A legutóbbi számolások szerint a győzelem különbözete még nagyobb, Hugo Chávez 8.062.056 szavazatot kapott, az ellenzéki jelölt, Henrique Capriles pedig 6.468.450-et.

Sikerünk titka, véleményem szerint, a következőkben keresendő:

1. Egy olyan országban, amelyik eredményeket látott (és hibákat is) nem lehet frázisoktól és üres ígéretektől hemzsegő beszédekre építeni. A lecke: Legközelebb az ellenzéknek párbeszédet kellene létesítenie és a jelöltjének valamit fel is kellene mutatnia (és Miranda [ahol Capriles kormányzó volt] nem éppen a legjobb példa).

2. A mozgósítási kapacitás: Mi, chavisták, tudtuk, hogy hogyan mozgósítsuk azokat, akik velünk vannak. Tudtuk, hogy hogyan vegyük rá őket, hogy jöjjenek és szavazzanak egészen késő estig. Az ellenzék délután kettőkor hazament, és nem szavaztak többet.

3. A Chávez-támogatók nem estek a diadalittasság csapdájába, hanem helyette keresték a bizonytalanok szavazatait. Az ellenzék a feltartóztathatatlan győzelemben hitt, így a soraikban tapasztalható nagy és túlzó csalódottság depresszióban és verbális erőszakban (hiszen más nincs a kezükben) nyilvánul meg.

4. A chavista mozgalom erős vidéken, valamint a munkásosztály vagy a szegények körében. Az ellenzék az A és B szektor [a gazdag és a felső középosztály] szavazatait kereste. Ez az ország társadalmi kisebbsége. Nem érték el a C, D és az E szektorokat [a szerző a közvélemény-kutatások és felmérések által használt öt gazdasági kategóriára utalnak, amelyben az A jelenti a leggazdagabbakat és az E a legszegényebbeket].

5. Az jelölt-elnök csodálatra méltó kampányt folytatott, legyőzve a betegséget, és messzemenőkig vigyázva az egészségére, végigturnézta az egész országot. Az ellenzék mindig azt feltételezte, hogy Chávez távolból fogja végigcsinálni a kampányát, televízión keresztül… ez súlyos tévedés volt.

6. A chavista kampány tudta, hogy hogyan bizonyítsa az ellenzék javaslatainak hibáit és visszakanyarodásait. Az emberek előtt világos volt, hiszen jó a memóriájuk, hogy a MUD útja felgyorsítja a visszarendeződést, és ez sok nem chavista szavazatot irányított Chávezhez a „legkisebb rossz” logikája alapján.

7. Az érzelmi kapocs: az a szinergia, amelyet Chávez kialakított a tömegekkel, nem volt tapasztalható az ellenzék soraiban. A chavisták „Chávez szeretetére, az elnökre, a vezetőre szavaztak”, az ellenzék többsége viszont „Chávez ellen szavazott, hogy Chávez menjen, hogy megszabaduljon Cháveztől”… mindkét esetben a hivatkozási pont Chávez volt, nem pedig Capriles. Az is kétségtelen, hogy az elnök felé megnyilvánuló alulról jövő szimpátiát nehéz legyőzni.

8. Chávez kampánya a barrios-okon belül, az utcákon, a kisvárosokban folyt, mozgósítva az bázisokat. Az ellenzék kampánya a médiában zajlott. Túlságosan biztosak voltak a média azon képességében, hogy tendenciákat tud létrehozni. Hiba volt, hogy nem értették meg, hogy itt az emberek nem dőlnek be pletykáknak, vagy a televíziónak, sem pedig az újságoknak, vagy bármilyen más vállalati médiumnak.

9. A nagyhatású projektek (mint amilyen a lakás misszió, a nyugdíjra jogosultak közé beemelt ezrek stb.) szavazatokat hoznak azokból a széles rétegekből, akik haszonélvezői az ilyen szociális politikáknak. Ezen folyamatok privatizációval vagy megszüntetéssel való valós fenyegetése sok embert szavazásra sarkallt.

10. Végül a legfontosabb: a győzelem titka az emberek problémáira való odafigyelésre való igazi készség megmutatása volt… Chávez azért nyert 2012-ben, mert így tesz és ezt is mutatja 1992 óta [vagyis azt, hogy valóban törődik az emberekkel]. Ez pedig kimagaslik a történelemből, hogy egy újonc ilyen keményen konfrontálódik a politikával, akinek az összes tapasztalata egy rosszul kezelt tartományi kormányzat volt.

Pablo Fernandez Blanco