Az elnökválasztások igazi nemzeti esemény Venezuelában. A jelöltek nagygyűlései, nyilatkozatai és sajtóközleményei egymást érik, brosúrák hirdetik a következő hat év kormányának terveit… és mindenkinek van véleménye.

A plakátok a legszembetűnőbbek. Minden utcasarkon két arc az uralkodó: Hugo Chávezé, és fő ellenfeléé, Capriles Radonskié. Chávez, corazón de mi patria. A hazám szíve. Capriles, hay un camino. Egy út van. Hogy hova vezet minket ez az út, az pontosan nem világos.

Csupán két héttel az urnákhoz járulás előtt, az a jelölt, aki a felmérések szerint vezet, nehezen veszíthet már. Hugo Chávez egy nagyformátumú karakter, és közismert arról, hogy időről-időre elítélően nyilatkozik az imperializmusról, kapitalizmusról és az Egyesült Államok külpolitikájáról. Ő az, aki találóan „Mr. Veszélynek” hívta George W. Busht, annak gyilkos politikája miatt, ami az afganisztáni és iraki megszálláshoz vezetett, és ő az is, aki minden bizonnyal újabb választási győzelmet könyvelhet el október 7-én. De mi a helyzet Caprilesszel? Az általa képviselt Demokratikus Egység Kerekasztal (MUD) koalíció úgy tűnik, hogy messze van az egységtől; csupán két héttel ezelőtt négy szervezet vonta meg a támogatását az ellenzéki jelölttől, miután kiszivárgott dokumentumok leleplezték gazdaságpolitikájának neoliberális tervezetét. De melyek az ő kampányának fő elemei, és hogyan kommunikálja ezeket a venezuelai embereknek? Megvan benne a képesség, hogy felzúdulást keltsen?

A mainstream nyugati média híradásai szerint Capriles egy „haladó középbalos”, és csakugyan, úgy tűnik, hogy ő is ilyennek próbálja beállítani magát a választók előtt. Ahelyett, hogy támadná a Chávez-kormány által elindított missziókat, amelyeket azért hoztak létre, hogy megbirkózzanak az egészségügy és az oktatás problémáival, Capriles felismerte ezek óriási népszerűségét annak a sokmillió egyszerű venezuelai ember körében, akik helyi szinten működtetik őket és profitálnak belőlük. Így aztán Capriles úgy döntött, hogy ha megválasztják, akkor békén hagyja a missziókat.

Bárcsak igazat mondana! Augusztus 23-án a venezuelai médiában kiszivárgott egy belső MUD dokumentum, amely leleplezte a gazdasági terveit. A kormány által biztosított alacsony árú, az eredeti ár töredékébe kerülő alapvető élelmiszereket a családoknak kínáló szupermarketeket működtető Misión Mercal is a célpontok között van; az élelmiszerek ártámogatását 60 százalékkal csökkentenék az elkövetkezendő három évben. A Gran Misión Vivienda, amelynek célja, hogy kétmillió házat építsen, és pénzügyileg támogassa a társadalom szegényebb rétegeit, hogy felépíthessék a saját otthonaikat, szintén befejezésre van ítélve. Rendkívüli hatást tett rám a gyors és hatékony caracasi metró, amellyel mozgáskorlátozottként ingyen utazhatok, ahogyan segítőként a bátyám is. Azonban Capriles alatt a kedvezményes árú utazást meg fogják szüntetni, és számos városban a normál árakat is megemelik négyhavonta 5 százalékkal.

Már a kiszivárgott dokumentumok előtt is a választók talán nehezen hitték el azokat a kijelentéseket, amelyek arról szóltak, hogy békén hagyná a missziókat, amelyek soha nem jöttek volna létre ama Chávez-kormány akciói nélkül, amelyet ő oly intenzíven támad. Egy szombati felvonulás, amelyen százezrek vettek részt a fővárosban, Caracasban, és amely azt az elnevezést kapta, hogy „Misiones con Chávez” [Missziók Chávezzel], jelezve az újraválasztásának támogatását, példa lehet erre. Az elmúlt napokban hasonlóan nagy megmozdulások voltak Merida és Trujillo városokban, amelyek olyan méretű embertömeget vonzottak, amekkorát az ellenzék egyszerűen nem képes.

Azonban úgy tűnik, hogy nem is annyira a politikája, mint inkább Chávez személyisége az, amit Capriles ki nem állhat. Úgyhogy talán elemeznünk kellene az ő hátterét, hogy megértsük, hogy honnan jött. 2002-ben, a puccs alatt, amely elmozdította Chávezt a hatalomból két teljes napra, Capriles Baruta polgármestere volt. Április 12-én, a barutai rendőrség letartóztatta a belügyminisztert, Ramón Rodríguez Chacint. Ugyanazon a napon Capriles Barutában részt vett abban a tömegben, amelyik megtámadta a kubai nagykövetséget. Megszüntették a víz- és áramellátást, elpusztították a kint parkoló autókat, és nem engedték a kubai nagykövetet távozni. Chávezt sokszor bírálták a kubai kormánnyal való kapcsolata miatt, ami olyan „atrocitásokat” eredményezett, mint az a több ezer kubai orvos, akik a Barrio Adentro Misszión keresztül ingyenes egészségügyi ellátást biztosít a venezuelai társadalom legszegényebb rétegeinek. Természetesen a nemzetközi jog szerint törvénytelen megtámadni bármelyik ország külképviseletét, de Capriles elhárította magáról a felelősséget, azt állítva, hogy ő csak további erőszakot igyekezett megakadályozni. Hosszú vizsgálat és többszöri letartóztatás után, 2007 decemberében egy kormányzati amnesztia keretében minden vád alól felmentették.

Ez semmiképpen sem olyan eredmény, amire büszke lehetne. Mindazonáltal, Capriles úgy döntött, hogy elmondja a mondandóját. Hugo Cháveznek lehet, hogy van Carabobo Terve, ami a javaslatait tartalmazza a bolivári forradalom következő hat évére, de Caprilesnek biztosan van Venezuela Terve, és úgy tűnik, hogy nem adja fel harc nélkül. Valóban, ez az, ami miatt sokan aggódnak: ahogyan ezt a 2002. áprilisi puccs és az olajipar vezetőinek az év decemberi sztrájkja mutatja, az ellenzék nem zárkózik el az alkotmányellenes eszközöktől, hogy elérje a céljait. Ahogyan egy ellenzéki győzelem egyre valószínűtlenebbé válik – egy nemrégiben készített közvélemény-kutatás, amely az augusztus eleje és szeptember első hete közötti időszakot vizsgálta, átlagosan 51 százalékot adott Cháveznek, Caprilesnek viszont csak 35 százalékot – nő az aggodalom, hogy az ellenzék esetleg úgy dönt, hogy nem fogadja el a választások eredményét.

Múlt csütörtöki, caracasi beszédében azonban még Capriles azt mondta, hogy még mindig biztos az esélyeit illetően.

„…és meg fogjuk látni a Carabo Terv…ööö…Venezuela Terv győzelmét!”

Csak egy nyelvbotlás volt, de talán ez egyszer Capriles közelebb volt az igazsághoz, mint amit szeretne beismerni.

Jody McIntyre