A venezuelai szocializmus politikai tézise

A nemzeti proletariátus a globális kapitalizmus szolgálatában

A jelenlegi venezuelai társadalompolitikai helyzetben a lakosság gyári munkásságára nem lehet kizárólag proletariátusként tekinteni. Ezt a réteget inkább az elszegényedett lakosság nagyobbik hányadának potenciális magjaként lehet kezelni, amely magába foglalja az országnak a modern kapitalista enklávéktól elkülönül­ten, a városok és a vidék perifériáin, történelmileg egy létfenntar­tó gazdaság keretei között tengődő lakosságát éppúgy, mint azo­kat az értelmiségieket, szakembereket, művészeket, iparosokat, valamint mindazokat, akik megélhetésükben csak a bérükre, a fize­tésükre támaszkodhatnak.

Olyan együttesről van szó, melynek összetevői társadalmilag és kulturálisan nagyon is elkülönülnek egymástól. Ez utóbbit, a progresszív akkulturációs folyamatból származó feltételt a spanyol gyar­matosítás és az európai nagyhatalmak meg az Egyesült Államok által gyakorolt neokolonializmus együttes tevékenysége alakítot­ta ki. A Bourbonoknak a 18. századi spanyol trónra kerülésétől kezdve, a császári vezetés reformjával - miközben a gazdagság a korona kezében összpontosult - meghonosodott a merkantilista gondolkodás, és a 19. században a politikai függetlenség elérésé­vel az uralkodás egyes formái elültették a mi mesztic Amerikánk­ban a liberális gondolkodásmódot, melynek nyomán a pénz fel­halmozása a termelés legfőbb tényezőjévé változott tőke feletti ellenőrzést gyakorló nemzeti burzsoáziák privilégiuma lett.

Ebben az utóbbi ideológiai keretben fejlődött 1830-tól Venezu­ela és a többi indoamerikai ország társadalmi és politikai élete, miközben népeik igencsak elmaradottak voltak a tudomány és a technika terén. Felszívta őket egy olyan „külső piac", amely min­den fejletlen perifériás térséget felölel. E területek lakói „más, ala­csonyabb társadalmi osztályokká alakultak", amelyek munkájuk­kal hozzájárulnak a tőkefelhalmozáshoz oly módon, hogy beszál­lítóivá lesznek a centrumországok iparának, és fogyasztói az ott keletkező feleslegeknek.

Ebben az értelemben igazolható tény az, hogy a fejlett társadal­mak képtelenek elfogyasztani teljes termelésüket: sem munkásaik nem realizálják a változó tőkét, sem kapitalistáik nem realizálják teljes egészében az értéktöbblet fel nem halmozott részét. Ezért a kapitalista fejlődéshez nélkülözhetetlenek ezek a régiók és lakos­ságuk, hogy hozzájáruljanak a kereslet növekedéséhez, és ezzel bezárják a gazdasági ciklust. Az indoamerikai és különösen a mi venezuelai valóságunkban ezek a szociális szektorok, amelyek a fejlett világgal határos térségekben találhatók és a fejlett gazdasá­gok befolyási övezeteit alkotják, nem képeznek társadalmi osztá­lyokat. Fenntartják a prekapitalista „rendi" szerkezetet, amelyben társadalmi szempontból elevenen él a pozitív vagy negatív kivált­ságok megőrzésének vágya, a neveltetésből származó életmódok­hoz, az öröklődő vagy szakmai előnyökhöz való elszánt ragasz­kodás. Ezért nem lephet meg bennünket mostani társadalmunk középosztályai részéről a társadalmi status terén meglévő pozitív előjogaik irracionalitásig szenvedélyesen gyakorolt védelme, füg­getlenül attól, hogy a 20. század utolsó negyedében a neoliberális rendszeren belül megvalósított monopolista és oligopolista kon­centrációnak köszönhetően elvesztették a javak, szolgáltatások és a járadékok meg a bevételek megszerzésére irányuló cselekvési formáik feletti rendelkezés hatalmát. Ezek a tények jellemzik az ipari kapitalista társadalom osztályhelyzetét.

A venezuelai proletariátus és belső egységcsoportja: a forradalom történelmi szubjektumai

A fentebb megnevezett kategóriákat is magukba foglaló negatívan megkülönböztetett rétegek alkotják a szó klasszikus értelmében vett proletariátust. Úgy tartották, hogy a társadalomnak ez a legalacsonyabb sorban levő adófizető rétege, amely a római civilizáció idején csak saját munkaerejével vagy gyermekeiével (prole=leszármazott) tudott hozzájárulni a politikai közösség életének fenntartásához. A forradalom történelmi szubjektuma Venezuelában két­ségkívül ez az 1999 óta előretörő proletariátus, amely békésen átvette a pozitívan megkülönböztetett és az úgynevezett Punto Fijo-i paktum megkötésekor létrejött koalíciótól az államhatalom feletti ellenőrzést, új termelőerőket szabadított fel, és az új struktúrának megfelelően megkezdte a jogi, politikai, gazdasági, katonai, társadalmi és kulturális intézmények és ideológiai formák átalakítását. Olyan történelmi szubjektum, amelynek előőrsében kétségtelenül fontos szerepet játszott az a csoport, amelyet az uralkodó oligarchia szeretett volna a Bolivári Forradalmi Mozgalom200-on (BFM) belüli katonai kaszttá változtatni.

Ez a társadalmi képződmény - a katonai - mintegy „vállalati" formát öltött: szabad polgárokat funkcionáriusokká változtatott, akiket szerződéssel és fegyverbirtoklással, zsolddal, élethosszig­lani és örökölhető társadalmi juttatásokkal, hűségesküvel és engedelmességi fogadalommal kebelezett be a különleges jogi nor­mákkal szabályozott kormányintézményekbe. Ezeket a funkcio­náriusokat tehát egyetlen bürokratikus szerkezetbe olvasztották, aminek eredményeképp egyetlen elit - a kormányuralmat és a tőkét birtokló burzsoázia - döntött minden szükségletükről és felmerü­lő hétköznapi problémáikról, életük minden mozzanata a burzsoázia kezében lévő eszközöktől függött. Igyekeztek „vaskalitkába" zárni a nemzet katonáit, megfosztották őket állampolgári szabadságjogaiktól, hogy „pretoriánus gárda”-ként szolgálják a tulajdo­nosi osztályokat. Társadalmunk kiváltságos kasztjainak ellenőrzése alá kerültek; elsősorban a kőolajjáradék kisajátításából vagyonossá lett burzsoázia uralkodott rajtuk. Olyan hivatásos csoport­ról van szó, melyet a hatalommal fennálló kapcsolata határoz meg. A BFM elővéd volt, és ugyanakkor egyik vezetője, Hugo Chávez parancsnok lett a forradalmi folyamat vitathatatlan irányítója. Ő volt a legalkalmasabb arra, hogy népünk jelenlegi nagy szük­ségleteiért cselekedjen. Messzebbre látott másoknál, és erőtelje­sebben fogott hozzá a venezuelai társadalom korábbi fejlődéséből eredő problémák megoldásához, megjelölte a termelési viszonyok korábbi dinamikájából fakadó új társadalmi szükségleteket, és államfőként hozzákezdett a fogyatékosságok felszámolásához. Hugo Chávez és a BFM lett a venezuelai proletariátus egység­szervezetén belül a meghatározó csoport.

A liberális burzsoá forradalom, a szocializmus és az egyeduralomra törő tőke

Tagadhatatlan azonban, hogy egy forradalom megvalósításához szükség van az uralkodó ideológiával szembenálló nézetekre. A 20. század második felében az úgynevezett neoliberalizmus által hirdetett uralkodó ideológia a nyugati civilizációba tömörüli orszá­gok kormányintézményeinek liberális gondolkodóin keresztül egyre jobban érvényesült, terjedése pedig, különösen a globális plutokrácia katonai akciója, ideológiája és gyakorlata következté­ben világszerte felgyorsult.

Angliában a 17. század közepén, a tudományos-technikai for­radalom kezdetén keletkezett ellenkultúráról van szó; a polgárhá­borúk idején született, melyek az emberek politikai életében fon­tos tényezőnek, a közvéleménynek az első megnyilvánulásait jelez­ték. A radikális mozgalmak által ebben az időben nyomtatott pam­fletekben terjesztett viták és eszmecserék voltak a közvetlen előz­ményei a liberális gondolattal kibékíthetetlenül ellentétes tenden­ciájú későbbi szocializmusnak. Ez utóbbinak fontos kiindulópont­ja volt a 18. század végi, a korszak európai társadalmait jellemző, gazdaságilag a földjáradék által fenntartott hagyományos arisz­tokrata rend alapjait elsöprő francia politikai forradalom úgyne­vezett jakobinusainak tevékenysége.

Abban a forradalmi időszakban a hatalom ellenőrzése a földet birtoklók kezéből a termelési és pénztőkével rendelkező burzsoá­zia kezébe került, ami lehetővé tette az ipari termelés fejlődésének megindulását. Valódi forradalomról volt szó, ahogyan Marx és Engels írt erről a Kommunista Kiáltványban, amikor rámutattak, hogy „a burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi sze­repe volt". Azt írták, a „burzsoázia, ahol uralomra jutott, ... könyör­telenül széttépte a tarka-barka hűbéri kötelékeket, amelyek az embert 'természetes feljebbvalójához' fűzték, és nem hagyott meg más köteléket ..., mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli 'kész­pénzfizetést' (...) Az írásba foglalt és szerzett jogokat az egyetlen és szívtelen üzleti szabadsággal helyettesítették”. Később „a burzso­ázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jám­bor borzadállyal szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásá­vá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét” (MEM 4. kötet). Marx és Engels számára azok között a feltételek között ezek, valamint a tudomány és a technika fejlődé­sével megjelenő új hivatások az ipari-kapitalista termelési móddal kikényszerített új osztályhelyzet idején a proletariátus osztályába kerülnek át.

A szocializmus és a humanizmus

A politikai fordulat egyrészt a szociálpolitikai berendezkedés libe­rális formájához vezetett, ahol az egyéni érdekek fölébe helyez­kednek az állam és a nép mint társadalmi egység érdekeinek; más­részt a fasiszta formához, ahol az állam helyezkedik az egyének fölé. A liberális formában a nép számít a humanista gondolat lege­redetibb forrásának. Ez az alapvető aspektus alkotta az európai reneszánszként közismert eszmeáramlatot. Ez az a történelmi pil­lanat, amelyben felismerték az emberi értéket és az őt körülvevő világ - a természet és a történelem - megértésének szándékát. Meg akarták ismerni az embert mint élőlényt és értelmi képességei segít­ségével módosult viselkedését, melyet a biológia tanulmányoz; meg akarták ismerni ezt az állati fajt, amelyet értelme képessé tett egy mesterséges, a civilizációkban reprezentált világ felépítésére. Akkor tűnik fel a természet és a kultúra konfliktusa, amely bizo­nyos mértékig megmagyarázza a történelem alakulását. Ez a harc az egyénben is lejátszódik, mint az ész és az ösztönök ellentmon­dása. Ennek a konfliktusnak a történelem minden pillanatában megvan a társadalompolitikai kifejeződése: a történelemben a „kon­zervatívok”, akik az ösztönös tehetetlenség erejét kihasználva szem­beszegülnek az „újítókkal”, akik az emberi élet számára magasabb rendű fejlődési szakaszokat vizionálnak. Ebben a keretben kristályosodnak ki a fizikai világ „dialektikus viszonyai”, amelyek magyarázzák és megkönnyítik az anyagi fejlődésnek, különös­képpen pedig a felemelkedés útján járó emberi faj evolúciójának előrejelzését.

A fejlődésnek ez az útja feltételezi, hogy az emberek leküzdik azt a mindennapos lét által kikényszerített versenyharcot, amely­ben csak a legrátermettebbek maradnak fenn. Ez a szocializmus nem metafizikus, s ennélfogva utópisztikus terv, mint a názáreti Jézus evangéliumaiból kiinduló, az ember erkölcseinek idealista etikájában gyökerező „keresztény humanizmus”. Ez a szocializ­mus az anyagi valóság sajátosságainak ismeretén alapul — olyan ismereteken, melyekhez a tudomány forradalma által jutottunk. A tudományban az emberi lény fiziológiai tevékenységének termé­keiként a hiedelmek, a hagyományok és a szokások integrálják ezt az anyagi jelleget.

Ez a céletikában fenntartott vízió, melyben általános értelem­ben az életfenntartás és különösen az emberi faj fenntartása az emberi lét értelme. Ez a társadalompolitikai ellentmondás fejező­dik ki az osztályok harcában, melyek a kapitalista termelési mód uralmával jellemezhető, alapjában a fajok evolúciója biológiai elmé­letének megfelelő, ennélfogva lényegében konzervatív „moderni­tásban” jöttek létre.

A történelemben és a szociológiában hirdetett tudományos szo­cializmus fogantatása pillanata óta tervezi az európai társadalmak rendi alapú feudális szerkezetének osztályszerkezetűvé alakítását. A tudományos szocializmus idejében a proletártömegek, amelye­ket - Marx szerint - csak a közös gyötrelmek érzése egyesített, nem tudták, végül is kinek a pártjára álljanak, néha fellelkesedtek, más­kor meg letörtek. Ez a helyzet a mi proletariátusunkra, amelyet közös szükségleteinek tudata egyesít, nem jellemző. Megnyilvá­nul viszont mindazokban, akik az utóbbi időszakban az ország burzsoá uralmának vezető pozícióira törtek, és akiket megosztott a szokások ereje, ami arra ösztönzi őket, hogy megőrizzék az álta­luk meghódított csekélyke hatalmat.

A bennszülött szocializmus a venezuelai humanizmus alapja

A szocialista eszmék a függetlenségi háborúval egy időszakban jutottak el indoamerikai kontinensünkre, és megvilágították az alapvető ellentmondásokat, amelyek a mesztic népek között a 19. és a 20. században kibontakozó és mind a mai napig folyó belső harcokat jellemzik. Ezek a harcok, a mi esetünkben a mai Vene­zuela területén élő indián lakosság kulturális gyökereiből táplál­koznak. Ezek a népek - melyek mai lakosságunk meghatározó többségét képviselik - nemcsak biológiailag járultak hozzá a mesztic lakosság kialakulásához, hanem kulturális szempontból is.

Egyes, társadalmilag teljesen különböző csoportok, amelyek ele­inte aktívan, majd később passzívan ellenállva az akkulturációnak - viszonylagos elszigeteltségüknek, anyanyelvük, magatartásfor­mák, hiedelmeik és gazdasági szokások folyamatos alkalmazásá­nak köszönhetően - mostanáig kitartóan megtagadták, hogy csat­lakozzanak az országot uraló nyugati típusú társadalomhoz.

Ezeknek a csoportoknak kulturális fejlődését meghatározza, hogy történelmileg „határnépek”, és fejlett civilizációk veszik őket körül. A Kolumbusz előtti időkben a közvetlenül a szomszédsá­gukban lévő nagy inka civilizáció volt rájuk hatással, jelenleg pedig, az ország más területein, a nyugati kultúra. Ez az a körülmény, ami beléjük oltotta a szabadság érzését, és megőrizte bennük az egyenlőség iránti érzéket. Mindkét érték célként ösztönözte az ellen­állást a civilizált népek kultúrájával, tehát azokkal a kultúrákkal szemben, amelyek az egyre hatékonyabb termelési módok fejlődé­se során hierarchizált folyamatokat gerjesztettek. Ezek döntik a nagy többséget szegénységbe és nyomorúságba, nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is. Ezeket a rétegeket az állam a társa­dalmi rend alsó fokán tartja, mint puszta munkaerőt.

Kultúrák, melyek manapság is alakítják bennszülött népessé­günk magatartását, olyan kollektív tulajdon- és termelési formá­kat fejlesztettek ki, amelyek ma fellelhetőek a tudományos szoci­alizmus elveiben, és amelyek vitathatatlanul hatást gyakoroltak a negatív módon megkülönböztetett helyzetben lévő kasztokra, az ország lakosságának nagy részét kitevő, helyileg és tevékenységét tekintve „elkülönült és nagyon különböző összetételű tömegre”. A szabadság, egyenlőség és szolidaritás értékeivel rendelkező etni­kumaink kultúrái az ország történelmének és a nemzeti integráci­ós folyamatnak is mérföldköveit jelentő népi lázadások és felkelé­sek ösztönzői voltak. Olyan, a történelem menetének tudatában nem levő „ősi szocializmusról” volt szó, amely a nacionalizmus megjelenésével és a merkantilizmus létrejöttekor rajzolódott ki előttünk, amikor a monarchikus abszolutizmus rendszerének alá­vetett államokban már gazdag városok születtek.

Az antiimperialista Bolivár

Nemigen vitatják manapság a Hazafias Társaságnak az 1810-ben és 1811-ben játszott szerepét, amely kirobbantotta a köztársasági rendszert megteremtő forradalmat. Mindaddig az ország az ame­rikai spanyol gyarmatok egyik katonai körzete, a venezuelai Főkormányzóság volt. Ahogyan az a tény sem vitatott, hogy ez, a koruk szellemét megelőző férfiakból és nőkből, fehérekből és barna bőrűekből álló szabad szellemű és egyenlőségen alapuló szerve­zet nagy hatással volt a szabadságharc jövendő politikai és kato­nai vezetőjére, Simon Bolivárra. A gyarmatosítás elleni harc nagy vezetője, aki hozzájárult az indoamerikai népek jelentős részének függetlenné válásához, a Panamai Konföderációs Kongresszus összehívásával szorgalmazta, hogy az amerikai népek és Nagy-Britannia szövetkezzenek. A szövetség célja a kultúra és a közös történelem által egyesített népek közötti széttagoltság megszün­tetése volt.

A széttagoltság kezdetben a merkantilizmusban érvényre jutó nacionalizmusból, a regionális és helyi érdekekből fakadt, a külön­válás időszakában pedig a neokolonializmus modelljén belüli kapi­talizmus volt az okozója. A neokolonializmus a periférián élő népek fejletlen állapotát fenntartani hivatott uralom új formája. Ahogy jeleztük, a gazdasági körforgás teljes ívéhez szükséges állapot ez, az újragyarmatosított országok nyersanyagok beszállítóivá válnak - olyan fogyasztási javak tömeggyártásához, amelyekből hiányt szenvednek a centrumországok vagy amelyek erősen szennyezett iparágakból származnak -, és feldolgozott javak, köztük szerszá­mok és gépek fogyasztóivá. Bolivár, aki az erősebb népek uralmá­nak alávetett népek felszabadításáért harcolt, az antikolonialista politika és stratégia letéteményese.

Dél-Amerikában Bolivár tevékenysége és felszabadító hadjára­ta a kontinens egyesítéséért félelmet és gyanakvást keltett a kiala­kulóban lévő, az ipari kapitalizmus meghonosítását éltető észak-­amerikai birodalomban, így történt, hogy a bolivári erőfeszítések­kel párhuzamosan a világnak ezen a táján letelepedett fehéreket, angolszászokat, protestánsokat összefogó szövetség, az úgyneve­zett Monroe-elven keresztül a hagyományos európai gyarmatosí­tó politikával szembefordulva elszigetelődési politikát fogadott el. Ez az elv nemcsak azt tűzte ki célul, hogy a térséget és a lakossá­got uralma alatt egyesítő belső piac kialakításával magasan fejlett gazdaságot hozzon létre, hanem stratégiai biztonság elérést törekedett, a lehető legkisebbre csökkentve más hatalmi központok versenyének kockázatát. De ez a törekvés még nem foglalta magába a déli földrész, a közép-amerikai szigetvilág és az Antillák területeinek indoamerikai népeitől való szegregálódást. Vezetőik a régi gyarmati anyaországok jelenléte és egy új hatalmi pólus kialakulásának lehetősége miatt veszélyforrásnak tekintették ezeket a térségeket.

1829-re Bolivár - amikor az angol Patricio Campbell ezredeshez írt levelében kifejti ismert gondolatát az Egyesült Államokról, amely államot „a Gondviselés eleve arra rendelt, hogy a szabadság nevébenben nyomorúságot hozzon Amerikára” - kétségtelenül tisztán látta ennek a nemzetnek a birodalmi jövőjét. Ugyanebből a levélből világosan kiderül, hogy Bolivár felismerte a dél-amerikai egység elleni összeesküvés tervét a Washingtonban szolgáló angol követ sugallatára tett ajánlatból, hogy egy európai herceget jelöljön ki utódjául, továbbá nyilvánvaló az európai hatalmaktól való elszigetelődése is. Bolivár megemlíti, hogy Anglia sem nézné jó szemmel, ha a kiválasztott történetesen egy Bourbon lenne, aztán megjegyzi:

Mintha máris látnám, hogy szőnek általános összeesküvést az ellen a szegény Kolumbia ellen (ez ismétlődik a mai Venezuelával kapcsolatban), amelyet úgyis váltig irigyel Amerika minden köztársasága. Az egész sajtó megmozdulna, új keresztes háborút hirdetne a szabadság árulóinak cinkosai, a Bourbonok szekértolói és az amerikai rendszer sárbatiprói ellen. Délen a peruiak szítanák fel a viszály lángját; a Földszoroson a guatemalaiak és a mexikóiak, az Antillákon pedig az amerikaiak, és mindenfelé a szabadelvűek, Santo Domingo se maradna veszteg, segítségül hívná a testvéreit, hogy közösen szálljanak szembe egy francia uralkodóval. Mindenki ellenség lenne, Európa pedig mit se tenne értünk, mert az Új-Világ nem éri meg, hogy pénzt dobjanak ki egy itteni Szent Szövetségre (lásd a mai NATO-t); legalábbis megvan az okunk, hogy így gondoljuk, lám, milyen közönyösen szemlélték, hogy küzdünk, harcolunk a fél világ felszabadításáért, pedig csakhamar ez a fél világ lesz az európai jólét legbővebb forrása. (Benyhe János fordítása)

Egyértelmű volt számára, hogy az összeesküvés a déli kontinens világosan mutatkozó egységének megakadályozására irányult. Az egység a birodalmi ambíciókat fenyegette. Az amerikai dolláron lévő felirat - „Istenben bízunk” - valószínűleg a legjobb kifejezése annak - a polgári forradalmat ösztönző kálvinista puritanizmus örököseként -, milyen is valójában az említett nemzet. A pénzhez és a hatalomhoz kapcsolódó istenhit bizonyos értelemben meghatározza ezt a politikai közösséget jellemző nemzetközi maga­tartást. A keresztes háborúk formájában megvalósított akcióik meg­egyeznek Lutero Oso Parado (Álló Medve) sziú törzsfőnök által mondottakkal: „És ha a civilizáció szerepe a megcsonkítás, a rab­lás és a tönkre tétel, akkor mi a haladás?” De még meglepőbb Boli­várnak ebben az üzenetében a politikai szociológiáról meglévő ismerete. Az üzenetben általa leírt helyzet ma szinte pontosan ismétlődik a népünk aktuális életét jellemző forradalmi körülmé­nyek között.

Az indoamerikai és karibi népek egyesítésének már Miranda által felvázolt és ma a venezuelai forradalom által szorgalmazott bolivári tervét nem a meglévő birodalmakkal való versengésre szánt újabb birodalom megalkotásának szándéka vezérelte. A kon­föderáció integrációs politikai formaként való elfogadása már maga is kizárja ennek a lehetőségét. A szövetségnek ebben a formájában a népek megtartják önrendelkezésüket, hiszen céljaikat, azzal ellen­tétben, ami a konföderációkban történni szokott, a szövetség min­den egyes tagállamának hatalmi szervei valósítják meg. Ez volt a Joaquín Mosquerának adott utasítások központi gondolata - ami­kor teljhatalmú megbízottnak nevezték ki a Peruval, Chilével és Buenos Airesszel folyó tárgyalásokra, azzal a megbízatással, hogy érje el az Egységre, a Szövetségre és a Konföderációra vonatkozó szerződések jóváhagyását. Az alapelvek így szóltak: Ez a Konföde­ráció nem pusztán szokásos szövetség a támadás és védekezés esetére (...), nekünk testvéri népek szövetségére van szükségünk, melyek ma elkülö­nülnek, emberi cselekedetek folytán, szuverenitásuk védelmére, ám egye­sülve erősek és hatalmasak lesznek a külföldi hatalom agresszióinak fel­tartóztatására.

Ezekből a megnyilatkozásokból arra következtethetünk, Boli­vár tisztán látta, hogy az elszigetelt és védekezőképesség nélküli forradalom megvalósítása kivihetetlen, és azt is, hogy a boly­gónknak ezen a részén megteremteni kívánt igazságos társadal­mak eléréséhez szükséges átalakulások megvalósításához békére van szükség. Béketörekvése annyira világos volt, hogy 1820. júni­us 20-án Francisco de Paula Santander ezredeshez írott levelében ezt mondta: „a béke első napja lesz az én parancsnokságom utol­só napja”. A Hobbestól Kantig kidolgozott humanista gondolatot Bolivár ismerte, és megértette, hogy egy ilyen békeállam nem ter­mészetes helyzet - mivel a biológiai életet a természetes kiválasztódás mozgatja -, hanem fel kell építeni, ez az állam a civilizáció terméke. És ebben az értelemben az Indoamerikai Konföderáció megépítését a békéhez vezető útnak tartotta. Gyakorlati érzékével felismerte azt, amit ma többpólusú világnak nevezünk: ebben a világban az indoamerikai környezetet magukba foglaló, erős és belsőleg egységes geostratégiai régiók hatalmi egyensúlyt alkotnak, és kölcsönösen lemondanak az erőszak alkalmazásáról; következésképpen tervbe kell venniük olyan nemzetközi jog kidolgo­zását, amely szavatolja a békét. Kant szerint ez a jog a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a béke megvalósuljon. Az egyenlőség bolivári értelmezése az egész emberiséget figyelembe veszi. Ez az egyetemes nézőpont azonban nem akadályozta meg Bolívart abban, hogy tekintettel legyen a konkrét népekre, főként azokra, amelyeket integrálni akart eredeti tervébe. Ez a terv Nagy-Kolumbia megszervezésére irányuló gyakorlati törekvésében öltött testet. 1819. február 15-i híres beszédében Bolivár ezt mondta:

A Természet tükre, az Alkotmány révén Venezuela Állampolgárai tel­jes politikai egyenlőséget élveznek. Ha ez az egyenlőség nem lett volna vezérelv Athénban, Franciaországban és Amerikában, minekünk kellene kimondanunk, hogy orvosoljuk a látszólag fennálló különbséget. Tör­vényhozók, az a véleményem, hogy rendszerünk alapelve közvetlenül és kizárólag attól függ, hogy milyen egyenlőséget létesítünk és gyakorolunk Venezuelában. Az emberek úgy jönnek a világra, hogy egyenlő joguk van a társadalom javaihoz, ezt a bölcsek többsége elismeri; meg azt is, hogy minden ember úgy jön a világra, hogy egyaránt megszerezhet minden méltóságot; ugyanis mindenkinek gyakorolnia kell az erényt, de nem min­denki gyakorolja, mindenki becsületes kell hogy legyen, de nem minden­ki az, mindenkinek tehetsége kellene, hogy legyen, de nem mindenkinek van. Ebből ered a legszabadabb szellemben berendezett társadalom tagjai közt tapasztalható, tényleges különbség. A politikai egyenlőség elvét álta­lában elismerik, de a testi és erkölcsi egyenlőtlenségét nem kevésbé. Tehet­ség, vérmérséklet, erő és jellem tekintetében a természet egyenlőtlennek alkotja meg az embereket. Ezt a különbséget a Törvények orvosolják, mert a társadalomba helyezik az egyént, hogy a nevelés, az ipar, a művészetek, szolgálat, erények révén tegyen szert valami képletes, úgynevezett állam­polgári és társadalmi egyenlőségre. (Benyhe János fordítása)

Olyan egyenlőségről van szó, amely nélkül elképzelhetetlen a kultúra részeként elismert szabadság és a béke, amely a termé­szetben nem létezik, vagyis emberi alkotás, mint ahogy a szocia­lizmus is az. Egyenlőség, amely a civilizációs folyamat alkotó erőfeszítésének terméke és ennek a gondolatmenetnek lényeges eleme. De Bolivár nem esik abba a hibába, hogy azt gondolná: a proleta­riátus diktatúráján keresztüli erőszakkal ez kikényszeríthető. A proletárdiktatúra az abszolutizmus új formája, melyet a reakciós erők totalitáriusnak neveztek. Bolivár elismeri az emberek közöt­ti természetes különbségeket, társadalmi státusukat kijelölő külön­leges vonásaikat. A szocializmusról alkotott jelenlegi kép szerint ez a státus csupán növeli az egyénnek a társadalom iránti kötele­zettségeit, és tevékenységét aszerint ellentételezik, hogy milyen mértékben járult hozzá a társadalmi fejlődéshez. Ezért Bolivár indí­tékai között mélységes etikai tartalomnak és az emberi nem fejlődé­sének teret adó világ rendszerezett elemzésének is szerepelnie kell.

A forradalom eszközei: erkölcs és műveltség

Bolivár gondolkodásában kétségkívül elsőrendű szerepe van annak, hogy az állampolgár öntudatának kialakításában döntő szerepet játszik az erkölcs és a műveltség. Közel fél évszázaddal megelőzte ezzel Marx gondolatait, aki nélkülözhetetlennek tartotta ezeket a tényezőket a szocialista közösség létrehozása szempontjából. E közösség tagjainak ugyanis „magán- és magáért való öntudattal” kell rendelkezniük. „A tudat sohasem lehet más, mint a tudatos lét, az emberek léte pedig az ő tényleges életfolyamatuk” (K. Marx és F. Engels: A német ideológia). A jelenlegi szociológia nyelvén ez a fogalom a szocializációnak felel meg. A szó azt jelöli, hogy az egyén tanulási folyamat révén - mégpedig elsősorban a hozzá hasonlókkal folytatott interakciók informális kereteiben, különö­sen azoknak a viszonyoknak a közvetítésével, amelyeket a terme­lés társadalmi funkciója határoz meg - integrálódik a társadalom­ba; ez a folyamat azonban összhangban van egy olyan formális neveléssel, amelyet az egyenlőség, a szabadság és a szolidaritás eszméi vezérelnek. Jellegzetes értékei ezek a szocialista közösség­nek. Ez a szocializáció gondoskodik arról az erkölcsről és művelt­ségről, amely nélkülözhetetlen a szocializmus építése szempont­jából. Összhangban van azzal, amit Hegel „népszellemnek” nevez, s amit a tudományos szocializmus alapítói „osztálytudatként” hatá­roznak meg. Ez a tudat „eleve társadalmi termék, és az is marad, amíg emberek egyáltalán léteznek" (uott); megköveteli, hogy ismer­jük meg az egyén közvetlen környezetét és azoknak a korlátozott viszonyoknak a jellegét, amelyek összekapcsolják más, rajta kívüli személyekkel és dolgokkal. Talán Simon Rodríguez volt az egyet­len nyíltan szocialista indoamerikai gondolkodó, aki kijelölte az indoamerikai és különösképpen a venezuelai tudat kiművelésé­nek útját.

Robinson a forradalom atyjaira vonatkozóan megjegyzi:

Bármennyire ágálnak is az önkényuralom ellen, azon keveseknek, akik érzik ennek a súlyát, el kell viselniük, amíg részeit alkotják a népnek, amely elviseli, anélkül, hogy erezné azt. Ha már nem tudnak nem a Néphez tar­tozni, dolgozzanak azért, hogy kiemeljék azt a megvetettségből, akkor majd fölemelkednek vele együtt, és eljutnak az áhított méltósághoz (...) Bár­mennyit is dolgoznak azon, hogy kiábrándítsák a népeket a sorsukról alko­tott képből, semmit sem érnek el, ha nem éreztetik velük a változás hatá­rait (...). Feltételezéseket taglalnak, ígérgetnek, megszépítik a reménye­ket (...). De ezekből semmi sem kézzelfogható! Az egyszerű ember nem szereti a feltételezéseket, mert nem tudja, mivel helyettesítheti be azokat (...talán nem is képes rá...). Másképpen kell eljárni. Közoktatás. Hasz­nos gyakorlatok. A tulajdonon alapuló törekvések.

Ezt a szocializáló módszert javasolja Rodríguez a „nemzeti szel­lem” és az „osztálytudat” megteremtésére. Olyan tudatról van szó, amelyet a modern kapitalista rendszerben a javak fölötti rendel­kezés képessége, a társadalmi státus és a személyes sors határoz meg, mely a fennálló gazdasági rendből; a hatalomból vagy annak hiányából; a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésből és az életminőség növelését biztosító bevételekhez való hozzájutás lehetőségéből származik. Más szóval az emberi felemelkedésük­höz, a létüket jellemző szegénység és nyomor meghaladásához szükséges tudatról van szó, szemben azoknak a tudatával, akik a tőke felhalmozásával a hatalom gyakorlásán keresztül a nép egé­sze és különösen a proletariátus fölött despotikus uralmat gyako­rolnak.

A fölött a proletariátus fölött, amely az ellenőrzésük alatt álló tömegkommunikáción keresztül terjesztett „propaganda” meg a kapitalista szemlélettel vezetett, személyes nyereségre fordított „haszon”-orientált magán- és állami vállalatok munkaviszonya gyakorlatának összetett tevékenysége miatt kasztokra bomlott. Ez a széttöredezett venezuelai proletariátus olyan burzsoáziával talál­ja magát szemben, amely nemzetközivé vált a globalizált piacon, „magán- és magáért való” tudattal rendelkezik, és sokrétű straté­giát alkalmaz a különböző frakciók ellen, közömbösítve a mun­kásság jogos osztályérdekeiből származó erkölcsi fölényt.

Olyan konfrontációról van szó, amely manapság nem csak a nemzeti tulajdonosi osztállyal való konfrontációra korlátozódik. Ez a burzsoázia, mint említettük már, jórészt annak köszönheti egzisztenciáját, hogy a kormány intézményei fölött gyakorolt ellenőrzés révén az osztály kisajátítja a kőolajjáradékot. Ezzel párhuzamosan a proletariátus összeütközésbe kerül a nemzetközi bur­zsoáziával, melynek szerves része a hazai burzsoázia. Az utóbbi ugyanis, az európai burzsoáziától eltérően, elvesztette „nemzeti szellemét”, és eszközként használja azt az erőt, amelyet az Egye­sült Államok az úgynevezett ipari-katonai komplexum által ellenőrzött katonai gépezet révén halmozott fel. Ez a komplexum globalizált alkotóelem, mivel a hadiipar olyan kapitalista vállal­kozás, amely a piac globalizálásának központjává lett. Ez a piac magában foglalja a többi fejlett tőkés országot, melyek, ha nem vesznek is részt közvetlenül a haditermelésben, a nemzeti gazda­ságok termelési terjeszkedésétől függnek, és ezek a nemzeti gaz­daságok manapság elválaszthatatlanok a háborús célokat szolgá­ló termeléstől. Ezért üzlet a háború, amelynek eredménye lehet a kapitalizmus és az általa felépített birodalom összeomlása is, a földi élet lerombolása, a felhasznált eszközök pusztító ereje vagy a népek erkölcsi és fizikai kimerülése következtében.

A kispolgári szocializmus és a proletariátus szétesése

A kétségkívül Simon Rodríguez gondolataihoz kötődő ibér-amerikai szocializmushoz olyan személyiségek járultak hozzá lénye­gesen, mint a perui Flóra Tristán, az argentin Esteban Echeverría és Domingo Faustino Sarmiento, a perui Francisco Arcos Arlegui vagy a brazil Jósé Ignacio Abreu e Lima ezredes, a venezuelai füg­getlenség szabadsághőse, akik azt állították, hogy a szocializmus kultúraként való fejlődéséhez csak arra van szükség, hogy az egyének gondolkodásmódjának megváltoztatásával kibontakozzon a „nemzeti szellem” és az „osztálytudat”. A megvalósítás azonban igencsak erőtlen volt. Még társadalmi kísérleteket sem folytattak, az utópista szocialisták - az angol Robert Owen és a francia Claude Henry de Rouvroy, Saint Simon herceg és Charles Fourier - híres kezdeményezéseihez hasonlóan, akik társadalmi termelésű gyá­rakat, kísérleti telepeket, termelő-, elosztó és fogyasztási szövetkezeteket és ezek mellett a munkások érdekeit védő szakszerve­zeteket működtettek. Ezek az értelmiségiek nem értették meg, hogy a politikai közösségek valódi struktúrái sokkal inkább az uralko­dó termelési mód által meghatározott termelési viszonyokból követ­keznek, mint a társadalmak felépítményének részét alkotó erős erkölcsi tartalommal bíró tisztán absztrakt gondolatokból.

Ezért nem tudtak olyan kísérleteket ösztönözni, amelyek modellül szolgálhattak volna a termelés társadalmi formáinak felbecsü­léséhez, hogy összevessék őket a kapitalista szellemű magán- és állami vállalatokkal. Az egyetlen ilyen jellegű kísérlet hazánkban Agustín Codazzié volt, aki a tengerparti hegyvidéken, a mai Aragua területén élő Martin Tovar Ponté herceg együttműködésével egy 387 tagú német közösséget hozott létre - Fourier nyomán falanszternek nevezték el -, melyben a tagok között nem volt más csereeszköz, mint a mezei és a ház- vagy útépítéseken való, közös­ségben végzett munka. Felállítottak egy, szabad és spontán válasz­tások útján kialakított közösségi tanácsot, kiadtak egy kétnyelvű tájékoztató füzetet, volt orvosi ellátásuk, tanították a növényter­mesztést és a megfelelő mezőgazdasági technikákat, minden gye­rek számára megszervezték az iskolát, volt egy nagy raktáruk a termények és a társadalmi termelő vállalatokként működő faze­kasműhely és a malom számára.

Ilyen kísérlettel napjainkban is találkozhatunk, bár a liberális befolyás erősen eltorzította, és nem válhatott a nemzetgazdaság ésszerűsítésének modelljévé. Ez, a modern szociológia által elis­mert valóság, a politikai közösség felépítményét valóban megha­tározó termelési mód és a társadalmi struktúra közötti viszony, a javak megtermelésére és a szolgáltatásokhoz használt eszközök jel­lege határozza meg a tudományos-technikai átalakulásokhoz kötődő társadalmi változást, ezzel együtt a termelés tényezői - a föld, a tőke és a munka - közötti kapcsolatokat. Az olyan gondol­kodók, mint Fermín Toró és José María Baralt, akiknek a munkás­sága nálunk és általában véve az indoamerikai világban kevéssé ismert, a tudományos szocializmus megalkotóit megelőzve értet­ték meg ezeket a körülményeket.

Csak a 20. század második évtizedében - amikor a III. Internacionálé eszméinek megfelelő kommunista mozgalom bontakozott ki Venezuelában - vezetik be a mi szélsőségesen hierarchizált poli­tikai közösségünk társadalmi rendjének alapján álló közgazdasá­gi megfontolásokat. Ez a tény egyrészt egy forradalmi irányzatot eredményez, másrészt egy reformista irányzatot. Az utóbbi a kis­polgári szocializmus eszméit tette magáévá, és csatlakozott a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomhoz. Tagsága szabadfoglalkozásúakat, vidéki kisiparosokat és kisbirtokosokat, kézművese­ket, kiskereskedőket és az akkoriban csekély számban előforduló ipari vállalatok munkásait foglalta magába. Olyan, szakmák sze­rint kasztokra bomlott társadalmi osztály jött létre, amely a prole­tariátus és a burzsoázia között ingadozott, tagjai azonban végül a nemzetközivé vált mono- és az oligopolikus tőke kibontakozása nyomán, a munkamegosztás romboló hatásainak következtében kiszorultak a burzsoázia tagjai közül, és a proletariátus soraiban kötöttek ki.

Ezt a reformizmust a hatvanas évekre már a nemzetközivé lett burzsoázia és venezuelai megfelelője uralta, amelyet az eliteknek a már említett Punto Fijo-i egyezményében rögzített egyetértése kísért. Forradalmi és szocialista természetű felforgató mozgalom alakult ki, melyet azonban könnyedén levertek a dél-amerikai dik­tatúrákétól semmiben sem különböző brutális elnyomás és a nem­zeti proletariátus széthúzása segítségével. Ez a proletariátus csak akkor egyesült, amikor az elnyomás kegyetlensége és a kőolajjá­radékok miatti életszínvonal-csökkenés egyre növekvő szegény­séggel fenyegetett.

Tény, hogy a konzervatív, nemzeti és nemzetközi erők reakció­ja felébresztette a venezuelaiak többségében a „nemzeti szellemet”. Ám az is igaz, hogy ez a szellem - súlyos belső szakadásokkal - több politikai és társadalmi mozgalomban él tovább, és így meg­akadályozza egy olyan „osztálytudat” kialakulását, amely erőt kép­viselne a reakciós erők tevékenységével való szembeszálláshoz.

A Zamora ezredes-féle átmeneti szocializmus bukása

Venezuela életében a tőke uralmához vezető folyamat zajlott, ame­lyen cseppet sem változtatott az Ezequiel Zamora ezredes vezette mozgalom. Zamorát a Pierre-Joseph Proudhon, Louis Blanc és Auguste Blanqui által felvázolt, úgynevezett „átmeneti szocializ­mus” eszméi vezérelték. Elgondolása - amely szinte bizonyosan sógora, a korszak európai történetéről jól tájékozott, elzászi Juan Caspers hatására alakult ki - a konzervatív erőkkel szembenálló szervezet, a nemzet életét polarizáló Liberális Párt regionális poli­tikai vezetőjévé tette őt. Zamora nevéhez fűződik az osztályharc kibontakozása a nemzeti gazdaságot és politikát kézben tartó kon­zervatív oligarchia és a mostanihoz hasonló jellegű proletariátus között; ez a proletariátus jobbára olyan okokból egyesült, amelyek ma is előmozdítják egységes fellépését.

Bár a korszak, a 19. század ötvenes éveinek politikai kiadványai írtak az uralkodó igazságtalanságról, a földek rossz elosztásáról és a népnek a „gótok” általi kizsákmányolásáról, nem fogalmaztak meg semmilyen javaslatot az országban meglévő, a gazdasági és társadalmi fejlődést előmozdítani képes termelőerők felszabadítá­sára vonatkozóan, mint ahogy ugyanabban az időszakban Fran­ciaországban az átmeneti szocialisták sem, akik a napóleoni Brumaire 18-át (1799. november 9-i) ösztönözték. A szövetségi háborút irányító forradalmi erőket meggyengítette az, hogy helyi vezé­rek ellenőrzése alatt álló területi mílíciákra estek szét, ezzel meg­nyílt az út a Negyedik Köztársaság kezdetén az állam életében vezető szerepet betöltő arisztokrácia és a burzsoázia restaurációja számára. Venezuela történetének abban az időszakában a regionális vezérek közötti hatalmi egyensúly segítségével fennmaradt az állam egysége. Ez az egység egy, a valósággal kapcsolatban nem levő egyenlőségen alapuló ideológiát eredményezett, és a tőkeerős nagyvárosi gazdasági körökhöz, majd a 20. század utolsó évtize­deiben a Nemzetközi Valutaalap által bevezetett gazdaságpolitika révén nemzetközivé vált burzsoáziához kapcsolódó gazdasági libe­ralizmus helyreállítását szolgálta.

A katonai erő és a venezuelai szocializmus

A valódi polgárháború lehetővé tette egy népi bázisú hadsereg lét­rejöttét. Ez a Felszabadító Hadsereghez hasonlóan ösztönözte a politikai változást, és még akkor is megmaradt újjászervezett kato­nai erőnek, amikor a 20. század elején módosította jellegét a kon­zervatív erők behatolása a kormányzati rendszerbe. Katonai erejét azért tudta megőrizni, mert olyan társadalmi mozgalomból keletkezett, amely célul tűzte ki az állam megvédelmezését a nemzeti és nemzetközi konzervatív reakciótól. Az országon belül a „Felszabadító forradalom” elnevezésű kíméletlen ellenzék fejezte ki ezt a konzervatív reakciót, nemzetközileg pedig egy német-angol szövetség általi blokádban nyilvánult meg. A „Felszabadító forra­dalom” elnevezésű csoport egy intézményesített vidéki milíciából indult ki, amely kezdetben a restaurációs liberalizmus által kooptált nem reguláris erőkből szerveződött. Így épültek fel akkoriban a venezuelai állam katonai erői. Cipriano Castro tábornok tervezte meg a katonai apparátust, aki újjá akarta éleszteni az osztály­harc politikai elvét az átmeneti szocializmus keretein belül. Ez a szocializmusfelfogás nem a konzervatív és az újító erők közötti harc dialektikájának eredménye volt, hanem egyetlen egyén - egy jelentős személyiség - tevékenységének következménye, aki egy korábbi történelmi fejlődés hatására létrejött erőt irányított.

A Felszabadító Hadsereg csakúgy, mint az 1859-1863-as pol­gárháborúban résztvevő forradalmi erők legyőzték a kasztosodott konzervatív katonai erőket. És bár a Felszabadító Hadsereg fel­oszlott, hogy helyet adjon a tulajdonosi osztályokat szolgáló zsol­dos erőnek, Zamora forradalmi erői nem oszlottak fel. Szétdarabolódtak ugyan, de a regionális milíciák megtartották népi jelle­güket. Ez a jelleg az intézményessé váló Fegyveres Erőket is jelle­mezte a 20. század első hét évtizedében. A társadalom negatívan megkülönböztetett szektorainak tagjairól van szó, akik a kötelező katonai szolgálat sorozásain kerültek a csapatokba és a tisztikar állományába. A burzsoázia tagjai, a régi földbirtokos arisztokráci­ával ellentétben megvetették a katonai hivatást, mint olyasvalamit, ami alacsony szintet foglal el a „polgári társadalom" hierarchiájá­ban, és a katonákat jóformán társadalmon kívüliként kezelték, mert úgy tartották, hogy csak az tekinthető polgárnak, aki pénzzel járul hozzá a politikai közösség fenntartásához.

Az ország stratégiai védelme mint társadalmi funkció, egységet feltételez a polgárság és a katonaság között. A konzervatív oligar­chia azonban a védelmi funkciót az 1830-1863-as időszakban hiva­tásrendi feladattá tette, a Punto Fijo-i elit viszont a 20. század utol­só évtizedeiben az Amerika-közi Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés keretében, a transznacionális burzsoázia érdekeinek megfelelően szervezte újjá ezt a feladatot. Ez a körülmény magya­rázza alapvetően a BFM200 által játszott forradalmi szerepet. Ez a szervezet erőteljesen ösztönözte a polgár-katona összefogás gon­dolatát, valamint a haladó polgári erőkkel karöltve végrehajtott összes 20. századi katonai jellegű fellépést.

A forradalmi párt szükségessége

Tagadhatatlan, milyen eredményekhez vezetett a társadalom nem kedvezményezett szektorainak legtudatosabb része, az előőrs tevé­kenysége a forradalmi folyamatokban, melyek meghozták a vene­zuelai nép politikai függetlenségét, és később felváltották az egységesítő politikai centralizmust a pluralista szövetséggel. Ezek az előőrsök együtt cselekedtek az elitnek egy viszonylag kis létszámú részével, amely humanista tudattal és egyetlen vezető irányí­tása alatt az elővéd előőrsévé vált, a két fogalom katonai értelmében.

Ez a sokaság a katonai erőknek olyan része volt, amely élcsapatként távolodik el a főerőktől, hogy felderítse az ellenséget és leküzdje annak előretolt állásait. A Hazafias Társaság, amely Simon Bolivárt tette meg vezetővé, valamint a Liberális Párt, amelyet Ezequiel Zamora alakított meg, hogy katonai vezetője legyen a forra­dalomnak, mindkét helyzetben úgy léptek fel mint előőrsök, mint az elővéd elővédje. Kis részlegek voltak ezek, amelyek a legmesszebbre nyomultak, és biztosították az összeköttetést az elővéd első vonalaival. Az előőrsök mindkét helyzetben nagyon jól ismerték az ellenséget. Ismerték az ipari nagyhatalmakban uralkodó bur­zsoázia érdekeit kiszolgáló földbirtokosok elővédjeinek természe­tet.

De az elővéd csak a győzelme eléréséhez kiküszöbölendő ellen­jég előretolt állásait érzékelte. Ezeknek a felszámolása volt a fel­adata. Akkor, amikor az elővéd osztályharcot tervezett a burzsoá­zia világszerte növekvő egyeduralma ellen, a szembenállást való­ban az elővéd tervezte el, szembeszállt az országot közvetlenül ellenőrző földbirtokosokkal. Ezek a parasztháborúkká változott összecsapások, melyeknek politikai célja a föld feletti uralom lett, az akkori Venezuelában nem torkollottak a rendszer és a korszak politikai teóriái elleni harcokba. A konfrontációk az ország fejlődé­si fokából eredtek, egy olyan országéból, amely extenzív mezőgaz­dasági kultúrával igen, de szinte semmi jelentős iparral nem ren­delkezett, és nem volt a politikai központot a perifériával össze­kötő szárazföldi és folyami úthálózata sem. Egy olyan országéból, melynek kereskedelme a mezőgazdaságból származó nyersanya­gok exportjára támaszkodott, külföldi valutákban kifejezett pénz­forgalma pedig a kivételezett kasztokra és az alakulóban lévő bur­zsoáziára korlátozódott.

A parasztság ugyanúgy szegmentálódott, mint ma a proletari­átus: egy részük közvetlen jobbágyi függőségben volt a földesu­raktól, más részük kisbérlő és kistulajdonos maradt. Dezorientáltak voltak, egyenlőségeszméjük semmi kapcsolatban nem állt a gyakorlattal, szerveződéseik könnyen felbomlottak, ami a konzer­vatív reakció számára lehetővé tette, hogy visszaszerezze uralmát a föld felett, és egyben megszerezhette az ország politikai ellenőrzé­sét is. Ezzel egy időben - mint a hadi felhasználású javak kereske­delmi terjedésének terméke - megerősödött a kereskedelmi és pénz­burzsoázia. Az akkori harcok megelőzték a periférián folyó hábo­rúkat, melyek manapság „negyedik generációs háborúkként" foly­nak a harmadik világ térségei feletti uralomért azzal a céllal, hogy fenntartsák a kapitalista felhalmozás folyamatát.

Valószínűleg más lett volna ezeknek a háborúknak a forgató­könyve, ha a proletár elővéd tömegpárttá szerveződött volna, amelyből nemzedékek emelkednek ki, hogy felváltsák az elővé­deket, fenntartsák a venezuelai társadalomban az emberi haladá­sért vívott harc folyamatosságát. Ilyen jellegű intézmény híján a haladó hagyomány a vezetők halálával és az előőrs folytonos fel­bomlásával semmivé lett, vagy a széthúzó erők erőszakos fellé­pése, vagy a tagok gyengeségének következtében. Ilyen helyzet­ben ismét újjászerveződnek a hol egymást kiegészítő, hol egymással ellentétes erők, a tehetetlenségi erő törvényének engedelmesked­ve, a nemzetközi viszonyokhoz képest viszonylagos elmaradott­ságban élő venezuelai nemzet körülményei között.

Venezuela a társadalmi forradalom jelenlegi időszakában

Kétségtelen, hogy minden társadalmi forradalmi időszakban „a fejlődés meghatározott fokán - mondja Marx A politikai gazdaság­tan bírálatának alapvonalai című munkájában - a társadalom anya­gi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglévő termelési viszo­nyokkal”. Ez történik ma világviszonylatban, és az események hatá­sa Venezuelában is érvényesül. Az emberi munkát automatikusan működő gépekkel helyettesítő kibernetikának utat nyitó tudomá­nyos-technikai forradalom ellentmondásba került a társadalmi rendszert uraló ipari-mechanikus termelési móddal, és meggyen­gítette a társadalom szerkezetét maghatározó régi termelési viszo­nyokat, ennek következtében az ideológiai felépítményt, és meg­teremtette a feltételeket ahhoz, hogy új és minőségileg magasabb rendű termelési viszonyok jöjjenek létre, melyek az új termelőerők fejlődésének kedveznek.

Ezek a körülmények több országban ösztönözték a politikai for­radalmat. Kétségtelen, hogy - a társadalom szerkezetében tapasz­talható felgyorsult átalakulásnak köszönhetően -, még ha nem tudatos módon is, Venezuela esetében is kedvezően hatottak ezek a körülmények. Nyilvánvaló, hogy hazánkban a 20. század máso­dik felében új és többféle termelőközpont jött létre, melyek közül néhánynak a megalakulását az állam sürgette, mások közösségi vagy magánlelemény termékei, és hogy ezek a kapitalista hátterű magán- vagy állami vállalatok - gyakran vonakodva - megváltoz­tatták profitorientált gyakorlatukat, hogy alkalmazkodjanak annak a társadalomnak az igényeihez, amelyik már nem fogadja el a kaszt­helyzetet, és ami ezzel együtt jár, a gazdaság járadékos jellegét.

Fejlettebb termelési mód ösztönzése céljából a gazdaság szo­cialista koncepcióját javasolják, ami nem jelent állami kényszert, és azt sem, hogy megakadályoznák a közösségi kezdeményezése­ket vagy a magántevékenységet. Olyan folyamatot takar, amely nem korlátozza a gazdasági szabadságjogokat, úgy tartják, a nyíl­tan kimondott verseny, ha nem vezet mono- és oligopóliumok kiala­kulásához, akkor demokratikus. Amikor szocialista gazdasági fel­fogásról beszélünk, nem olyan felfogásra gondolunk, mint amilyen a létező szocializmusé volt, amely kivette a termelőeszközöket a magántulajdonosok kezéből, s egy államkapitalizmust létrehozó bürokrácia kezébe adta őket.

Az már megtörtént Venezuelában, ahol a termelővállalatok nagy része az állam kezében van. Ehelyett a liberalizmus által fenntar­tott gazdasági elképzelés újrastrukturálását javasolják.

Az imperatívuszokat kimondó liberális nézőpont, amely auto­nóm tanulmányozási területnek tekinti az ember gazdasági maga­tartását, ma, ismeretelméleti távlatból tekintve elfogadhatatlan. Az a tendencia, amely egyesíti a komplex jelenségként kezelt emberi viselkedés - amelynek különböző aspektusai egymástól elválaszthatatlanok - vizsgálatát, elvezet annak felismeréséig, hogy a gaz­daság újrastrukturálása nem egy független gazdaságtudomány tár­gya, hanem a társadalmi rendszer - ahol a politikai és kulturális magatartás alapvető fontosságú - működése összetett tanulmá­nyozásának eredménye. Vagyis egy olyan társadalmi forradalmi időszakban, mint a mostani, amikor az uralkodó társadalmi-gaz­dasági anyagcsere hagyományos kiindulópontjai nemcsak meg-kérdőjelezhetőek, hanem meg is kell kérdőjelezni őket, és ez a kri­tika, ahogyan Marx mondja, nem jöhet létre másutt, mint kifeje­zetten a politika színterén.

Ilyen körülmények között, hogy a válság csúcspontján megfe­lelően betetőzzük a szocialista gazdaság eredeti célját, a forradal­mi politikának át kell engednie törekvéseit - minden szinten és minden területen, köztük, hatékony döntéshozatalok formájában a gazdaságén is - a társadalomtestnek, amelyből új anyagi és poli­tikai igények fakadnak. Úgy tűnik, ez az egyetlen módja annak, hogy a forradalmi politika fenntarthassa saját stratégiáját, ahelyett, hogy harcoljon ellene, ahogy az a 20. századi („létező”) szocializ­musban történt.

A társadalmi mozgalmak és a szocializmus

Jelentős társadalmi mozgalmak bontakoznak ki, és ezek hasonló, nemzeteken átnyúló, a munkás- a női, ifjúsági és diák-, indián, afro-amerikai, béke- és környezetvédő szervezetek által képviselt törek­vésekhez csatlakoznak, melyek az emberek közötti egyenlőséget az emberiség különböző összetevői, az emberiség és természeti környezete közötti egyensúly irányába mutató, fenntartható fejlődés eszméjén belül keresik. Ezek olyan társadalmi áramlatok, melyek Venezuelában aktívan csatlakoztak a forradalmi folyamathoz, erköl­csileg és fizikailag erősítették meg azt. Az emberek közötti egyenlőségre és a természeti környezet tiszteletben tartására irá­nyuló törekvésük szembehelyezi őket az emberi különbözősége­ket hangsúlyozó és a földi életet súlyosan fenyegető neoliberaliz­mus konzervatív politikájával.

Ez a tény eleinte kielégíti az emberek közötti egyenlőség - amely a szocialista gondolkodás minden időszakának sajátja, az ország ideológiájában pedig kiemelten kezelt eszme - és a természeti kör­nyezet mint az emberek földi létét lehetővé tevő biológiai tér irán­ti tisztelet eszméjét. Ebben az összefüggésben ezeknek a moz­galmaknak a nagy része bizonyosan szocialista nézeteket vall. De ha nem, akkor is a szocializmushoz szervesen hozzátartozó huma­nista gondolkodásmódot erősítik, különösen amikor a lényegét alkotó egyenlőségért küzdenek, így a szocialisták számára feltét­len parancs, hogy támogassák ezeket a mozgalmakat mint a civi­lizáció legmagasabb rendű eszményeinek kifejeződését.

A kispolgárság a forradalomban

Kétségtelen, hogy a transznacionális burzsoáziának a bolivári for­radalommal szembeni belső reakciója kihasználta az államappa­rátus meg a köz- és magán termelővállalatok bürokratáivá lett kis­polgárságban felgyűlt erőt. Felhasználta ennek érdekében a rendi hierarchia által kiváltott érzelmeket; felhasználja továbbá az állam­nak az örökletes vagy szakmai tekintélyen alapuló társadalmi meg­becsüléséből adódó lehetőségeket. Egy szélsőségesen hierarchizált rendben a felsőbb társadalmi kategóriához való tartozás érzése a termelő- és pénztőkét ellenőrző burzsoáziában a gazdagság fel­halmozása révén - az őt fenyegető proletarializálódás folyamatá­val össze nem egyeztethető – „osztálygőgöt” ébresztett. Tény, hogy a kispolgárság soraiból kerültek ki azok, akiket egyes szociológu­sok „új szegényeknek” neveznek. A szegénységük abból eredt, hogy elértéktelenedett vagy elveszett személyes tulajdonuk és bevé­teli forrásuk.

Az oligarchiának nem volt nehéz sikerre vinnie ezt a célkitűzést. A középszerűségből táplálkozó és a banalitásban örömét lelő közép­szerűség - a tömegkommunikáció - kézben tartása volt a cél eléré­sének az eszköze. Több mint három generáción keresztül minden nap a trivialitás lett ezen társadalmi réteg - amely idő és tér nél­küli történetekkel és jelenetekkel népesíti be emlékezetét - kultú­rájának az uralkodó aspektusa. Ez a globalizált piac általi virtuá­lis birodalom létéhez szükséges és elégséges feltétel. Állampol­gárból puszta fogyasztókká lettek, akik nem az életminőség javí­tásához szükséges cikkeket vásárolják meg, hanem a hiúságukat kielégítő ócskaságokat. A liberalizmus biztosította ennek a virtuá­lis birodalomnak a terjeszkedését, megteremtette számára a felté­teleket, hogy új termékeket dobjon piacra, melyek mozgásban tart­ják a tőkét, és megakadályozzák a régi termékek értékének elavu­lását és értékvesztését, továbbá a pénz elértéktelenedését.A venezuelai népnek ez a szegmense a 90-es évekre az ország lakosságának 13,65 százalékát képviselte. A folyamat a szabad ver­seny által kijelölt kontextuson belüli társadalmi felemelkedés lehe­tőségének igézetével kecsegtetett, ami magába foglalja a nem sze­mélyes érdemből, hanem a rendi helyzetből elért „tisztelet" fenn­tartását. Az eltömegesedés felgyorsította a szélsőséges magatar­tásformák térhódítását. Ez a réteg irracionális módon arra gyana­kodott, hogy a forradalmi politika következtében elveszti szemé­lyes javait és gyermekei személyes javait, de még a gyerekeit is. Ez a gyanú ipso facto vitathatatlan evidenciává alakult, és a társada­lom marginalizálódott rétegeivel szembeni ellenszenv pillanatok alatt ádáz gyűlöletté változott. Ezek a körülmények váltották ki azokat az infantilis magatartásformákat, amelyek a 2002-ben meg­nyilvánult konspirációs erőszakot táplálták.

De felbukkantak olyan, nyilvánvalóan kisebbségben lévő áram­latok is, melyek helyzetük teljes tudatában a változás társadalmi mozgalmaihoz csatlakoztak. A Pozitív Középosztály elnevezésű szervezet, amelyből stratégiai és taktikai okokból kivált az úgyne­vezett forradalmi középosztály, és jelentős társadalmi erővé vált, amely csatlakozott az előző fejezetben már említett erőkhöz; ezek az erők az egyenlőség és az antiimperializmus elveit vallják. Eze­ket a mozgalmakat, akárcsak amazokat, általában vonzzák a szo­cialista eszmények. Tevékenységük bizonyosan hozzájárult az elide­genedett szektor leszereléséhez.

Az ellenállási háború mint a szocialista gondolái része

Vitathatatlan a szocialista gondolkodás békeszerető irányultsága. A politikai célok elérésére irányuló háborút elutasítva a párbe­szédnek és a vitának kell a forradalmi tevékenység céljává lennie. Az alkotmány békeövezetté nyilvánítja Venezuela területét. Kife­jeződik ebben az a népi akarat, hogy senki erőszakos cselekmé­nyekkel ne kényszerítse ki a társadalom rendjének megváltozta­tását. Ez a felfogás - mely magába foglalja a fenyegetés vagy az erő alkalmazásának tilalmát, az ellentétek békés megoldását, a más államok belügyeibe való be nem avatkozást és a békés egymás mel­lett élést - megfelel a földi élet összes létező formája - beleértve az emberi nem ésszerű szaporodását is - tiszteletén alapuló háború­ellenes hozzáállásnak, amely a szocialista etika alapja.

A mi felfogásunkban a tőkefelhalmozás az a mechanizmus - a tőkének a mono- és oligopolikus felhalmozásáért folytatott hábo­rújától ezúttal eltekintve -, amely a globalizált piac uralmáért ver­sengő burzsoáziák politikai közösségének proletariátusait szem­beállítja egymással. A jelenlegi összeütközésekben, amelyekben eltörlődtek a katonai és polgári tevékenységek közötti határok, a társadalom nem kedvezményezett szektorai állnak egymással szemben halálos ellenségekként a csatamezőkön vagy a konflik­tusba bevont lakott területeken.

Ezek az erőszakos összeütközések - különösen a fejlődésben elmaradt perifériák területeire való áthelyezésük miatt - a földi civilizációból kizárt társadalmi alvilágot képviselő lakosság növe­kedésének ellenőrző eszközévé váltak. A szegények és nyomorul­tak vándorlási hullámának megfékezéséről van szó, akiket vonz a régi kolonialista vagy neokolonialista országok talmi ragyogása, és ott keresik annak lehetőségét, hogy az emberi méltósággal össz­hangban lévő életszínvonalat érjenek el.

A békeszerető elhivatottság azonban nem maradhat fegyverte­len. Megvan a kockázata a nagyhatalmak vagy az alkalmi koalíci­ók - mint például az angol-német szövetség, amely a 20. század elején blokád alá helyezte Venezuelát - által ellenőrzött nemzetek feletti intézmények használatán keresztül az egyoldalú vagy kol­lektív katonai beavatkozásoknak, melyek veszélybe sodorhatják az országban folyó változtatási folyamatokat. Ezért a venezuelai szocialista gondolkodásnak tartalmaznia kell az ellenállási hábo­rú gondolatát, nemcsak mint védekezést az esetleges idegen inter­venciókkal szemben, hanem mint a társadalmi élet sajátos praxi­sát, amely a részvételi demokrácia kereteiben szavatolja a nép­szuverenitás gyakorlását.

A forradalom nemzetközivé tételének szükségessége

Bármilyen eltökélt is népünk az ellenállásra, a nemzetközi politi­kát uraló kapitalista nagyhatalmak és a venezuelai nemzeti hata­lom közötti erőviszonyok egyenlőtlenségei nem tennék lehetővé, hogy semlegesítsük a neokonzervatív erőket vagy megelőzzük támadásukat - annál kevésbé, mert csatlakozna hozzájuk a teljha­talmától megfosztott oligarchia által szervezett belső „ötödik had­oszlop”. Az olyan nagyhatalmakkal - különösen az Orosz Föde­rációval, Kínával és Indiával - való alkalmi szövetség, mivel ezek egy multipoláris világrend hívei és szembenállnak az Egyesült Álla­mok egypólusú uralmával, továbbá a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC), az El Nem Kötelezett Országok Mozgalma és a Dél-amerikai Nemzetek Közösségének megerősödése a vene­zuelai szocialisták jelenlegi gondolkodásának részét képezik.

Ez a hatalmas közösség, az ipari világban és az amerikai föld­rész szolidaritást érdemlő testvéri államaiban jelen lévő radikális mozgalmakkal együtt képviseli az uralkodó imperializmus anti­tézisét az egyoldalúság és a sokoldalúság közötti alapvető ellent­mondásban, amely az emberiség jelenlegi dialektikáját jellemzi. A lényegileg békeszerető szocialista eszmevilágban helyet kell kap­nia a dél-amerikai kontinensen élő népek egyesítésének, ennek megvalósításában kiemelkedő szerepet játszott felszabadítónk, Simon Bolivár.

A béke álláspontja a háborúval szemben az, hogy ennek a térségnek a hatalmi egyensúllyal rendelkező világrend kialakulását befolyásolni képes geostratégiai régióvá kell válnia, ez az érvényes út ahhoz, hogy olyan nemzetek feletti intézmények alakuljanak, amelyek erőszak helyett a jogot alkalmazzák. Ezen a módon érhe­tő el, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetet (ALCA), amely az indoamerikai közeget az Egyesült Államok „hátsó udvará”-nak szerepére kárhoztatja, felváltsa az Amerika Bolivári Alter­natívája (ALBA), mint olyan eszköz, amelyik egyenjogúsítja az amerikai földrész területein a politikai közösségeket, valamint e közösségek kiváltságok nélküli rétegeit azokkal a kisebbségekkel, amelyek a kezükben tartják az uralmat a gazdaságok és politikai rendszerek fölött. Az ALCA célja a kereskedelem liberalizálása és normalizálása, valamint a térségbe történő befektetés, amivel meg­erősíti a földrajzi térségünkben jelen lévő plutokráciák hatalmát, az ALBA viszont céljait eszközöknek tekinti a szegénység és a tár­sadalmi kirekesztés elleni harchoz. Dialektikus viszony jött létre, miközben az ALBA, a Venezuela által irányított terv szerint halad előre az indoamerikai és karibi világban, az ALCA modellje meghátrál a regionális közvéleménnyel szemben, amelybe beleérten­dők az angol-amerikai társadalom jelentős szektorai is.

A venezuelai szocialista program szintézise

A szocialista gondolatvilág nem valósulhatna meg a venezuelai állam kormányának erőteljes beavatkozása nélkül; az állam kezé­ben összpontosul a hatalom azáltal, hogy ő kezeli az olajjáradéko­kat, koncentrálja a legnagyobb tőkét, tulajdonosa a nemzetgazda­ság alapját képező legfőbb vállalatoknak, ő az erő kizárólagos tör­vényes használója. Ez a következő intézkedéseket feltételezi:

1) A néphatalom megerősítése a Közösségi Tanácsok hatékony fejlesztésével. Ezzel egyidejűleg gyengíteni kell azoknak a régi hatalmi struktúráknak a szerepét, amelyek a kormány-, regionális és a helyi szervekben összpontosultak és a parlamentáris demok­rácia gondolatának feleltek meg.

2) A nemzeti szellem és az állampolgári öntudat megerősítését célzó szocializációs folyamat előmozdítása, hogy megerősödjön a nemzeti szellem és az állampolgári öntudat, biztosítva legyen a személyiség egészséges fejlődése. Ez azt jelenti, hogy a személyi­ség tisztában legyen léte értelmével, fizikai és pszichikai képessé­geivel, helyével a társadalmi összességben, ahol a hozzá hasonlókkal azonos társadalmi helyzeteket él át, s így kialakulhat benne az osztálytudat. Ez a dinamika az állampolgár számára kisgyerek korától élete végéig lehetővé teszi, hogy megossza mindennapi elfoglaltságait a tágabb környezetében élőkkel, és így elsajátítsa a népünk kultúrájára jellemző szokásokat és hagyományokat. Biz­tosítani kell az állampolgárok részére a folyamatos és szervezett oktatási rendszert, a tudományos ismeretekhez és a termelő tech­nikák elsajátításához való hozzáférést és azok folyamatos frissíté­sét, az emberi események rendszeres, fokozatos megismerését, olyan médiumokon keresztül, amelyek hiteles információt és egész­séges szórakozást nyújtanak.

3) Elő kell mozdítani a tudományos és technikai kutatóprogra­mokat oly módon, hogy kutatói központokat és hálózatokat léte­sítünk, szorosan összekapcsoljuk őket indoamerikai ekvivalense­ikkel és a világ hasonló intézményeivel, hogy ösztönözzék a részt­vevők társadalmi és kulturális átalakulását és a népi tapasztala­tokra épülő megismerés társadalmi megszervezését. Ezt az erőfeszítést ki kell egészíteni a telekommunikációs, a multimédiás in­frastruktúra telepítésével, amely megkönnyíti a kapcsolatterem­tést az e tevékenységekben résztvevő egyéni és kollektív szerep­lők között, valamint a munkájuk eredményeit használókkal, továb­bá a közösségi központokkal és a termelővállalatokkal.

4) Segíteni kell a termelőapparátus fejlődésének ösztönzését a fenntartható gazdaság keretében. Új állami, községi és magánvál­lalatok létesítésével, a meglévők megerősítésével, lehetséges stra­tégiai egyesületekkel, nemzetközi termelőkkel kötött közvetlen befektetés, a tőke adományozása, a könnyített hitelek és a techni­kai, törvényi és adminisztratív asszisztencia útján. Ennek a célnak az elérése csak az államnak a pénzügyi szektor és a pénzügypoli­tika feletti közvetlen ellenőrzése révén lehetséges. Olyan tevé­kenységről van szó, melynek célja a belső igények kielégítése - az ország kínálta kapacitásokkal összhangban lévő javak termelése és szolgáltatások útján -, továbbá felesleg termelése, különösen az indoamerikai területen belüli nemzetközi kereskedelem élénkíté­sére. Mindez az Amerika Bolivári Alternatívájának alapjául szol­gáló szegénység és kirekesztés elleni harc eszköze.

5) Nem egyszerű reformról van szó, hanem mezőgazdasági for­radalomról, mely magába foglalja a földjeink termékenységének növeléséhez meg a városi és a vidéki életfeltételek között meglé­vő szakadéknyi különbségek eltörléséhez szükséges optimális agráripari fejlesztést. A belső piac erősítésének és az exportálható termékfelesleg növelésének járulékos mechanizmusáról, amely szo­ros kapcsolatban áll az állam stratégiai biztonságával. Ezért erre a tevékenységre a terület és a nemzeti szuverenitás katonai védel­méhez hasonló rendű szociális funkcióként kell tekinteni, hiszen az élelmiszer-ellátás biztonsága erőt jelent a konfliktusokkal ter­hes nemzetközi viszonylatban.

6) Bővíteni kell az egészségügyi, oktatási, szabadidős, közleke­dési szolgáltatásokat és az alapvető fogyasztási javak elosztását mint az egyenlőségre épülő társadalom felépítésének eszközeit olyan fogyasztási módszerekkel, amelyek függetlenek a termelt javak elosztásától. Több és jobb közintézmény létrehozásával kell biztosítanunk, hogy az állampolgárok vásárlási és életviteli szoká­sai hasonlókká váljanak.

7) Erősen progresszív adókat kell bevezetni, amelyek a társa­dalmi élet legkedvezőbb helyzetben lévő tagjait arra kötelezik, hogy jövedelmükkel arányosan járuljanak hozzá embertársaik, a közös­ség és az állam fejlődéséhez.

8) Meg kell fogalmazni az indoamerikai és globális társadalmi és nemzeti népmozgalmak egyenlőség- és szabadságigényeit, elis­merve a szereplők sokféleségét és a harci formák, kultúrák, iden­titások, kozmológiák és szabadságigények különbözőségeit, ame­lyek szembehelyezkednek a globalizált neoliberalizmussal és az imperializmussal.

9) Ösztönözni kell az állampolgárok részvételét az állam kato­nai védelmében, meggyökereztetve a polgárkatona eszméjét és az ellenállási háború fogalmát, az aktív erők, a Tartalékosok és a Terü­leti Gárda keretében. Olyan mechanizmus ez, amely megvédi a venezuelai életvitelt, a nemzeti függetlenséget és a haza területét.

10) Elő kell mozdítani a multilateralizmusra irányuló külpoliti­kát, hogy olyan nemzetközi jogrendszer jöjjön létre, amely bizto­sítja a népek és az egyének jogait, közvetlen célnak tekintve a hatal­mi egyensúlyt garantáló multipoláris nemzetközi rend kiépítését, amely a lehető legkisebbre csökkenti a háború kockázatát. Ebben a geostratégiai régióban ahhoz, hogy a nemzetközi struktúra ala­kításához elegendő befolyásunk legyen, elsődleges fontosságú az indoamerikai népek integrációja.