Az október 7-i elnökválasztások döntő jelentőséggel bírnak Venezuela történetében. A választások eredményének nagy hatása lesz szerte a kontinensen és nemzetközi szinten egyaránt. Magától értetődik, hogy a Hands Off Venezuela kampány aktívan támogatja a bolivári jelöltet, Hugo Chávezt, és harcol az oligarchák és az imperializmus minden a választások szabotálására irányuló kísérlete ellen.

Az IMT (Nemzetközi Marxista Tendencia) határozottan kiáll Hugo Chávez újraválasztása mellett. Miért vagyunk ezen az állásponton? Hugo Chávez győzelme 1998-ban történelmi előrelépést jelentett Venezuela munkásai és parasztjai számára. Az ENSZ Latin-amerikai Gazdasági Bizottsága szerint a szegénységi ráta 21 százalékkal csökkent 1999 és 2010 között. Az írástudatlanság eltűnt. A szegény rétegek első alkalommal jutottak ingyenes egészségügyi ellátáshoz.

Mindezen eredmények veszélybe kerülhetnek az ellenzék győzelme esetén. Minden valódi forradalmárnak elemi kötelessége, hogy megvédje ezeket az eredményeket. Bárki, aki nem képes megvédeni a múlt eredményeit, soha nem lesz képes haladni a végső győzelem felé.

Az ellenzék azon kijelentésében, hogy nem fogja visszafordítani Chávez reformjait, nem szabad megbízni. Vegyünk csupán egy példát: a lakáskérdést. A Lakás Misszió (Misión Vivienda) több ezer otthont épített fel a szegényeknek. Májusban, az információs miniszter, Andrés Izarra bejelentette, hogy a program célja az, hogy 200.000 lakást építsen annak 2011-es kezdete óta. A Hinterlaces közvélemény-kutató cég kimutatta, hogy 76 százalékos támogatottságával, a Lakás Misszió a legnépszerűbb szociális program. A MUD ellenzéki koalíció a Lakás Missziót mégis „csalásnak és kudarcnak” nevezi, és bírálja a kormányt, amiért az földeket sajátít ki a lakásépítéshez.

Amikor Capriles 2008-ban elnyerte Miranda állam kormányzói posztját, ráuszította a támogatóit a kubai orvosokra, akik a forradalom egészségügyi programjaiban vesznek részt, és általában megkísérelte beszüntetni a különböző szociális programokat úgy, hogy kirakta őket a kormányzóság tulajdonában lévő épületekből, stb. Csak az emberek aktív utcai mozgósításával sikerült megvédeni a forradalom eredményeit.

Az új Munka Törvénykönyve nemrégiben lecsökkentette a munkahetet 44-ről 40 órára, és a szülést megelőző és az azt követő fizetett szabadságot 18-ról 26 hétre növelte. Ha valakit elbocsátanak egy cégtől, bármilyen okból, a dolgozó végkielégítést kap, ami az utolsó havi munkabérének összege a ledolgozott évek számával megszorozva – ami egy nagy szakszervezeti követelés volt. Mindez akkor, amikor Európában minden kormány rontja a dolgozók munkafeltételeit.

Capriles megtámadta a törvényt, mondván, hogy „az nem foglalkozik a munkanélküliekkel vagy juttatásokat ad a védtelen alkalmi munkákat végzőknek”. Ez azt jelenti, hogy ezeket a reformokat az ellenzék megszüntetné.

De ez nem csak az elmúlt tizenhárom év kiharcolt eredményei védelmének, a reformok megőrzésének, az egészségügy és az oktatás előnyeinek, a missziók és más, a munkásoknak és a szegényeknek szóló programok megőrzésének kérdése. Ez túlmutat mindezen, le kell győzni a burzsoá ellenforradalmat, és így előkészíteni az utat a forradalom döntő fejlődésének, ami még nem érte el az alapvető célkitűzéseit.

Az ellenzék azt mondja, hogy a „demokráciát” védi a „diktatúrával” szemben. De ugyanez az ellenzék állt a meghiúsult 2002-es puccs mögött. Ha akkor sikerült volna nekik, akkor vége lett volna a demokráciának Venezuelában. Chile példája mutatja a neki szánt sorsot. Maga Capriles, Caracas Baruta kerületének polgármestereként részt vett a kubai nagykövetség elleni rohamban a 2002-es puccs idején, vérlázító módon megsértve annak diplomáciai státuszát.

A burzsoá ellenzék megmutatta a demokrácia és a választások iránti megvetését, amikor úgy döntött, hogy 2005-ben bojkottálja a nemzeti választásokat. Most azonban az ellenzéki vezetők átestek a ló túloldalára, és az 1999-es alkotmányt „védik” – ami ellen mindig is foggal-körömmel tiltakoztak, noha azt az emberek elsöprő többsége támogatta az erről kiírt országos népszavazáson.

Senki nem bízhat egy fikarcnyit sem az ellenzék demokratikus elhivatottságában.

Amiért az ellenzék kiáll

Az ellenzék azt mondja, hogy a középosztályt képviseli. De ez hazugság. Az ellenzék az oligarchia – a nagybirtokosok, a bankárok és a tőkések érdekeit képviseli. Teljesen szolgai módon viselkednek az imperialistákkal és a nagy olajcégekkel, amelyek generációkon keresztül uralták és fosztogatták Venezuelát.

A gazdagok utálják Chávezt, mert attól félnek, hogy fel akarja számolni a magántulajdont. Neheztelnek a szegényekre, akik, több generációnyi mellőzöttség után, a kormányprogramok haszonélvezői lettek. Az ellenzék nem a középosztály képviselője, hanem a politikai kizsákmányolóié.

Az ellenzék jelöltje, Henrique Capriles Radonski magát reformernek nevezi. Azt állítja, hogy nem képvisel semmilyen ideológiát. Hallottuk ezt már korábban sokszor: „Apolitikus vagyok: vagyis jobboldali.” De elegendő egy pillantást vetni arra a pártra, amelyhez ez a „ideológia-mentes” politikus tartozik, hogy azonnal megértsük az igazi helyzetet.

Capriles azt állítja, hogy ő „progresszív”. Azt mondja, nem fogja az 1998 előtti Venezuela „téves politikáit” megismételni. De éppen azok a pártok támogatják a jelöltségét, akik ezekért a politikákért felelősek voltak, amelyek nem mindegyike volt „hiba”, hanem inkább az országot irányító ultragazdag klikk érdekeinek közvetlen kifejeződése.

Azonban a tömegek nem naivak. Nem verte át őket Capriles demagógiája. Látják, hogy a mosolygó álarc mögött ott lapul elrejtve az oligarchia ocsmány fiziognómiája, ami, ha visszatér a hatalomba, el fogja taposni őket.

Capriles az Igazság Mindenek Előtt Párthoz (MPJ) tartozik, egy jobboldali burzsoá párthoz, ami a „magánvállalkozások” mellett áll, és ellenzi az állam beavatkozását a gazdasági életbe. Ez ironikus akkor, amikor az úgynevezett „szabad vállalkozások” egy sor csalása lepleződött le világszinten.

Nem tudja Capriles úr, hogy a kapitalista rendszer mindenhol mély válságban van? Amikor a magánbankok az Egyesült Államokban 2008-ban összeomlottak, ők mit csináltak? Abbahagyták a dicshimnuszok zengését a „magánvállalkozásokról”? Nem, futottak az államhoz, és azt követelték, hogy a kormány adjon dollármilliárdokat a közpénzekből, hogy megmentse őket.

A „magánvállalkozások” bukása az ok, amiért Európában minden kormány mélyen eladósodott. Azt mondják, hogy nincs pénz az iskoláknak, a kórházaknak és a nyugdíjakra, de van rengeteg pénz a bankároknak.

Az utóbbi hetekben egy ellenzéki vezető kiszivárogtatott egy dokumentumot, amit Capriles kampányának gazdasági tanácsadói írtak, és az igazi terveinek részleteit tartalmazza, arra az esetre, ha megválasztanák. A dokumentum egy klasszikus megszorítási csomagot bocsát előre, nyugdíjcsökkentést, a szociális kiadások és szociális programok csökkentését, a PDVSA és más állami tulajdonú vállalatok a magánbefektetők előtti „megnyitását” stb. javasolja. A tervezet annyira botrányos, hogy a nyilvánosságra kerülése után négy kisebb párt ki is vált a közös ellenzéki koalícióból (MUD), és megvonták a támogatásukat Caprilestől, és egy sereg más ellenzéki figura is elhatárolódott tőle.

A munkások és a parasztok értik, hogy mi forog kockán. Minden döntő pillanatban összegyűlnek, hogy megvédjék a forradalmat annak ellenségeitől: a birtokosoktól, a bankároktól és a kapitalistáktól, és az imperialistáktól, akik mögöttük állnak. Értik, hogy egy szavazat Chávezre ezen a választáson egy szavazat a rossz, régi idők visszatérése ellen, amikor is egy kis maroknyi gazdag oligarcha döntött mindenről, és a szegény többséget semmibe vették.

Annak ellenére, hogy az ellenzék azt állítja, hogy győzni fog, Chávez jelenleg vezeti a közvélemény-kutatásokat. A Datanálisis felmérése Cháveznek átlagosan 46,3 és 27,7 százalék közötti előnyt adott Capriles előtt. Az is kiderült, hogy a szavazók 62,4 százaléka az elnök teljesítményét átlag felettinek tartja; miközben csupán 29,4 százalék gondolja azt, hogy gyenge. Ezek minden bizonnyal megbízható adatok, mivel a Datanálisis tulajdonosa, Luis Vicente León közismerten az ellenzék támogatója.

Capriles és az amerikai imperializmus

Washington Chávezt az első számú közellenségnek tartja, és úgy tekint rá, mint az amerikai imperializmus elleni fő lázítóra Latin-Amerikában. Chávez energikusan ítélte el a Fernando Lugo elnök elleni puccsot Paraguayban. Az USA külügyminisztériumában lévő barátaitól biztatva, Capriles bírálta Chávezt, amiért az hazarendelte a nagykövetét Asunciónból és megszüntette Paraguay olajjal való ellátását.

Capriles megígérte, hogy helyreállítja a baráti kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ami azt jelenti, hogy Venezuelát alárendeli Washingtonnak, ahogyan ez azelőtt volt. Venezuela segélyprogramjainak és Latin-Amerika többi részével való szövetségi kapcsolatainak alapos felülvizsgálatát ígéri. Ez a Kubával, Bolíviával, Ecuadorral és Nicaraguával való szakítást jelenti, hogy kedvére tegyen a „szövetségeseinek” a Rio Grandétól északra.

Röviddel azelőtt, hogy júniusban visszavonult volna a Világbank elnöki posztjáról, Robert Zoellick kijelentette, hogy „Chávez napjai meg vannak számlálva”, és kormánya külföldi támogatásai megszűntével az olyan országok, mint Kuba és Nicaragua „bajban” lesznek. Zoellick úgy látja, hogy egy Capriles-győzelem „lehetőség arra, hogy a nyugati félteke az első demokratikus féltekévé váljon” szemben a „puccsok, caudillók és kokain vidékével”.

Ezek a szavak pontosan kifejezik az amerikai imperializmus viszonyulását az október 7-i választásokhoz. Látják, hogy ez egy döntő esemény. Ha az ellenzék győz, az azt jelenti, hogy visszaforgatják az időt az 1998 előtti állapotokhoz, amikor Venezuelát a nagy amerikai monopóliumok uralták. De ha Chávez nyer, az megsemmisítő csapás lesz az ellenforradalom számára, ahogyan erre Michael Penfold figyelmeztetett a Foreign Affairs-ben: „Ha Chávez nyer októberben, akkor az ellenzék politikai tőkéjének nagy része összeroppan; sok tekintetben ez lesz az a pillanat, ahol a part szakad.”

Ez az, amiért az imperialisták és helyi ügynökeik különleges bánásmódban részesítik Chávezt. A kisajátítások, a „neoliberális” gazdasági intézkedések visszafordítása, a népi milícia létrehozása, a Washington előtti főhajtásnak elutasítása, a kapitalizmus támadása és a szocializmusra való felhívás – mindezen elemek veszélyes és robbanékony elegye az, ami a latin-amerikai forradalmi tendenciák erős katalizátoraként működik.

Egy másik cél, ami Chávez választási programjában körvonalazódott az a közösségi tanácsok hatalmának növelése. Sok száz „épülő közösséget” szándékoznak bevonni az olyan területekbe, mint az áram- és vízellátás. Chávez olyan új közösségek létrehozását javasolja, amelyek a lakosság 68 százalékát képviselik. Ezek a közösségek ugyanolyan előjogokat kapnának, mint az állami vagy tartományi kormányok, például költségvetést, az állami tervezésben való részvétel lehetőségét, és, végezetül, adószedést. Mindezen intézkedések fokozatos állami beavatkozást jelentenek a gazdasági életbe.

Az imperialisták attól félnek, hogy egy októberi Chávez-győzelem, a változások további elmélyítését fogja jelenteni Venezuelában. Chávez elmondta, hogy a 2013-2019-es időszakban a közvetítők kiiktatására „eladásra és közvetlen elosztásra szánt termékek helyi elosztóközpontjainak” létesítésén keresztül újabb állami beavatkozások lesznek a kereskedelembe és a szállítmányozásba. Ez az új kisajátítások irányába mutató új tendencia talán végül általában véve a kapitalizmus létét fogja fenyegetni Venezuelában.

Az igazi különbség

A két tábor közötti megosztottság két szemben álló osztály megosztottsága: egyrészről ott vannak a szegény emberek, munkások és parasztok, városi szegények és a középosztály alsóbb rétegeinek milliói, másrészről a nagybirtokosok, a bankárok és a tőkések és a rájuk akaszkodott jómódú középosztálybeliek.

Az igazi különbség a magántulajdon kérdése körül összpontosul: a gazdaságpolitika, és különösképpen a kisajátítások kérdése körül. Chávez támogatóinak túlnyomó többsége az előbbi rétegekből származik, és ők határozottan kiállnak a szocializmus, a birtokosok és a tőkések tulajdonainak kisajátítása mellett.

A bolivári bürokrácia megkísérelte felhígítani a szocialista programot. Helyette „vegyes gazdaságról” beszélnek, amelyben a monopóliumok és az oligopóliumok versenyeznek majd az állami vállalatokkal. Ez a kapitalizmus és a szocializmus közötti „harmadik út” régi elképzelése, amelyet Chávez elnök helyesen komédiának hívott.

Nem lehet fél forradalmat csinálni. Az egyik osztálynak győznie kell, a másiknak pedig veszítenie. A részleges államosítás soha nem működhet, mert lehetetlen tervezni azzal, amit nem irányítasz, és lehetetlen azt irányítani, ami nem a tiéd. Egy olyan gazdasággal, amely csak részben az államé nem lehet megfelelően tervezni.

Ugyanakkor minden kísérlet a kapitalizmus „szabályozására”, hogy megpróbálják javítani a tömegek helyzetét (árszabályozásokon, deviza kontrollokon stb. keresztül) akadályozni fogja a piacgazdaság normális működését, inflációs káoszt, a tőke menekülését, a beruházások zuhanását, gyárbezárásokat, mesterségesen létrehozott hiányt, az alapvető élelmiszeripari termékek felhalmozását és az azokkal való spekulációt, bürokratikus melléfogásokat és rossz gazdálkodást okoz. Magyarán a legeslegrosszabb helyzet áll elő.

A magánszektor, amely még mindig a gazdaság jelentős részét irányítja, a forradalom ellenségeinek a kezében van. A tőkések megtesznek mindent, amit a hatalmuk enged, hogy a tőke sztrájkjával szabotálják a gazdaságot. Ki kell sajátítani a földet, a bankokat és a nagyvállalatokat, hogy véget vessenek ennek a szabotázsnak.

Azonban Capriles ígéretet tett rá, hogy leállít minden kisajátítást. „Nem fogom összeakasztani a bajszom az üzletemberekkel vagy bárki mással” – mondta. Hát persze! Hogyan tudná összeakasztani a bajszát azokkal az emberekkel, akiknek az érdekeit képviseli, és akikhez tartozik? Capriles maga is egy gazdag üzleti családból származik, amely sokféle (ingatlan, ipar, média) érdekeltséggel rendelkezik. Emellett Barutának, Caracas egy gazdag kerületének volt a polgármestere.

Megígérte, hogy elnöksége ideje alatt hárommillió munkahelyet teremt. Hogy lehet véghezvinni ezt a csodát? Úgy hogy feloldja a szigorításokat vagy a külföldi befektetések feltételeit, azaz tálcán kínálja Venezuelát ugyanazoknak a nagy külföldi olajvállalatoknak, akik a múltban kifosztották. A Caprilest támogató pártszövetség, a Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) nem véletlenül pártolja ama törvénykezés „rugalmassá tételét”, ami feljogosítja az államot az olajipar ellenőrzésére, hogy „elősegítsék a versenyt és a magánbefektetők részvételét az iparban.”

A be nem fejezett forradalom

Egy Chávez-győzelem bátorítani fogja a baloldal fellendülését Latin-Amerikában egy olyan pillanatban, amikor a kapitalizmus mély válságban van szerte a világon. Ezenkívül még jobban alá fogja ásni az Egyesült Államok befolyását egy olyan időszakban, amikor az iraki és afganisztáni tervei romokban hevernek. Másrészről, csak ha Chávez veszítene, az tudná visszafordítani az időt az 1999 előtti Venezuelához. Ez súlyos csapás lenne a baloldalra mindenhol. Kuba teljesen elszigetelődne, ami erőteljes lendületet adna a szigeten lévő kapitalista-párti elemeknek.

Az ellenzék lelketlenül megpróbált hasznot húzni Chávez betegségéből a választási kampány előtt. Chávez „törékenységét” hangsúlyozták, szemben az ellenfelének állítólagos fiatalos jó egészségével és energiájával. Ráadásul, tették hozzá, a chavistáknak senkijük nincsen, aki át tudná venni a helyét. Ezzel fején találták a szöget. A bolivári mozgalom és a PSUV kétségtelen gyengesége, hogy ennyire függ egyetlen embertől.

Chávez messzebbre ment, mint bármilyen más vezető Latin-Amerikában az imperializmus és a kapitalizmus kihívás elé állításában és a szocializmus újra napirendre helyezésében. Ez elismerésre méltó. Azonban mély ellentmondások húzódnak a bolivári mozgalomban, ahol nem mindenki híve a szocializmusnak, és nem mindenki ellenzi a kapitalizmust.

Amikor Chávezt először elnökké választották 1998 decemberében, ő egy meglehetősen homályos platformon állt, és nem tett említést szocializmusról. De az élet jó tanítómester. Tapasztalataitól vezérelve a szocializmus mellett találta magát. Ez egy nagy lépés előre. Azonban ezt még mindig meg kell valósítani. Igaz, tett néhány lépés ennek irányába is: részlegesen államosított néhány kulcsszektort, olyanokat, mint a telekommunikáció, a cement- és az acélipar. Rendszeresen támadta a burzsoáziát és az oligarchákat (ami egy és ugyanaz), és fellépett az Egyesült Államok imperializmusával szemben.

De munkásellenőrzés hiánya az olyan állami irányítású nehéziparágakban, mint az acélipar, sok nehézséget és munkáselégedetlenségeket eredményezett. A munkások zokon veszik, hogy a bürokrácia megpróbálja egy oldalra lökdösni őket, és magához ragadni a bolivári mozgalom ellenőrzését. A munkások minden arra irányuló kísérlete, hogy a munkásellenőrzés és -irányítás elemeit kezdeményezzék és bevezessék, például az elnök támogatásával az alapvető nehéziparban Guayanában, a bürokrácia egy részének ádáz ellenállásával és nyílt szabotázsával találkozik. Kihasználva az elnök betegségét, ezek az elemek nyíltan beszélnek a „chavizmusról Chávez nélkül”. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a forradalomra.

Ma, tizenhárom évvel Chávez megválasztása után a végső győzelem még mindig nem következett be. Amíg a földek, a bankok és a nagyvállalatok az oligarchia kezében vannak, addig bolivári forradalom soha nem lesz biztonságban. A mély kötelék azonban, amely Chávez és a venezuelai tömegek van, azt tükrözi, hogy Chávez beemelte őket a politikai életbe és küzdelmekbe.

Az igazság az, hogy a bolivári bürokrácia nagy része soha nem volt a szocializmus híve. Ők folyamatosan azon munkálkodnak, hogy lefékezzék a forradalmat, megállítsák a kisajátításokat, és mindenekelőtt megakadályozzák, hogy munkások átvegyék az irányítást.

A Le Monde Diplomatique nemrégiben leleplezte a bolivári mozgalom jobbszárnyának hozzáállását, amely már régen álmodik egy „Chávez nélküli chavizmusról”:

„Egy 2010. áprilisi brazíliai látogatásakor megkérdezték egy másik vezető felbukkanásáról. »Nincs utód a láthatáron, « – felelte. De talán van változás a gondolkodásában. Tavaly Chávez egy korábbi tanácsadójának, Juan Carlos Monedero spanyol akadémikusnak, aki a »hipervezetőség« veszélyére figyelmeztette Venezuelában, ezt mondta: »Meg kell tanulnom több hatalmat átruházni.« Az elhúzódó orvosi kezelése alatt számos felsővezető töltötte be az űrt és emelkedett lehetséges utóddá: a külügyminiszter, Nicolás Maduro (korábbi szakszervezeti vezető), aki az új Munka Törvénykönyvét előkészítő bizottság elnöke is volt; az ügyvivő alelnök, Elías Jaua (népszerű Chávez egyszerű támogatói körében); a Nemzetgyűlés elnöke, Diosdado Cabello (a hadsereg egykori hadnagya pragmatikus szemlélettel és a fegyveres erők erős támogatásával). Májusban, a kritikus Monedero megjegyezte, hogy korábban »néhányunk látta eme folyamat folytatásának nehézségeit« Chávez nélkül, »de már nem félünk ettől, mert már tucatnyi embert látok, aki gond nélkül tudná folytatni a folyamatot«.”

Nincs kétségünk afelől, hogy „tucatnyi ember” vár arra, hogy megszerezze a bolivári mozgalom irányítását abban a pillanatban, ahogy Chávez eltűnik a színről. De a „Chávez nélküli chavizmus” hívei nem akarják a forradalom „folyamatát folytatni”. Sokkal inkább akarják a bolivári forradalom kisiklatásának „folyamatát folytatni”, felhígítva annak programját, annyira, hogy az elfogadható legyen az oligarchák számára, megállítani a kisajátításokat, és visszafordítani az egész programot. Máshogy fogalmazva, a chavizmuson belül a burzsoázia ötödik hadoszlopának programját akarják megvalósítani.

A forradalom sikerének a kulcsa a mozgalom irányítása, amely az egyszerű emberek kezében kell, hogy legyen, nem a bürokratákéban és a karrieristákéban, akik már annyit ártottak a bolivári ügynek. A munkások és a parasztok a forradalom igazi mozgatórugói. Ők és kizárólag ők kell, hogy irányítsanak. Az egyedüliek, akik képesek a forradalmat győzelemre vezetni maguk a munkások és a parasztok.

• Le az ellenforradalommal!
• Sajátítsák ki az oligarchákat!
• Hatalmat a munkásoknak és a parasztoknak!
• Vigyék végig a forradalmat!

Alan Woods

London, 2012. szeptember 24.