1819-ben, majdnem száznyolcvan éve, csaták tüzében, a bolivári felhívás visszhangjaként az ágyútűz robajában, Angosturában, ahol a Független Alkotmányozó Kongresszus összeült, a következőket mondta a Szabadító: „Boldog az a Honpolgár, aki a parancsnoksága alatt álló hadsereg védőpajzsa alatt a Népfelséghez fordult, és felhívta, hogy gyakorolja korlátlan akaratát!”

Száznyolcvan évvel később, ma a bolivári Caracasban a Szabadító szavainak és örök érvényű ihletésének nyomán mondom a következőket: „Dicső az a nép, amely széttörve négy évtizedes láncait, feltámad hamvaiból, és bátran megragadva értelme éles kardját ismét megüli a forradalom tüzes lovát”.

Forradalom és nép nem külön léteznek, ahogyan nem alkot vizet az egymástól elkülönített hidrogén és oxigén sem. A nép és a forradalom olyan, mint a hidrogén és az oxigén, amikor létrejön belőle a víz, a H2O. Nép nélkül nincs forradalom. A forradalom ma megérkezett a Szövetségi Palotába is. Megérkezett, újra jelen van közöttünk, és a független venezuelai néphez méltó helyen, a Szövetségi Kapitóliumban, abban az épületben, amely a szabadságjogok, a törvényhozás, a tanácskozás, az egyenlőség és az útkeresés jelképe. Nép és Forradalom – engedjék meg, hogy újra a H2O példáját használjam – mert olyan a nép, mint a víz. Ha különválasztjuk a vízmolekulákat vagy meghatározott hőmérsékleti körülmények közé kerülnek, a víz gőzzé változik, ahogy Népünk Énekese dalolta: „sírás a tűzzel mit sem ér, száll, mint a szél”. Gőzzé válik, ilyen a nép is.

Nem mindig létezik nép, mert ahhoz, hogy egy nép létezzen, nem elegendő, hogy egy 916 443 négyzetkilométeres országban együtt éljen húsz millió lakos. Nem. Ahhoz, hogy ez az emberi sokadalom, engedjék meg ezt a kifejezést, emberi tömeg valóban nép legyen, ez ugyan szükséges feltétel, de nem elegendő. Itt, Venezuelában a nép elpárolgott egy időre, ahogyan a víz elpárolog, de ahogyan visszatért az eső, újra jelenvalóvá lett a nép is. Melyek  azok a szükséges és elengedhetetlen feltételek, hogy emberek csoportjára mint népre tekinthessünk?

Ennek legalább két lényeges feltétele van: az egyik az, hogy ennek a sokaságnak legyen dicsőséges múltja, osztozzon ebben a múltban, ismerje meg, tudja, honnan ered. A másik feltétel az, hogy ne csak visszafelé nézzen, hanem amolyan Janus-féle tekintettel szemlélje történetét, mint a mitológia Janus istene, akinek két arca volt: egyikkel a múlt felé fordult, másikkal a jövőbe tekintett. A népnek látnia és éreznie kell múltjának közös dicsőségét, ugyanakkor olyan közös akarattal kell rendelkeznie, amely egyesíti őt. Bolívar azt mondaná: „…ha nem olvasztjuk a nép tömegeit egyetlen egységgé, ha nem olvasztjuk eggyé a nemzeti szellemet, a Köztársaság káosz lesz és anarchia”. A nép, tenném hozzá én, megszűnne köztársaság lenni, egyszerűen emberi lények összességévé válna, akik az eggyé forrasztó múlt tudata nélkül élnek, és ami még súlyosabb, a viszontagsággal szemben egységbe forrasztó közös akarat nélkül.

Ma újra van népünk. Ismét eleredt az eső, újra megjelent a nép, és én újra az énekest idézem, Alí Primerát: „Visszatér, mint az eső, kezdődik a vetés”. Ami elpárolgott, esőként tér vissza, hogy kezdődjék a vetés.

Már van népünk. Azelőtt nem volt. Nagyszerű dolog, ha van nép! És milyen szomorú lehet azt érezni, hogy elpárolog, erejét veszti!

Ma ezt a tavaszt ünnepelhetjük a kiviruló népet látva. Van népünk, testvéreim. Milyen nagyszerű dolog ez!  Szomorú lehet azoknak az embereknek az élete, akik még sohasem láttak népet, akik megették a kenyerük javát, és az élet sivatagot vagy magányt jelentett számukra. Mi legalább egy kicsit szerencsések vagyunk, van népünk. Esik az eső, és nekünk épp jókor jön most, amikor újra elültetjük, újjá teremtjük a Hazát, amely eltűnt egy időre, évszázados sírjában aludt.

Nagyon fontos, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés örök alapelvei közé bekerüljön: a nép a történelem gépezetének egyedüli hajtóereje. Soha ne gondoljuk azt, hogy százharmincegy ember, a gondviselés küldötteként kitapossa az utat. Nem, ez mindannyiunk felelőssége, mindegyikünké összegyűjteni, meghallani, megérezni a nép ezernyi megnyilvánulását? ahogy Bolívar mondhatta majdnem kétszáz éve Angosturában ?, a népét, amely a teljes függetlenség egyedüli ura.

Honfitársaim, ne kövessék el azt a hibát, melyet elkövettek azok, akik negyven éven át lakták ezt a házat. Ne feledjék: ez a ház mától az Alkotmányozó Nemzetgyűlés székhelye. Mától kezdve meg kell mutatniuk, hogy Önök, a nép valódi képviselői, ennek a háznak a gazdái, és ez a ház a Nép Háza, és nem a vezetők háza, nem az ország krémjéé, akik éveken át csak elárulták a reménykedő népet. Szerezzék vissza Önök ezt a házat a nép számára, a forradalom számára. Ma megtették az első lépést.

Most a Nép-Forradalom kettőséről szólok, a H2O-ról, az N2F-ről. Milyen nagyszerű is a forradalom!
A forradalmat nem tervezik, és én azok közé tartozom, akik hiszik, hogy a forradalom nem tervezhető. Egy író szerint Heródes egy alkalommal azt írta Jeruzsálemből Rómában levő barátjának: „Itt vagyok, és itt nem történik semmi, megöl az unalom”. Ugyanakkor, amikor Heródes azt írta, „itt nem történik semmi”, folytatja az író, Heródes házának ablaka alatt haladt el szamáron a Jézusnak nevezett sovány fickó… És Heródes azt írta: „itt nem történik semmi.”

Sokan, szinte mindannyian így vagyunk ezzel, észre sem vesszük, amikor Jézus elhalad szamarával az ablakunk alatt. A forradalmak maguktól születnek, megvannak a saját törvényeik, mint a történelemnek, hisz annak a leányai. A forradalmak olyanok, mint a viharok, mint az erős szél, melyről Miguel Ángel Asturias beszélt. Az erős szél sem tervezhető, és meg sem zabolázható. Lehet vele repülni, élni vele együtt, történetesen, ha elég okos az ember, ha elég magasra száll, ha képes a vihar magjában repülni, vagy képes kormányozni magát a forgószél belsejében. Ez mind-mind lehetséges, de megállítani a szelet nem lehetséges.

Vicente Salias, amikor 1810. április 19-én, nagycsütörtökön a katedrális kapujához ment, és a spanyol főkapitányt, don Vicente Emparant az ingujjánál vagy kabátujjánál fogva kirángatta, és felszólította, hogy menjen a városi elöljáróságra, tulajdonképpen forradalmat indított el.
1989. február 27-én itt, amikor Guarenas lakói tiltakozni kezdtek az üzemanyagárak emelkedése miatt, amikor a guarenasiak az utcára mentek, hogy sztrájkkal tiltakozzanak, az ellenálláshoz való jogukkal éltek, nem terveztek forradalmat.

1992. február 3-án azok a bolivári katonák, akik elindultak, és állásokat foglaltak el az országban, nem voltak tisztában azzal, mit váltanak ki ezzel 1992. február 4-én. A forradalom egyszer csak kialakult, és megteremtette saját ritmusát: nép és forradalom együtt. A forradalom csak a nép műve lehet, és nincs forradalom a múltjának tudatában lévő nép eleven lendülete, aktuális szándéka nélkül, anélkül hogy kész lenne minden áldozatra, hogy megvalósítsa álmát, akaratát.

Ma, 1999. augusztus 5-én Venezuelában ne legyen kétségünk, ez iránt érezzük elkötelezettségünket, legyünk tudatában ennek. Ma Venezuelában a nép és a történelem kettőse jelenvalóvá lett: van népünk és halad előre a forradalom, és a nép az, aki megüli a forradalom szabad paripáját.

Honnan is ered ez a forradalom?

Pablo Neruda a segítségünkre lehet a dolgok megértésében, mert amikor ma Venezuelában megkérdezzük, honnan ered ez a forradalom, óhatatlanul ismét Bolívar alakja, kora és történelmi körülményei élednek újjá előttünk, amikor az első köztársaságok megszülettek a venezuelai földön. „Bolívar ? mondta Neruda ?,  minden száz évben egyszer felébred a néppel”. A forradalmár költő, Neruda Bolívar ébredését a nép ébredéséhez hasonlította; „Minden száz évben egyszer, fölébredek a néppel”.

A forradalom innen ered. Bolívartól, aki visszatér tisztánlátásával, kivont kardjával, igéjével és tanításával. Legyünk merészek, testvéreim, van örökségünk, van földünk, van vetőmagunk, alkossunk forradalmi elméletet és forradalmi gyakorlatot, venezuelai módra, hogy példával szolgáljunk a világnak. Nem mintákat másolunk, folytatja intő szóval az öreg Simón Rodríguez, az amerikai Robinson, az amerikai Rousseau, ahogy Simón Bolívar nevezte őt egy alkalommal: „Nem folytathatjuk utunkat úgy, hogy mintákat másolunk. Ez volt az egyik tragédiánk. Eredetieknek kell lenniük kormányzási módszereinknek. Ahogy az intézményeinknek is. Vagy kitaláljuk őket, vagy tévelygünk.” Olyan időszakban élünk, amikor nagy feltalálókká kell válnunk.

A forradalom hozzánk hasonlít, a venezuelai nép lényegére hasonlít. Szerencsére nincs szükségünk arra, hogy mások kézikönyveit lapozgassuk. Megvannak a saját útmutatóink. Nézzük át újra, szüntelenül vizsgáljuk felül ezeket az alkotmányozó törvényeket. Nézzük meg újra például, mit cselekedett Bolívar 1813-ban, és mit tett 1812-ben, ott, az amerikai Cartagena hősi és örök falainál, vagy nézzük meg, mit tett Bolívar, aki elment innen, aki látta, hogy összeomlik az első köztársaság, összeomlanak köztársaságok, amelyek az első szélfuvallatot sem állják ki.
Ezekben a napokban lesz éppen száznyolcvan éve, hogy Bolívar, a vezetése alatt álló fegyverek védelmében, az angosturai Alkotmányozó Kongresszus népi akaratának teljes támogatásával megteremtette az 1819-es Köztársaságot.

Bolívar Angosturában szilárd köztársaságról beszélt, erkölcsért és világosságért, a Köztársaság lényegi és alapvető sarokpontjaiért fohászkodott. Bolívar Angosturában határozta meg egy „tökéletesebb” népi kormány alapvető normáit. Hallgassák a szavait: „A legtökéletesebb kormányzási rendszer az, amelyik a legnagyobb társadalmi biztonságot, a legnagyobb politikai stabilitást és a lehető legnagyobb boldogságot nyújtja népének”.

Ez a forradalom tér vissza, ez a szó az irányadó ma, az 1819-es Bolívar, aki arra szólított fel, hogy hozzunk létre egy negyedik hatalmat, aki merte megidézni a köztársasági Róma régi intézményeit, az ókori Görögország és Spárta régi intézményeit, és azt mondta: „...ötvözzük ezt a három intézményt egyetlenné, és ez legyen a köztársasági erkölcs forrása a Köztársaság értékeiért való küzdelemben, harcoljunk azért, hogy megfelelő polgárai legyünk a köztársaságnak, és harcoljunk, mindenek előtt, a gyerekek neveléséért”.

Ez a forradalom az 1826-os Bolívartól ered: akkor nyújtotta be alkotmánytervezetét az egykori Köztársaság Alkotmányozó Kongresszusához, amely ma és mindörökre az ő nevét viseli: a Bolíviai Köztársaság Kongresszusához. Ez a Bolívar volt az, aki a bolíviai Andok csúcsán a Köztársaságért, a köztársasági morálért fohászkodott és könyörgött. Ez a Bolívar az egyenlőségről beszélt, a szabadságról, és azt kérte a Bolíviai Alkotmányozó Kongresszustól, hogy alkossák meg a bolíviai intézményekben a megfelelő mechanizmusokat, melyekkel biztosítani lehet a bolíviai nép számára az egyenlőséget és a szabadságot. Ez a kiáltás hallatszik el ide ma a bolíviai Andok csúcsáról.

1826 Bolívarja, amikor vette a szellemi bátorságot, hogy kitaláljon dolgokat ? bizonyára kedves és örök tanítójának, don Simón Rodrígueznek a tanácsait követte, aki arra biztatta: „Légy találékony!”, „Vagy kigondolunk valamit, vagy tévelyegni fogunk”. Bolívar ott, Bolíviában gondolta ki a negyedik hatalmat: a Választói Hatalmat, hogy maga a független nép legyen az, aki vezet és gondolkodik, aki kijelöli és felügyeli a permanens választások folyamatát. Ez a Bolíviai Alkotmány Bolívarja, aki szabadságot kér, egyenlőséget kér és elhinti a Negyedik Hatalom, a Választói Hatalom magvának gondolatát.

1828-ban veszi kezdetét Bolívar hanyatlása. Az Ocaxai Alkotmány idején, amikor már érzi a vihart, s a törvényhozóktól kérlelhetetlen törvényeket kér. Az 1828-as oca?ai Konferenciának Bogotából küldött üzenetében már biztosan érezte, hogy recsegnek a Harmadik Köztársaság szerkezeti elemei, hogy ereszt az oly drágán megépített és vízre bocsátott hajó, és így kiáltott: „Törvényhozók, kérlelhetetlen törvényekért könyörgök, mert a megvesztegetésből származik a bíróságok engedékenysége és a Köztársaság megrontása!”. Könyörtelen törvényeket kért.

Ma, száznyolcvan évvel később, a korrupció viharában, a bennünket körülvevő rohadással szemben én Önöktől, tisztelt alkotmányozók, szintén könyörtelen törvényeket kérek, melyek megteremtik a jog valódi birodalmát és azon is túl az igazság uralma felé vezető utat, mert ahogy a Biblia mondja, „ez az egyetlen út a békéhez”. Nincs más út. Amíg nincs igazság, valódi igazság, addig fenyegetni fog bennünket az erőszak, és elmerülünk benne.

Bolívar 1830-ban újra szárnyal. A haldokló Bolívar továbbra is egységért könyörgött. Ezt mondta:„Ha halálom hozzájárul a pártoskodás megszűnéséhez, és megszilárdul az egység, nyugodtan szállok a sírba”.

Ma meghal a Negyedik Köztársaság, és létrejön az Ötödik, a Bolivári Köztársaság.

Alapvető gondolatok az új Magna Charta számára

Nem csak jogászi feladat áll előttünk, óvakodjunk egy újabb légvár köztársaságtól. A nemzeti jelleg kifejezéséről van szó, és arról a képességről, hogy átgondoljuk ebben az Új Magna Chartában az ország új tervét, egy új nemzeti tervet, Venezuela újjáalakításának gondolatát.
Ebben az Új Alkotmányban, ebben a Venezuela számára készülő Bolivári Alkotmányban kívánjuk összegezni ennek a tervnek a gondolatát. Tükröződnie kell benne a politikai mozzanatnak és a konkrét színtéren mozgó politikai erőknek, mégpedig nem csak az eszmék elvontságában, nem; olyan ideológia ez, amely motorjává lett a Köztársaság építésének. Véleményem szerint ez a kettős értelem nagyon fontos, és ezt önöknek kell megfogalmazniuk, megformálniuk az új alkotmány szövegévé.

Egy Alkotmánynak, mint minden alkotásnak, mint minden létezőnek különböző összetevői vannak, melyeknek illeszkedniük kell az egészhez. Ezek az alkotóelemek lehetnek mennyiségüket tekintve meghatározatlanok, de néhány ezek közül igen lényeges, és feltétlenül benne kell lenniük az Új Alkotmányban. Az Alkotmánytervezet, mint az Ötödik Köztársaság Bolivári Alkotmánya alapeszméinek foglalata, olyan, mint a kemencéből kikerült friss kenyér, igyekszik megtestesíteni az Új Alkotmány néhány lényeges alkotóelemét. Ezek közül az egyik az ideológiai alkotóelem, az eszme. Melyik az a központi eszme, vagy melyek azok az eszmék, amelyek a szöveget átlelkesítő, a szöveget életre keltő filozófiai-ideológiai keretet alkotják? Ez az eszme nem lehet más, mint korunk eszméje, az újjáéledt eszme, a bolivárizmus. Innen származik az én egyik javaslatom, és az alapokmány címe is: Venezuela Bolivári Alkotmánya – azért, hogy ez az eszme minden ízében átjárja ezt a Magna Chartát, legyen annak alfája és ómegája az elkövetkező venezuelai évszázadokban. Mert erről van szó, egy alapokmányról, amely rugalmasan alkalmazkodik az eljövendő időkhöz, de lényegét tekintve állandó marad, mégpedig nem évekig, nem évtizedekig, hanem évszázadokon át. Önök tudják, hogy létezik egy olyan elgondolás, mely az ideológiák végéről beszél, amely azt állítja, hogy vége az ideológiáknak, elérkezett az a korszak, amelyet a technika és a robotok korának nevezhetünk, ahol nincsenek többé eszmék.

Nem, ez sohasem fog megtörténni, mert mindig lesznek eszmék, hogy előre hajtsák a népek mozgalmait, életét és akaratát. A mi eszménk, ismétlem újra, és nem győzöm elégszer elismételni, tisztelt honfitársaim, a bolivári eszme, a bolivári ideológia. A neoliberális dogmával szemben a robinsoni, a Simón Rodriguez-i találékonyságot – nevezzük így – hívom segítségül. Menjünk szembe a neoliberális dogmával, amely el akarja törölni a föld színéről azt, ami egy nemzetnek, egy országnak vagy egy köztársaságnak joga, hogy saját gazdasági modelljét kövesse teljesítőképessége, a célszerűség, sajátos szükségleteinek szolgálatában – tartsuk nyitva a szemünket a neoliberalizmussal kapcsolatban, mert fundamentalizmussal és egyetlen érvényes gondolattal törekszik megoldani azt, ami másféle elgondolással és különböző észjárás szerint is végiggondolható.

Ez a dogma igényt tart rá, hogy sorozatban kínálja számunkra a mi problémáinktól idegen megoldásokat, holott csak súlyosbítja problémáinkat. Az efféle magatartással szemben javasolhatjuk a robinsoni leleményt, amely Robinsontól ered, a caracasi Rodrígueztől, Simóntól származik.

Ne feledjék, hogy amikor bolivári ideológiáról beszélünk, mint Önök is tudják, hiszen évek óta hirdetjük, a háromgyökerű fáról beszélünk: a bolivári, a robinsoni és a zamorai gondolat hármas egységéről.

Amikor a robinsoni találékonyságról beszélek, konkrétan arra hivatkozom, amit Samuel Robinson vagy Simón Carrenho vagy Simón Rodríguez – de nem a név számít – az amerikai Szókratész, a venezuelai Rousseau mondott: „Önöknek két forradalmat kell véghezvinniük: a politikait és a gazdaságit. Vigyék véghez a gazdasági forradalmat, és kezdjék a földeken, a mezőgazdaságban, az iparban, a művészetekben, a tudományokban”. Már ez a robinsoni találékonyság is szembemegy a neoliberális dogmával, amely el akar törölni bennünket a föld színéről.

A piac istenítésének dogmájával, a piaci fundamentalizmussal szemben mondjuk ki, hogy a piac nem oldja meg a társadalmak gondjait, nem hoz létre köztársaságokat, a közösségi fejlődést sem ösztönzi, mert a piac az individualizmusra épül, amely oda juttatta a világot, hogy vadakként harcolunk egymás ellen, a piacnak erre a dogmájára? mondta Simón Rodriguez? nem tudunk másik dogmával felelni, nem javasolhatjuk az állam megszűnését. Nem. Ez ellen a dogma ellen ne vegyünk elő több dogmát, találjunk ki saját modelleket, a piac láthatatlan kezének és az állam látható kezének kombinációját, a kettő egyensúlyát. Mind a kettő a végcél eszköze: a cél pedig a férfi, a nő, a gyermek, az ember fejlődése; igen, ez a végcél, nem pedig a piac önmagában, sem az állam önmagában. Az ember – ahogy Jézus mondta? az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A neoliberális dogmával szembeállítjuk az embert, az emberi lény csodáját. A piac és az állam kettősén túl létezik az emberi lény.

Csak néhány vonása ez az ideológiának, melyet konkretizálni és megszövegezni kell, mert azzal még semmit sem teszünk, ha századokon át bolivárinak, robinsoninak és zamorainak nyilvánítjuk magunkat, ha most, amikor a történelem és a pillanat igényli, nem vagyunk képesek egy új alapokmányban, Venezuela új Magna Chartájában, a jövő századokat vezérlő politikai szövegében elültetni az elvesztegetett évszázadok ellenére élő bolivári gondolatot. Általános szemléletmódját, vagy éppenséggel alapelemét a bolivári ideológiának.

A gazdagság monopóliumával, mint dogmával szembeállítjuk a gazdasági demokráciát, az egyenlőség, a szabadság, az igazságosság, a foglalkoztatás, a társadalmi biztonság fogalmát, hogy fedezzük mindazt, ami kielégíti az ember alapvető szükségleteit. Egy politikai modellben, egy gazdasági modellben ez a legfontosabb. Mindent összevéve, tisztelt honfitársaim, az ideológiai rendszernek pontosan körvonalazódnia kell az új alapokmányban. Nem a neoliberális dogma szerint, de nem is az állami dogma szerint; a bolivári ideológiának a jegyében fogunk új politikai rendszert, új gazdasági rendszert, új társadalmi rendszert teremteni.

Az ideológián túl az alkotmánynak tartalmaznia kell azt, amit társadalmi elemnek nevezhetünk. Azt javasoljuk, ez a társadalmi elem a társadalmi szolidaritás új fogalmán belül kapjon helyet. Simón Rodríguez azt mondta: „azért vagyunk, hogy kölcsönösen segítsük egymást”. Ez a valódi felfogásuk azoknak az amerikai társadalmaknak, melyekre Simón Rodríguez hivatkozott; vagy amikor köztársasági életért kiáltott, és dél-amerikai nyíltsággal azt mondta: „Ne csapják be magukat a mai amerikaiak, itt nincs köztársaság, itt nincs köztársaság, mert nincs nép sem, és nép sincs ott, ahol nincs köztársasági gondolkodás.” És felhívta a figyelmet a gyermeknevelés szerepére a köztársasági gondolkodásmód kialakításában; ez a gondolkodásmód nem egyéb, mint az egyéni érdekkel szemben a közügyek, a res publica, a közösség, a mások, a nemzet érdekének szolgálatába állított gondolkodás és cselekvés. Mindez ideológia, és ezt kell most a köztársaság, a bolivári köztársaság eredeti eszméjéből létrejött új venezuelai történelmi folyamat mozgatórugójává tenni.

Az ideológiai és a társadalmi elemen kívül ez az elgondolás magába foglalja az emberi jogokat és kötelességeket: ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Az emberi jogokat nem korlátozhatjuk az emberek véleménynyilvánítási jogára. Nem. Az emberi jogokat teljes körűen értve ezekbe a jogokba beletartozik a teljes emberi méltósághoz, az élethez való jog.

Ugyanígy az emberi kötelességek is elválaszthatatlanok a jogoktól, mert amikor valamit kötelességünknek fogadunk el, egyszersmind testvérünk, honfitársunk jogát ismerjük el. Nem választhatjuk el egymástól ezt a két fogalmat, a jog önmagában kötelezettséget is hordoz.

Folytatva ezt a gondolatot: a gazdasági elem sem választható el a szociális elemtől; ez az okmány alapvető gondolatokat tartalmaz egy lehetséges nemzeti gazdasági felfogásról; saját modellnek kell lennie, hogy saját erőforrásainkat növelje, hogy saját erőből, önálló arculattal nyithassunk a világ felé. Ezen gondolkozhatunk, mert vannak más országok, melyek természeti adottságaikat tekintve nem olyan szerencsések, nincs olyan belső erőforrásuk, mint nekünk, venezuelaiaknak, nincsenek olyan természeti kincseik, mint nekünk, geopolitikai elhelyezkedésük sem olyan kedvező, mint Venezueláé: a kapcsolat a Karib-tengerrel, az Atlanti-óceánnal és az Andokkal; hatalmas vízkészletünk, termékeny földünk, folyékony és gáz halmazállapotú szénhidrogénünk és értékes ásványkincseink vannak. Mindenünk megvan, amire egy fiatal, hamvaiból újjáéledt népnek szüksége van. Mit kérhetünk még, Istenem! Isten ezüsttálcán adta nekünk mindezeket az elemeket, hogy valóban erős, hatalommal rendelkező, független, szabad és az egyenlőség felé törekvő nemzetet építhessünk. Meg is fogjuk tenni.

A nemzeti gazdaság fogalmának néhány alapvetése is benne rejlik ezekben a gondolatokban, melyeket ma a Független Alkotmányozó Nemzetgyűlés elé terjesztek, magukba foglalják az ideológiai, a szociális, a gazdasági és a politikai elemen túl az állam, a nemzet, a köztársaság gondolatát is. Úgy vélem, egy kissé pedagógiai jellegűek ezek a fogalmak, nem hivalkodásból állítom ezt. Végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek ? az Alkotmányozó Elnöki Tanács tagjaira gondolok és még sok más venezuelaira?, akik az utóbbi hetekben segítettek az alapvető gondolatok szövegének körvonalazásában és megvitatásában.

Ezenkívül hálás vagyok azoknak, akik könyveik és tudásuk révén mindig jelen vannak közöttünk. Nem az én gondolataim ezek, nem – hiúság lenne azt mondanom –, hanem olyan gondolatok, amelyeket századokon át, korunkban és más korszakokban gyűjtöttek össze az emberek, együttműködéssel és közös erőfeszítéssel.  De a nemzet fogalma is átértékelődik, mert a nemzet is eltűnhet. A nép maga a nemzet, a nemzet maga a nép, ahhoz, hogy egy népet nemzetnek tartsanak, hiányzik még egy elem: ahhoz nemcsak a közös múlt szükségeltetik és a jelenbeli közös akarat, hanem a jövőre irányuló terv is. Véleményem szerint csak akkor beszélhetünk nemzetről, amikor egy nép útra lel, amikor egy nép történelmi irányra talál.
A nemzeti tervnek nagyjából benne kell lennie az alkotmányos szövegben, mert a venezuelai nemzet már hosszú ideje irány nélkül haladt, nem tudtuk, merre is megyünk. Népként most vagyunk feltámadóban, de még hiányzik a transzcendentális célok felé való menetelés gondolata.

Ezeket a fogalmakat gyűjtöttem egybe abban a fejezetben, amely a nép, a nemzet, a köztársaság gondolatát mutatja be. A köztársaság fogalmát és az állam fogalmát. A köztársaság, a res publica, a közügy, a közösség, az erkölcs és a felvilágosodás fogalmát: ezek a köztársaság sarokkövei. Szilárd intézményeken kell a köztársaságnak alapulnia.

Egy intézményesített, demokratikus és szabad, a világ előtt szuverén köztársaság gondolata; amely egyetlen idegen, gazdasági vagy politikai hatalomnak sem hajlandó alárendelni magát, mert szabadok és szuverének vagyunk, mi magunk határozzuk meg saját utunkat, saját modelljeinket, tiszteletben tartva a világ népeinek önrendelkezését. A Bolivári Alkotmány nyilvánítsa a Venezuelai Köztársaságot Venezuelai Bolivári Köztársasággá, és amikor Bolivári Köztársasággá nyilvánítja magát, békeüzenetet küld a világ minden népének, az integráció, az egység üzenetét a latin-amerikai és a karibi térség népeinek, Bolívar régi álma jegyében, aki együtt halad a forradalmi néppel. Nyitott ez a köztársaság a kontinens népei számára, ahogy Bolívar írta Jamaicai Levelében: „Milyen szép lenne, ha Új Világot formálnánk, és ha a Panamai Földszoros ugyanaz volna nekünk, amit Korinthosz volt a görögöknek!”

A bolivári köztársaság a népek békéjének, testvériségének köteléke lesz, s egyben a biztonság jelképe és tisztelet tárgya a Föld minden népe, nemzete és kormánya számára. Egy új világ, egy új évszázad földjébe vetjük eszméink magjait méltósággal, büszkén, szuverenitásunk tudatában. Bolivári és Független Köztársaság, szabad és demokratikus, de valóban demokratikus, csalás nélkül, hamisság nélkül, retorikus, üres és semmitmondó szónoklatok nélkül. Demokratikus, mert nép tartozik hozzá, mert a demokrácia, ha nem tartozik hozzá nép, olyan, mint a meder nélküli folyó, mint víz nélküli folyó, csak száraz tenger lenne a demokrácia, ha nincs mély társadalmi tartalma, ha nem lebeg szeme előtt az egyenlőség, az igazságosság és az emberségesség. Én ilyen köztársaságra hivatkozom a Bolivári Alkotmány számára készült alapgondolataimban. Amikor átolvassák, látni fogják, túl a népen és annak fogalmán, túl a nemzetnek a gyakorlattal alkotott dialektikus egységén, túl a köztársaság fogalmán és gyakorlatán, hozzátesszük az államról alkotott felfogásunkat is.

Világossá válik az állam fogalma, mert nem szegődünk Thomas Hobbes nyomába. Nem akarjuk Thomas Hobbes Leviatánját, amelyben az állam az erő egyeduralmán alapuló pusztító gépezet, az állam az erő és az érvényesítésére szolgáló fegyverek egyedüli ura, amely rabszolgájává teszi a szabadságra érdemes népet. Nem akarjuk Hobbes Leviatánját, mi Platónt és az ő Köztársaságát részesítjük előnyben, Bolívart akarjuk és az igazságosságra törekvő államot, mert a demokratikus állam tevékenységének ez a végső célja.

Minden embernek és minden intézménynek, az államgépezet minden kis fogaskerekének egyedül és kizárólag a nép igazságát, egyenlőségét, munkáját, lakhatását, nevelését, egészségét, szabadságát, tudományát és művészetét kell szolgálnia; erre való az állam, ha nem, jobb, ha nincs. Nem értünk egyet Hobbes-szal, de Marxszal sem abban, hogy nincs szükség államra. Igenis szükség van rá. Nem értünk egyet a neoliberálisokkal, akik minimalizálni törekszenek az állam szerepét. Álljon itt a bolivári ideológia egy másik alapvető felfogása a neoliberális dogmával szemben: akarjuk az államot, és szükségünk van rá: egy kellően erős, cselekvőképes, erkölcsös és erényes államra, hogy ösztönzője legyen a köztársaságnak, a népnek és a nemzetnek, biztosítva a nép számára az egyenlőséget, az igazságosságot és a fejlődést. Ezekhez az alapeszmékhez igazodik a bolivári állam, ezekre épülhet az Ötödik Köztársaság Bolivári Alkotmánya.

Az ország hangját gyűjtöttem össze: az erkölcsi erőt, egy negyedik erőt, egy új állami entitást, nem bürokratikusat, és nem is valami olyasmit, ami önmagáért való; erkölcsi hatalmat, amelynek valóban önállónak kell lennie, sürgős szükségünk van egy negyedik hatalomra, amelyik nincs alárendelve a többi hatalmi ágnak, az állam három klasszikus hatalmi ágának. Javaslatom szerint ez az erkölcsi hatalom három olyan forrásból táplálkozhatna, melyek ma szétszórtan, bilincsbe verve, önálló élet nélkül léteznek: Ügyészség, a politikai csúcstól független, autonóm minisztérium, amely mentes a nemzeti szektorokból származó manipulációktól és különféle nyomásoktól és egy Számvevőszék. Van még valami, amiről már sokszor szó esett Venezuelában, de soha nem ültettük át a gyakorlatba: a Népet Védő Hatalom. Bolívar az ókori Görögországra, Athénra és a köztársasági Rómára hivatkozott, mi már nem Rómára, nem Görögországra és nem is Athénra vagy Spártára, hanem Angosturára hivatkozunk, ami sokkal közelebb van hozzánk. Bolívar kétkamarás erkölcsi hatalomról beszélt: az erkölcsi kamaráról és a nevelési kamaráról. A nevelésről! Istenem, mennyire érvényes ez! Az erkölcsi hatalom különösen a gyerekekre irányul, akik a Köztársaság jövőjét jelentik. Hogy mennyire megfelelő célja az erkölcsi hatalomnak a korrupció elleni élet-halálharc, azt jellemezzük azzal is, amit Ocaxában mondott: „Az emberek megvesztegethetősége az oka annak, hogy a bíróságok engedékenyek, a köztársaság erkölcstelen, emiatt pusztul el a köztársaság”.

Ezt az erkölcsi hatalmat alapvetőnek tartom a Bolivári Köztársaság számára, gondoljuk csak el, és ne hagyjuk, hogy az a szél, amely magával sodorta Angostura eszméjét, minket is magával ragadjon, mert amilyen bölcs volt Bolívar, már a Bolíviai Alkotmánytervénél sejtette, hogy ez a negyedik hatalom nem kerül bele az alkotmányba, még az angosturaiba sem. Az angosturai alkotmányozók nem vették bele a negyedik hatalom fogalmát az alkotmányba, tartottak tőle. Valaki azt mondta nekem néhány hónappal ezelőtt: az a helyzet, hogy az erkölcs szó már önmagában is félelmet kelt, mert mindannyiunkban van valami erkölcstelen; és én akkor azt mondtam: bizony, de nem a személyes erkölcsről van szó, nem a puritán erkölcsről, hanem a köztársaságiról, amely a nép értékeinek és erényeinek az eredője. Fontos, hogy beszéljünk az erkölcsről manapság, amikor a korrupció átjárja és tönkreteszi a köztársaság életét. Persze, hogy szükséges az erkölcsi hatalom, és kérem Önöket, hogy ne hajítsák ezt a javaslatot az angosturai szemetes kosárba. Vitassák meg szabadon, vitassák meg a néppel, mindenesetre vessék alá a nép véleményének, egy olyan né­pének, amely kívánja az erényeket, és amelytől éveken át ellopták a közmorált.

Bátorkodom megidézni azt az álmot is, azt az 1826-os bolivári eszmét, amely odaát keletkezett, a bolíviai csúcsokon, amikor megszületett a Bolíviai Köztársaság. Bolívar olyan választói hatalmat javasolt, amely független a többi hatalmi ágtól, állandó, és nincs alávetve bizonyos szektorok politikai vezetésének vagy manipulációinak és nyomásának. Hányszor láttuk ennek az ellenkezőjét az utóbbi hónapokban, az utóbbi időkben! Láttuk Venezuelában, hogy nem elég, ha egyetlen intézmény felel a választási ügyekért. Szükség van egy új hatalmi intézményre, egy új hatalomra: a választói hatalomra, amely meggyökeresedik a nép érzéseiben, intézi, ösztönzi, ellenőrzi és értékeli a választási folyamatokat és eredményeiket. Gondoskodnia kell arról, hogy a képviselők valóban teljesítsék kötelezettségeiket, és köteleznie kell minden jelöltet, hogy tisztségét a nép képviseletében lássa el, mondja el a népnek, mi a terve, és ha megválasztják, akkor teljesítse azt, amiért megválasztották; ha pedig nem teljesíti, távozzon a demokratikus működésmódok adta lehetőségeken keresztül, amilyen például a visszahívási népszavazás. A képviseletiség elvének biztosítása érdekében, a törvényesség elvének biztosítása érdekében szükséges létrehozni ezt a választói hatalmat.

Azt kérem, vizsgáljuk felül a három hatalmi ágra épülő liberális demokrácia klasszikus modelljét, mert nem kell annak mindörökre úgy maradnia. Az állam új fogalmára van szükségünk, a hatalom új architektúrájára, a hatalmi ágak több szintű megosztására, hiteles képviseleti, részvételi és népközpontú demokráciára.  Nem elég a részvételi demokráciáról beszélni, mintha ez volna a cél. Nem. A részvételnek eszközként kell szolgálnia a célt, mert mire megyünk azzal, ha mindenki részt vesz, beszél, felemeli a kezét vagy vitatkozik, vagy ír, nem ez a cél. A cél jóval messzebbre mutat, és ezért beszélünk itt a részvételi és népközpontú demokráciáról mint egyetlen fogalomról. A népközpontúság bolivári fogalom, demokratikus és hangsúlyosan forradalmi. Egy olyan demokrácia mechanizmusaihoz közelít, amely ma még – érthető okokból? nem lehet pontosan körülhatárolt és teljes mértékben közvetlen; de igenis népközpontúnak kell lennie. Különböző mechanizmusokat kell biztosítanunk a nép számára, mint például a népszavazás, a népgyűlések és népi tanácsadások, törvények kezdeményezése. Mindezeknek az eszközöknek bele kell kerülniük az új Alapokmányba, hogy a részvétel elidegeníthetetlen jog legyen, eszköze az alkotó munkának, a népközpontúságnak és a valódi demokráciának.

A hatalmi ágakkal kapcsolatban is megelőlegezünk néhány gondolatot az új Alapokmány jóváhagyása utáni időszakra. A köztársasági elnökre nehezedő hatalom koncentrációjának csökkentése érdekében az új végrehajtó hatalom számára javasoljuk a végrehajtó hatalom új szerkezetét, az elnökhelyettessel bővített elnöki rendszert. Az elnök, akit egy elnökhelyettes és az államtanács segít munkájában – kérem, tanulmányozzák alaposan ezt a javaslatot, és ha használható, alakítsák ki alapvető elemeit egy újfajta végrehajtó hatalom újfajta szerkezete számára. A törvényhozói hatalomban is lennének új szereplők, sőt még a nevét is megváltoztatjuk: javaslom a Nemzetgyűlés elnevezést, de ez valóban Nemzetgyűlés legyen, hogy a Nemzetgyűlés ne vesszen el, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés változzon Alkotmányos Nemzetgyűléssé.

Szülessék meg a bírói hatalom új koncepciója, a Legfelsőbb Bíróságé és a bírók megválasztásának rendjéé a községekben és a városokban, hogy demokráciával töltsük meg a bírói hatalmat, ne a kiskirályok kezében legyen többé, akik maguk alá rendelték a népet és a bírói hatalmat. Ha az Igazság államáról beszélünk, a bírói hatalom lenne az állami hatalmak gerince.
Az államszövetség (föderáció) új felfogása: kerülje a két szélsőséget, az anarchiát és a centralizmust, állítsa helyre és tegye rendbe a sokszor anarchiába és az anarchia felé sodródott decentralizáció értékeit. Ne legyen egyetlen kormányzó, egyetlen polgármester sem, aki azt gondolhatná, hogy kiskirálya vagy elnöke egy köztársaságocskának, akár városi önkormányzatnak vagy államnak hívják. Nem. Bolívar ugyanezt mondta 1813-tól kezdve, amikor a csaták tüzében írt emlékezetes levelében a következőkre figyelmeztette Barinas kormányzóját: „Az első köztársaság vészterhes volt, és nem ismételhetjük meg. Új nemzeti egység-felfogású államszövetségre van szükségünk, olyan föderációra, melyet a politikatudomány alapelve vezérel: például a kooperatív szuverenitás, az egymást segítő szuverenitás vagy a nemzeti szuverenitás elve.”

Helyre kell állítanunk a nemzeti egységnek, a köztársaság egységének eszméjét, fogalmát és gyakorlatát. Venezuela egyetlen köztársaság, nem pedig kis köztársaságok együttese, melyek kockára teszik a nemzet létét és jövőjét. Önök az egész népet képviselik, és erről nem szabad megfeledkeznünk.

Ez az Alkotmányozó Nemzetgyűlés felfogása. Nagyon ártalmas lenne, ha ez a gyűlés kis regionális alkotmányozó gyűlések halmazává válna, ez nagyon ártalmas lenne.
Biztos vagyok benne? mert ismerem a mostani venezuelai alkotmányozók nagy részét ?, most úgy tekintünk az új államszövetség  fogalmára, mint a népakarat kifejeződésére, nem pedig mint valami elvont dologra. A szuverenitást együtt kell szemlélni a nép, a nemzet jogaival és kötelességeivel.

Bolívar több beszédét fejezte be így: „Én elvégeztem a munkámat, most Önökön a sor”.
Pár nappal ezelőtt olvastam Shakespeare Vihar című tragédiáját. Az első jelenetben egy hajó halad a nyílt tengeren, és hirtelen mennydörgés hallatszik, villámok jelennek meg az égen, süvölt a szél, és felkorbácsolja a tenger hullámait. Előjön a kapitány, és így kiált: „Kormányos!” Futva érkezik a fedélzetre a kormányos, hívja a matrózokat, és azt mondja nekik: „Le a főárboccal: szaporán lejjebb, lejjebb. Húzzátok le, megpróbálni a nagy vitorlával.” És amikor a kormányos látja, hogy a matrózok bevonták a vitorlákat, és mindegyik a helyén van, megkötötték a csomókat, és készen vannak, visszafordul, és arccal az erősen fújó szél felé fordulva így szól: „Szélnek fordíts, szélnek!”. Én is azt mondom most, amit Shakespeare: hiába fúj a szél, itt van már a Nemzetgyűlés, hogy irányítson.

Rozsnyai Katalin fordítása

Forrás: Ezredvég