Ha mára már lehetőség van meghosszabbítani az életet, az egészséget és az emberek hasznos idejét, ha tényleg minden tökéletesen adott ahhoz, hogy az emberiség tudását a termelékenység, a kultúra és az emberi értékek fejlesztésének szolgálatába állítsák, akkor mégis mire várnak?

Az utóbbi időben a világ társadalma nem ismeri a fegyverszünet fogalmát, különösen, mióta az Egyesült Államok feltétel nélküli és vasfegyelmű irányítása alatt álló Európai Gazdasági Közösség úgy gondolja, eljött az ideje annak, hogy benyújtsa a számlát annak a két nagy nemzetnek, akik a Marx ihlette gondolatok alapján hőstettet vittek véghez azzal, hogy véget vetettek az Európa és az Amerikai Egyesült Államok által kialakított gyarmati és imperialista világrendnek.

A régi Oroszországban kitört egy forradalom, ami megrengette a világot.

Kezdetben ugyan azt remélték, hogy az első nagy szocialista forradalom olyan iparosodottabb országokban fog végbemenni, mint Anglia, Franciaország, Németország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia. Ennek ellenére ez mégis Oroszországban ment végbe, amelynek területe kiterjedt Észak-Európától Dél-Alaszkán át – ami annak idején cári terület volt, majd néhány dollárért eladták annak az országnak, amely leginkább érdekelt voltabban, hogy támadja és lerombolja a forradalmat és azt az országot, amely azt véghezvitte –, egészen Ázsiáig.

Az új állam legnagyobb kihívása, hogy olyan egységet tudjon létrehozni, ami egyesíti forrásaikat, és megosztja technológiáját azokkal a gyenge és kevésbé fejlett országokkal, amelyek a gyarmati kizsákmányolás elkerülhetetlen áldozatai voltak. Célszerű lenne vagy sem a mai világban egy olyan nemzetek társadalmát létrehozni, akik tiszteletben tartják a jogokat, hitet, kultúrát, technológiát, és a bolygón fellelhető erőforrásokat és területeket, amit annyi ember szeretne még látni és megismerni? És nem lenne sokkal igazságosabb, ha azok az emberek, akik ma a másodperc töredéke alatt kommunikálnak egymással a világ két távoli pontjáról, barátként vagy testvérként tekintetének egymásra, ahelyett, hogy egy olyan ellenséget látnak egymásban, akik akár elpusztítani is képesek lennének egymást azokkal az eszközökkel, amik az emberi tudásnak köszönhetően léteznek.

Abban a hitben, hogy az emberek képesek magukévá tenni ezeket a gondolatokat, úgy vélem, hogy senkinek nincs joga városokat elpusztítani, gyermekeket gyilkolni, lakásokat porrá zúzni, terrort, éhínséget és halált hinteni a világban szerteszét.

A világ melyik pontján helyeselnék az ilyen cselekedeteket?

Visszaemlékezve, a második világháború öldökléseinek vége felé, a világ az Egyesült Nemzetek létrehozásában látta a béke biztosítékát. Az emberiség nagy része azt remélte, ez az új szervezet lesz az, amely a fenti értékeket képviseli, habár céljai akkor még nem voltak teljesen megfogalmazva.

Egy hatalmas megtévesztés az, amit ma ebből érzékelni lehet. Ma, amikor olyan problémák vetődnek fel, amik magukban hordozzák a háború kitörésének lehetőségét, mely háborúban már olyan fegyvereket alkalmaznának, amik képesek akár az emberiség életét is kioltani.

Vannak olyan gátlástalan egyének – úgy tűnik, nem is kevesen –, akik azt gondolják, hogy érdem és dicséretes tett, hogy készek akár meghalni és feláldozni az életüket, esetleg ölni azért, hogy szégyenteljes kiváltságokat védjenek.

Sokan meglepetten hallgatják a NATO egyes európai szóvivőinek nyilatkozatait, amikor a náci SS tisztek stílusában fejezik ki magukat. Sőt néha még a nyár közepén is sötét öltönyt vesznek fel.

Nekünk van egy meglehetősen hatalmas ellenségünk, a legközelebbi szomszédunk: az Egyesült Államok. Előre figyelmeztettük, hogy ellen fogunk állni az embargónak, akkor is, ha ez nagyon magas árat követel meg a népünktől. Nincs nagyobb veszteség annál, mint megadni magunkat egy olyan ellenségnek, aki ok nélkül, jogtalanul megtámad minket. Egy kis és elszigetelt nép érzése volt ez. A világ ezen féltekéjén a többi kormány, a ritka kivételtől eltekintve, a hatalmas és befolyásos birodalomhoz csatlakozott. Részünkről nem személyes hozzáállásként mutatkozott ez, hanem egy kis nép nemzeti érzése volt, amely nép a század eleje óta az Egyesült Államok politikai és gazdasági tulajdonát képezte. Spanyolország átengedett minket ennek az országnak, miután közel öt évszázados gyarmatosítást, a függetlenedésért folytatott harcban megszámlálhatatlan halálesetet és anyagi veszteséget szenvedtünk el.

A Birodalom egy ellenállásra képtelen Kongresszus által jóváhagyott és így egy álnok alkotmánymódosítás eredménye folytán tudott jogot formálni magának arra, hogy katonailag beavatkozhasson Kubába. Azon túl, hogy ők voltak majdnem mindennek a tulajdonosai Kubában: rengeteg földterület, a legnagyobb cukorgyárak, bányák, bankok, de még a pénznyomtatás előjoga is az övék volt, mindezzel lehetetlenné tették számunkra, hogy elegendő élelmiszert állítsunk elő a saját lakosságunk számára.

Miután a Szovjetunió összeomlott és vele együtt a szocialista tábor is eltűnt, mi továbbra is ellenálltunk, és a forradalmi állam és népe közösen folytatta önálló menetelését.

Nem akarom azonban dramatizálni ezt a történetet, sokkal inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a birodalom politikája annyira nevetséges, hogy a történelem szemétdombján végzi majd.

Adolf Hitler kapzsiság ihlette birodalma is úgy vonult be a történelembe, mint a NATO agresszív és burzsoá kormányai kialakulásának okozója, ami végül Európa és a világ paprikajancsijává tette őket. És az euróval – csakúgy, mint a dollárral – ugyanaz fog történni. Mind a két pénznem vizes papírként fogja végezni, miközben a világ a jüantól és a rubeltől fog függeni, mivel Kína virágzó gazdasága szorosan kapcsolódik a hatalmas gazdasági és műszaki lehetőségekkel rendelkező Oroszországhoz.

A cinizmus mára a birodalmi politika szimbólumává vált.

Mint ismeretes, John McCain volt a 2008-as elnökválasztás republikánus jelöltje. Akkor vált közismertté, amikor Hanoi népes városának bombázása közben, pilótaként meglőtték. Egy vietnami rakéta eltalálta a gépét és egy, a fővároshoz közeli tóba zuhant.

Egy már nyugdíjas vietnami katona, aki akkor a közelben dolgozott, látta amint a repülő lezuhant, és a sérült pilóta segítségére sietett. Miközben az öreg katona segítséget nyújtott neki, a bombatámadásoktól szenvedő Hanoi lakosságának egy csoportja odasietett, hogy leszámolhasson a gyilkossal. Az idős katonának sikerült meggyőznie a szomszédait, hogy ne tegyék, hiszen a sebesült már fogoly, így tiszteletben kell tartani az életét. Maguk az amerikai hatóságok léptek kapcsolatba a vietnami kormánnyal, és könyörögtek a pilóta életéért.

Azonkívül, hogy a vietnami kormány szabályai között szerepel, hogy tiszteletben tartják a foglyul ejtettek életét, az a pilóta az Egyesült Államok Haditengerészete egyik admirálisának fia volt, aki a második világháborúban kiemelt szerepet töltött be, majd a későbbiekben is fontos pozícióban maradt.

A vietnámiak egy nagy halat fogtak abban a bombázásban, természetesen az elkerülhetetlen béketárgyalásokra gondolván, melyek a rájuk kényszerített igazságtalan háború végét jelentették volna, úgy határoztak, hogy inkább barátságot kötnek vele. McCain maga is meg volt elégedve, hogy a lehető legnagyobb hasznot tudta kihozni ebből a kalandból. Ezt az egészet természetesen nem egy vietnami mesélte el nekem, és én sem kérdeztem volna rá. Ezt úgy olvastam, és teljesen illeszkedik azokhoz a részletekhez, amiket később ismertem meg. Azt is olvastam egyszer, hogy McCain úr írta, hogy vietnami fogságában a kínzásai alatt spanyol szavakat hallott, amint tanácsokat ad a kínzóinak, mit és hogyan csináljanak. McCain szerint kubai hangokat hallott. Kubának soha nem volt tanácsadója Vietnamban. A vietnami katonák nagyon jól tudják hogyan kell háborút viselni.

Giap tábornok korunk egyik legbriliánsabb vezetője volt, aki Dien Bien Phu-nál képes volt bozótos és meredek dzsungelekben úgy elhelyezni az ágyúkat, ahogy arra a jenki és európai katonák képtelenek voltak. Az ágyúkkal olyan közeli pontokból tüzeltek, hogy lehetetlen volt hatástalanítani őket, anélkül hogy a bombák ne találják el az agresszorokat. A többi bonyolult lépést pedig megfelelően alkalmazták arra, hogy kínos megadásra kényszerítsék az európai erőket.

A ravasz McCainnak sikerült a lehető legnagyobb profitot kihoznia a jenki és európai betolakodó katonák vereségéből. Nixon nem tudta rábeszélni nemzetbiztonsági tanácsadóját, Henry Kissingert, hogy elfogadja azt az ötletet, amit maga az Elnök javasolt mikor fegyverszünet idején azt mondta: „Miért nem lövünk rájuk egyet azok közül a „kis” bombák közül, Henry?” Az igazi „kis” bomba akkor érkezett, amikor az Elnök emberei megpróbáltak kémkedni az ellenzéki pártjuk tagjai után. Na, ez az, amit már nem lehetett tovább tolerálni!

Ennek ellenére a legcinikusabb mégis az volt, ahogy McCain a Közel-Keleten járt el. McCain szenátor Izrael leghűségesebb szövetségese, a Moszad hálójában, amit még a legnagyobb vetélytársai sem feltételeztek róla. McCain ezzel a szervezettel együttműködésben segédkezett az Iszlám Állam létrehozásában, ami Irak jelentős területének és Szíria egyharmadának kisajátítása útján alakult meg, és ami már milliárdos bevételekkel rendelkezik, és fenyegeti Szaúd-Arábiát és más ezen bonyolult térségbeli államokat, amelyek a világ üzemanyagkészletének legfontosabb részét biztosítják.

Nem lenne jobb mégis, ha azért küzdenénk, hogy több élelmiszert és ipari terméket állítsunk elő, hogy kórházakat és iskolákat építsünk annak a több milliárd embernek, akiknek erre kétségbeesetten szükségük lenne? Nem lenne jobb mégis támogatni a művészetet és a kultúrát vagy harcolni azok ellen a szörnyű betegségek ellen, amik sok ember halálát okozzák. Egészségügyi dolgozók és szakemberek sejtései szerint olyan betegségeket lehetne kiküszöbölni, mint a rák, ebola, malária, trópusi náthaláz, cukorbetegség és olyan más kórokat, amik az emberek életét jelentős mértékben befolyásolják?

Ha mára már lehetőség van meghosszabbítani az életet, az egészséget és az emberek hasznos idejét, ha tényleg minden adott ahhoz, hogy a lakosság fejlődését a termelékenység, a kultúra és az emberi értékek fejlesztésének szolgálatába állítsák, akkor mégis mire várnak?

Mi fog győzedelmeskedni, az igaz eszmék vagy a katasztrófa?

Fordította: A Kubai Köztársaság Nagykövetsége