környezetében mindenki valósítsa meg a résztvevőkkel az államon belül a társadalomtest egységét.

Ezzel a képpel váltjuk fel a már ismert, mechanikán alapuló metaforát, amely ezt az „élcsapat”-nak tekintett politikai szerve­zetet afféle áttételszíjként fogja fel, amely a már felvilágosult együt­tes ismereteit és döntéseit átadja a félretájékoztatott, öntudatlan proletariátusnak, és általában annak a vízfejű társadalomnak, mely­ben minden energia „az agyban” összpontosul, s az mozgatja a testrészeket a faj mindenható akarata szerint, saját érdekeinek megfelelően. Ez a jelenség - a 19. századi és a 20. század első részében lezajlott tudományos fejlődéssel, és a gazdaság terén elért haladással összhangban - akadályozta meg az emberiség felemelke­dését általában, és specifikusan a szocializmus előretörését.

Az úgynevezett „létező szocializmus” szervezeti formáiban legalább annyira, mint a polgári szocializmusban - az energia felhalmozását keresték, ahogyan ez ösztönösen a konzervatív erőkön belül is történik, nevezetesen az oligarchikussá vált vezetésben, amely önkényesen a népek leigázására használta a felhalmozott hatalmat. Ugyanez zajlott le a nemzetközi kapcsolatokban is. Megalkották tehát ezt a szélsőségesen hierarchizált rendet, amely a konkrét politikai közösségekben úgy fejeződik ki, hogy széles réte­geket szegénységgel és kirekesztéssel büntet.

A nemzetközi rendszerben ennek a képnek a megfelelője, lefordítva arra, ahogyan a birodalom hadvezérei maguk nevezik: az „ingatagság íve". Kiterjedt terület, amely a dél-amerikai kontinens andoki régióinál kezdődik, átszeli Afrika északi és középső részét, onnan bejárja a Közel-Keletet, és eljut a Fülöp-szigetekig és Indonéziába. Ez a terület az, amelyet a „harmadik világnak” neveznek, és ahol a fejletlen feltételeknek alávetett népekkel együtt a legnagyobb ásványianyag-tartalékok találhatók, főleg olaj- és gáztartalékok, a legnagyobb víztartó rétegek és itt a legnagyobb a biológiai sokféleség. Ebben a térségben helyezték el az előretolt katonai bázisokat, ahonnan megpróbálják visszatartani ezeknek a közössé­geknek, magának az emberi nemnek a felszabadító mozgalmait.

Ennek a metaforának a kibontásával jellemezhetjük a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt összetartó erejét. A mikroelektronika területén végbement tudományos és technikai forradalom a végtelenségig fokozta az információ elérésének és szervezésének lehetőségeit a döntések meghozatalában, a kommunikációs csatornák megsokszorozásával megkönnyítette a társadalmi erők szervezését és irányítását, továbbá a termelőerők növelését jelentette. A tár­sadalmi forradalom időszakán belüli forradalomról van szó. Ennek a robbanásszerű változásnak volt köszönhető, hogy jelentős politikai forradalmak valósultak meg, mint például az iráni iszlám forradalom és a mi bolivári forradalmunk.

Szinte megmagyarázhatatlanul omlott össze a globális kapitalizmus által támogatott monarchia, amelynek felhalmozott gazdasági és katonai eszközei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak annál, mint ami az iráni proletár tömeg kezében volt.

Ugyanez volt a meglepő Venezuela esetében is, proletariátusunknak nemzeti méretű mozgósítása az El Caracazo néven ismert felkelés alatt. Az első esetben a mágneses szalagokkal működő „kazetták” és az elemes hordozható lejátszók voltak a kollektív tudatot formáló eszközök, melyek lehetővé tették az Irán politikai rezsimjét átalakító tevékenységek koordinálását, miközben a mi esetünkben a tömegkommunikációs eszközök és a mobiltelefon játszottak fontos szerepet abban a népfelkelésben, amely utat nyi­tott a mostani forradalomnak.

Ugyanilyen megdöbbentőek voltak a bolygóra kiterjedő, a nem­zetek feletti és a pacifista jellegű különleges szervezetek ellenőr­zése által végzett mozgósítások a nemzetközi piac uralmára vágyó monopol- és a transznacionális vállalatok szándékaival szemben, az imperializmus háborús terrorizmusa ellen, amikor az ellenőrizni próbálta a már említett „ingatagság íve” területeit. A párt műkö­désébe szisztematikusan be kell vezetni az úgynevezett ismereti hálók gyakorlatát: tagjait be kell vezetni a nyilvános „infoközpontok” használatába, utóbbiakat létesíteni kell, és több alternatív kom­munikációs eszközre van szükség.

így jön majd létre a szinapszis, amely lehetővé teszi a szocialis­ta elővéd egységét és erejét, valamint a venezuelai államba tagolt társadalomtest kohézióját, így a párt megtalálja helyét az összeüt­közések színterein, a népek társadalmi életében és a köztük ma jelen levő dialektikus viszonyokon belül, vagyis a közvélemény területén. Alakot ölt, ami a radikális angolok puszta megérzése volt, akik a 17. században utat nyitottak a forradalmi ellen vallás­nak, a nyomtatott sajtót használva arra, hogy megnyerjék maguk­nak a közvéleményt. Ez a gyakorlat lehetőséget ad arra, hogy a közvetlen részvételi demokrácia anyagivá váljon, a párt működé­sében legalább annyira, mint a politikai közösség életében, való­sággá változtatva, ami mostanáig pusztán körülírhatatlan absztrakció volt, amit úgy hívnak, hogy „21. századi szocializmus”.

A párt mint a venezuelai forradalmi tömeg szervezésének esz­köze

A párt alakot ölt, de nem a polgári szocializmus által szervezett tömegpártokét, célja az, hogy a politikai és stratégiai cselekvés érde­kében hatékony elővédet szervezzen a nemzeti proletariátus egy részéből. De sok ember nem szükségszerűen tömeg, csak szük­ségleteik tudatában lévő és vágyakkal rendelkező emberek nagy­számú tömörülése, akik sokkal inkább hallgatólagos megegyezéssel - a közös célokat azonosító lélektani mechanizmus segítségé­vel - csoportosulnak, mintsem egy felvilágosult vezetés hatására. Vitathatatlan, hogy a társadalmi elővéd, amely lehetővé tette a venezuelai forradalmat, szinte spontán állampolgári egyesülés által jött létre, olyanokéból, akik tudatában voltak szegénységüknek és embertelen életkörülményeiknek. Nem szuggerálható és hiszékeny, ösztönös viselkedésű sereg volt, amely irracionális spontaneitás­sal bír, és tömegre jellemző erőszakos megnyilvánulásra meg álla­ti vadságra képes.

Tömeg a közösségünk középrétegét alkotó kispolgári tömeg volt, és hamar kimerítette minden erejét. Olyan helyzet állt elő, amelyben a nemzetközivé lett burzsoázia által kimondott gyanú ipso facto vitathatatlan ténnyé változott; az ellenszenv elve pilla­natokon belül vad gyűlöletbe csap át. És tömegeket csábított el a polgári szocializmus demagógiája, akik beléptek a polgári pártokba és civil szervezeteikbe, s akarat nélküli automatákká váltak. Viszont nem volt fanatizmus, sem gyűlölet, sem feltétel nélküliség az élcsa­pat viselkedésében. Sikereiket inkább rábeszélő és lebeszélő mód­szereikkel érték el az uralkodó burzsoázia által kikényszerített sza­bályok keretei között, nem fizikai és lélektani agresszióval.

Ebből következik, hogy viszonylag alacsony árat fizetett győzel­méért, és lényegében nyereséget könyvelhetett el, miközben ellen­ségei nagy veszteségeket szenvedtek el nemcsak a belső színtéren, hanem a nemzetközin is. Alapgondolatunk az, hogy igazi tömeg­szervezet létesüljön, amely felkészült kádereket képez a politi­kai-stratégiai cselekvés számára, nem pedig a fordítottja, mint a korábbi gyakorlatban történt, amikor úgy kezelték a proletariátust és a társadalom középrétegeit, mint a röghöz kötött jobbágyokat.

A párt mint a szocialista program végrehajtásának eszköze

A párt térben vagy funkcionálisan elszigetelt kis akciócsoportok körül alakult, amelyekben ténylegesen megvalósítható a demok­rácia eszméjén belül a politikai tevékenységhez alapvetően hoz­zátartozó párbeszéd és vita, és végrehajthatók a konzervatív reak­ció erőszakos tevékenységének visszaverésére hivatott stratégiai tevékenységek, a „decentralizált harcmező” gondolatának jegyében. Ezek az egységek - a katonai nyelvből átvett „zászlóalj” nevet kap­ták. Az ilyen típusú alakulat a politikai tevékenység által megkí­vánt taktikai akciókat hajt végre. Szocialista köröket hoznak létre, közvetlenül választják szóvivőiket, és akciósorozatokon keresztül valósítják meg időben és térben mélyebb tevékenységeiket. A szó­vivők fizikai vagy virtuális gyűlésen - ismeretségi hálóikon keresz­tül - megválasztják küldötteiket a szervezet vezetésébe, amely álla­mi és nemzetközi összefüggésben politikai és stratégiai tevékeny­ségét irányítja.

Ugyanez a mechanizmusa a kormányintézményekbe és a vene­zuelai közhatalmat szervező különböző szintű szervekbe történő képviselőválasztásnak. Olyan mechanizmusról van szó, ahol a veze­tésre az eredmények adnak erkölcsi jogot és legitimitást, nem pedig pusztán a származás vagy a demokrácia képviseleti formája, amely a felső vezetést jellemezte a polgári szocializmus idején, mely az utóbbi ötven évben a venezuelai politikai rendszert meghatároz­ta. Ez esetben a hatalom az igazságosság által megszerzett tekin­télyből származik. Ezt az értéket olyan politikai akcióval vagy gya­korlattal lehet megszerezni, amely összhangban van a venezuelai nép legfőbb értékeivel. Ebben a helyzetben a párt társadalmi szám­vevővé is válik azért, hogy az emberek érezzék: kormányuk és vezető tagjai igazságosak vagy igazságtalanok, törvényesen járnak el vagy törvénytelenül, nemcsak aszerint, ahogyan politikai pozí­ciójukhoz jutottak, hanem alapvetően aszerint, amit cselekszenek.Összefoglalva a párt a szocialista program megvalósítójaként reményre jogosít, a haladás biztosítéka a venezuelai állampolgá­rok részére. Ezzel a mechanizmussal járul hozzá népünk ahhoz, hogy optimalizálja a béke lehetőségeit az egész emberiség számá­ra. A venezuelai burzsoázia a proletariátus erőszakos cselekvésé­től való félelmében oly lassan és gyáván lépett a színre a szövet­ségi háború idején, a 19. század közepe táján, hogy a proletariátus 1999-es győzelme után hamar elvesztette magabiztosságát, és kapi­tulált; minden reményét külföldi osztályos társaiba vetette, akik azonban alaposan belebonyolódtak periférikus háborúikba a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. A venezuelai burzsoázia tekintélyét igencsak megtépázta a Kolumbia Terv alkalmazása során elszen­vedett veresége, és az a tény, hogy sikertelenül próbálta érvénye­síteni az ALCA-ban kifejezett uralmi politikáját.