Fáradságos, rögös útra léptünk az első évben, de elhatároztuk, hogy végighaladunk rajta, megteremtjük a jövőt. Az olyanoknak, mint én, akik érett politikai kultúrával nem rendelkeztünk, csupán tettvágyunk helyettesítette ezt a hiányt, rá kellett döbbennünk arra, hogy mennyire nehéz és milyen bonyolult feladatra vállalkoztunk.

Keresztül kellett verekedni magunkat akadályokon, szakítanunk kellett sémákkal, amelyek nem akartak eltűnni, és számos esetben megakadályozták terveink keresztülvitelét.
Nekem könnyebb helyzetem volt, mert mindig számíthattam valakire, aki sokfajta módon, fokról fokra megértette velem a változások mibenlétét, olyan tanítóra, aki nemcsak elmagyarázta azokat, hanem személyes példájával is tanított.
Természetesen ezekbe a tanulnivalókba nem tartoztak bele olyan bonyolult és hétköznapi tennivalók, mint a feleség és anya teendőinek egyeztetése a dolgozó nő tennivalóival.
1960-ban következett be a várva várt esemény: első terhességem. Azonnal Celestino Álvarez Lajonchere doktorhoz fordultam, ő lett ettől kezdve szülészorvosom, számíthattam orvosunk és számos csatában harcostársunk, Fernández Mell segítségére, és az első hónapokban Celiára, Che édesanyjára is, aki erre az időszakra hozzánk költözött.
Emlékszem, hogy az előírt pihenés alatt egyszer Santa Clarába kellett utaznom, mert apám infarktust szenvedett. Che éppen egy jelentős ülésen elnökölt, amikor megtudta a hírt, és mivel aggódott egészségi állapotom miatt, felkérte Eliseót, hogy sportrepülőgépen vigyen oda.
Másnap Che csatlakozott hozzánk, megnézte apámat, és később, amikor állapota stabilizálódott, visszatértünk Havannába. Mindig eszembe jut ez a jelenet, apám ágya mellett; miközben úgy gondoskodtam róla, ahogyan csak valakinek a lánya tudja ezt megtenni, hirtelen egy hangot hallok, hátrafordulok és: Che volt az, aki mindent félbe hagyott, hogy ezekben a percekben velem legyen. Életünk állandó örvénylésébe beleszóltak a családi hétköznapok, jó és rossz pillanataikkal. […]
Életünk szokásos medrében folydogált, amikor májusban, Che vágyai netovábbjaként megszületett, akiben férfi énjét tovább élni látta, várva várt fia, Camilo.
Számos anekdota szól arról az örömről, amit akkor érzett, amikor ezt a hírt tudomására hozták, fordítva tette be a szájába a szivart, virágokat keresett nekem ajándékul, és sehol sem talált, olyan sebesen jött ki a fürdőszobából, hogy elfelejtett megtörülközni, és még jó pár hasonló, igazak vagy nem igazak, de egy biztos: arca örömtől sugárzott, amikor hazaért, és fia jelenlétét érezte. Szinte mindvégig mellettem volt a fiú születése előtti időben. A család gyarapodott, Hilditához csatlakozott Aliucha és Camilo, majd azok, akik később születtek. Éreztük, hogy létrehozzuk a mi kis világunkat jellegzetes tűzhelyével, egy olyan bensőséges menedéket, amelyet megosztunk a barátokkal és családtagokkal, ahol szokások, kedvtelések, magatartásformák alakulnak ki, ezeket magunkkal vittük az új lakásba, ezt a lakást véglegesnek hittem, és az is lett. […]
Az új lakásban születtek újabb gyerekeink: Celia 1963. június 14-én, szuperszonikus sebességgel, hiszen Camilo még csak tizenhárom hónapos volt, és Ernesto 1965. február 24-én, amikor Che Algériában tartózkodott; ez volt utolsó útja, ahol mint a Forradalom egyik vezetője jelent meg. Fia megszületésekor táviratot küldött, vággyal és nosztalgiával teli, mert végül megszületett a második „Tete”, ez volt Che  családi beceneve kiskorában:

Ernesto Guevara March
(átadandó otthon vagy a klinikán)
Havanna

Tete, mondd meg az öreglánynak, hogy nem fogok sokat enni. Viselkedjen jól. Csók testvéreidnek

Öreged.
Algéria, 1965. február 24. […]

Kubai tartózkodásának utolsó időszakában ebéd után megfürdött, és délután elment a minisztériumba, ahol vállalatvezetőkkel tanácskozott, közelgő eltávozására gondolva, talán szükségesnek érezte, hogy a költségvetési szisztémában világos megfogalmazással szerepeljenek azok a szerkezeti elvek, amelyek gazdasági elképzeléseinek alapját képezték, hiszen ezek különböztek a szocialista országokban létező szisztémától, középpontjukban az új ember kialakítása szerepelt a valódi marxista elméletnek megfelelően, dogmák nélküli, hiteles alkotó szellemiséggel. […]
Mivel tudta, hogy Kubában, roppant erőfeszítéssel és kitartással, valódi forradalom jött létre, és hogy az országot egy olyan vezető irányítja, mint Fidel, akit az egész nép szeret és csodál, Che elhatározta, hogy bekapcsolódik az alulfejlett világ aktív forradalmi harcaiba, annak a világnak küzdelmeibe, amely rettenetes feszültségekkel teli időszakot élt át a birodalmi erők kegyetlenségének növekedése és a szocialista világban látható és érezhető nehézségek és ellentmondások hatására, és amely minden nehézség ellenére igazabb és egyenlőbb világ létrehozására törekszik. 
Ez az elhatározás azóta érlelődött benne, mióta megismerte a világ különböző részein működő felszabadítási mozgalmakat, és közösséget vállalt velük, hiszen ezek a mozgalmak bíztak Kuba és a kubai vezetők önzetlen segítségében, és Cheben mint lelkes támogatójukban. Fájdalommal töltötte el, hogy sok értékes ember elesett a harcban, és úgy gondolta, hogy csak edzett és tapasztalt katonák tényleges részvételével lehet kivívni a győzelmet, azonkívül úgy vélte, hogy a közvetlen személyes példa, bármilyen kockázatokat is jelent, az egyedüli lehetőség, ami tényleges fordulatot hozhat létre a történelem menetében. Ezért határozta el, mint mondta, hogy „vásárra viszi a bőrét.” […]
Először Kongóba indult, az afrikai kontinens helyzetének ismerőjeként, azzal a szándékkal, hogy mindaddig ott marad, amíg a harc előbbre vitelét szolgálni tudja. Végül Amerikába ment, hogy megvalósítsa régi vágyát: Latin-Amerika teljes felszabadítását.
Ami engem illet, tudtam, hogy ez az elhatározás milyen nagy kockázatokkal jár. Ellentétes érzések éltek bennem, ingadoztam a kötelesség és az elégedettség között, hiszen Che egyre közelebb került vágyott célja eléréséhez, másrészt tudtam, hogy semmi sem lesz úgy, mint eddig, más tervek és más világok szólnak bele életünkbe. Beszéltünk arról, hogyan és mikor tudnék csatlakozni hozzá, okosan megválasztva az időt, hogy a gyerekek ne szenvedjék meg távollétünket. Én minél hamarabb követni szerettem volna, de az ő megfontoltabb felfogása döntött, a szeretettel és a neveléssel érvelt, amit gyerekeinknek csak én adhatok meg, és ezúttal is igaza volt, érveit el kellett fogadnom.
Megnyugodtam és hajlandó voltam a jövőről gondolkodni, amikor a hír, noha bekövetkezését ösztönösen éreztem, váratlanul érkezett egy vasárnap reggelen, azon a napon nem vett részt a társadalmi munkában, és néhány fényképet készítettünk a gyerekekről házunk teraszán. Nem tulajdonítottam a dolognak különösebb fontosságot, mert arra gondoltam, hogy amikor Ernesto fiúnk született, Che Algériában volt, ezért egyszerűen csak az elmúlt időszak emlékét akarja a fényképezéssel megörökíteni.
Aztán megtudtam, hogy szállást kért egy tengerparti házban, ilyesmit azelőtt sohasem tett, és el is indultunk oda, Bocaciegába, szomorú, mondhatnám megrendítő emlékű helyére életemnek. Mikor egyedül maradtunk, bevallotta, hogy hamarosan útra kel, és én úgy éreztem, hogy a világ véget ért számomra. Így búcsúztunk el… […]
Vannak körülmények, amikor a szavak elvesztik jelentésüket, és nem tudjuk vagy nem akarjuk ténylegesen megmagyarázni azt, ami velünk történik. Így éreztem magam a búcsú pillanataiban, az első alkalommal, amelyet más búcsúzások, véglegeseknek látszók követtek. Ekkor még nem tudtam, hány hasonló vár rám, és mindig azzal a különös érzéssel, hogy minden észérv ellenére ösztöneimmel megállítani szeretném a pillanatot, noha nyilvánvalóan tudom, hogy visszafordíthatatlan. Ezért volt olyan keserves feldolgoznom, olyan nehéz elfogadnom.
Most, hogy visszaemlékezni próbálok a történtekre – arra, amit mint egy héjai mögé rejtőzött osztriga megígértem magamnak, hogy soha senkinek el nem mondok – ugyanúgy érzem magam mint akkor, azoknak a napoknak a félelmei rohannak meg, napoké, amelyekhez mindenáron ragaszkodtam, noha tudtam, hogy nem lesznek már olyan napok, mint azelőtt voltak.    
Amikor elbúcsúztunk, feltételeztük, hogy várnunk kell a kapcsolatteremtésre, de szerencsére nem így történt. Főleg az első időkben meglehetős folyamatossággal tudtunk írni egymásnak, és ez egy kissé enyhítette a bizonytalanság rettentő terhét, ami állandóan rám nehezedett. Számíthattunk a küldöncökre, akik hozták és vitték a leveleket: Osmany Cienfuegosra, José Ramón Machado Venturára, Ulises Estradára, Fernández Mellre, Emilio Aragonésra, és másokra, akik oda indultak, vagy Che táborában tartózkodtak, különböző feladatokat teljesítve. A levelek tartalmából, amelyeket legdrágább kincseimként őrzök, kiderül, hogy nem csak nekem kellett nehéz próbát kiállanom, az elválás Che számára is kemény és nehéz volt. Ez nagyon is érthető, hiszen én legalább vigaszt meríthettem gyerekeink, szerelmünk állandó bizonyítékának társaságából. Évek múltával újraolvasva a Kongó messzi földjéről küldött leveleket, fel tudom mérni, milyen nagy önfeláldozást jelentett Che számára az a tény, hogy el kellett hagynia minket, milyen végtelen, határok nélküli odaadással vállalta a harcot egy igazságosabb, egyenlőségre épülő világ megteremtéséért. Első levelének stílusa és szavai sokkal jobban kifejezik ezt, mint ahogyan én el tudnám magyarázni:

Egyetlenem a világon!

(ezt a sort az öreg Hikmettől kölcsönzöm)

Milyen csodát tettél az én szegény és öreg páncélzatommal, hogy már nem vonz a valódi ölelés, és hogy a te zugaidról álmodom, ahová engem elrejtettél, illatodról és suta, paraszti kedvességeidről?
Ez itt egy másik Sierra Maestra, de az építés ízének öröme nélkül, még az az elégedettség sem lehet meg bennem, hogy a magaménak érezhetem.
Minden lassú ritmusban zajlik, mintha a háború valami holnaputáni dolog volna. Félelmed, hogy megölnek, épp annyira alaptalan, mint féltékenykedésed.
Munkám naponta számos francia nyelvórából áll, a szuahéli nyelv és a gyógykezelés tanulásából. Néhány nap múlva komoly munkába kezdek, sor kerül a kiképzésre. Minas del Fríóra emlékeztet, a háború idejéből, nem arra, ahol együtt jártunk.
Adj egy gyöngéd csókot mindegyik gyereknek (Hilditának is).
Fényképeztesd le magad velük együtt, és küldd el a fényképet. Ne túl nagyot, és egy másikat, még kisebbet. Tanulj franciául, ez fontosabb, mint az ápolónőség, és szeress engem.
Egy hosszú csók, mint viszontlátáskor,
Tatu

Ezen az álnéven, ami szuahéliül hármat jelent, és amit mindvégig használt afrikai tartózkodása idején, tartottuk a kapcsolatot. […]
A kongói harc, minden erőfeszítés ellenére véget ért, a történtekről Che 1965. november 28-án írt leveléből szereztem tudomást, amikor már Tanzániában tartózkodott. Nemcsak az eseményekről számolt be, de lelkiállapotáról és jövendő terveiről is, és ismét világossá tette számomra, hogy új találkozásunk mennyire nehéz lesz. Azt hiszem, hogy csupán egy olyan elemző képességgel és szilárd meggyőződéssel rendelkező ember tudta így megvilágítani a közelgő eseményeket, amelyeket valósággal saját lénye részeinek tekintett, mint amilyen Che volt.

Kedvesem!

Utolértem előző levelemet. Minden a reményeket meghazudtoló módon történt.
A végkifejletet majd Osmany elmeséli neked, seregemről, amelyre olyan büszke voltam, és amelyben annyira bíztam az első napokban, csak annyit mondhatok, hogy felhígult, jobban mondva megolvadt, mint a zsír a sütőben, és kiszökött a kezemből. Visszatértem, a vereség útján, egy árnyékhadsereggel. Minden véget ért, utam utolsó, meghatározó szakasza jön, most egy maroknyi kiválasztott kísér csak el, csillaggal  homlokukon (Martí csillagai, nem a parancsnokéi).
Az elválás hosszúnak ígérkezik, abban reménykedtem, hogy viszontlátlak a hosszú háború folyamán, de nem így történt.
Most rengeteg ellenséges föld lesz közöttünk, és a híradás is nehezebb lesz. Egyelőre nem láthatlak, mert el kell kerülni minden veszélyt, hogy rám bukkanjanak, a hegyen biztonságban érzem magam, fegyverrel a kézben, de az illegalitásban való mozgás nem az én elemem, szigorúan be kell tartanom az óvintézkedéseket.
Most igen nehéz szakasz következik mindnyájunk számára, fel kell készülni elviselésére, remélem, képes leszel rá. Keresztedet forradalmi elszántsággal kell viselned. Ha célom közelébe érek, amint megtudják, mindent megtesznek majd, hogy az ügyet csírájában fojtsák el, ezért még szigorúbb óvintézkedéseket kell foganatosítani. Az elszigeteltség ellenére mindig megtalálom majd a módját, hogy néhány sort eljuttassak hozzád, de ha nem lehet, ne gondolj a legrosszabbra, akárhová vet a sors, ismét erős leszek, még ha kezdetben kevés eszköz áll is rendelkezésemre.
Nehezemre esik írni, talán a technikai részletek említésre nem is méltóak, akár az elmúlt, visszatérni nem szándékozó élet emlékei. Mert tudnod kell, hogy egy kalandor és egy polgár keveréke vagyok, rettenetes vággyal a családi tűzhely iránt, de sóvárgással teli, hogy megvalósítsam, amit álmodtam.
Amikor bürokrata barlangomban voltam, arról álmodtam, amibe most kezdek bele, és most, az út végén veled és a kérlelhetetlenül növekvő gyerekekkel álmodom. Milyen különös képet alkotnak majd rólam, és milyen nehéz lesz nekik, hogy egy napon apjukként szeressenek, és ne csak, mint tiszteletre méltó, távoli szörnyetegre gondoljanak rám, kötelességből.
Amikor elmentem, hagytam nálad néhány könyvet és feljegyzést, őrizd meg őket. Annyira hozzászoktam az olvasáshoz és a tanuláshoz, mindkettő második természetemmé vált, még nagyobb ellentétben kalandorságommal.
Mint máskor, most is írtam egy versikét, és eltéptem. Egyre jobb kritikus vagyok, és nem akarok olyan baleseteket elszenvedni, mint régebben.
Most, hogy be vagyok zárva itt, és közelemben se ellenség, se látható veszély, heves vágy ébred bennem utánad, testi is, és nem mindig képes enyhíteni Karl Marx vagy Vlagyimir Iljics.
Adj egy különleges csókot a születésnapos lánynak, nem küldök neki semmit, mert jobb teljesen láthatatlannak maradni. Láttalak az emelvényen, nagyon szép voltál, mint Santa Clara boldog napjaiban. Én is ilyesmire törekedtem, de most a jelentéktelen, Kopasz Sámson vagyok.
Neveld a gyerekeket. Mindig a fiúk nyugtalanítanak elsősorban, kérd az öreget, hogy látogassa meg őket. Öleld meg nevemben a derék öregeket, akik ott vannak, és küldök egy ölelést neked, nem az utolsót, de olyan szeretettel és kétségbeeséssel, mintha az volna.
Csókol
Ramón
[…]

Attól kezdve, hogy nyilvánosságra került a kongói csapatkivonás, Fidel beleegyezett, hogy találkozzam Chevel. Ismét közvetített közöttünk. Ezúttal reménykedtem, hogy nem kerül sor ugyanarra a visszautasításra, amire a bandungi egyezmény országaiban történt körutazás idején, amikor nem engedte, hogy csatlakozzam a delegációhoz.
Most megengedi? A körülmények azt jelezték, hogy nem, de nagy örömömre tévedtem. Tanzániai utazásomhoz a jóváhagyást decemberben kaptam meg, végtelenül boldog voltam, életemben sosem vártam ennyire az év végét, mint akkor, a közelgő utazás miatt.
Hamar eljött 1966 januárja. Nem gondoltam Che érveire, se munkájának meghatározó voltára, semmi se tartott vissza, és úgy látszott, ő sem tartja kockázatosnak találkozásunkat, habár én mindenképpen elmentem volna, nem számolva a következményekkel. Január 15-e táján, nem tudom jobban pontosítani, eljött az utazás napja. Prágában szálltam át, abban a lakásban aludtam, amelyet később Che és társai használtak végleges latin-amerikai útjukra készülődve. A következő prágai találkozó alkalmával is ebben a lakásban maradtunk.
Az utat Juan Carretero (Ariel) társaságában tettem meg, aki az Amerikai Ügyosztályhoz tartozott, melyet a legendás harcos, Manuel Pieiro irányított, földrészünk forradalmi kapcsolatainak, összehangolásának egyik legfőbb oszlopa. Prágából Kairóba repültünk, és onnan Tanzániába.
Ott várt Che, szinte ismeretlen személyként, megborotválkozva és a Kubában viselt egyenruha, a verde olivo nélkül. Nagyon idegesen érkeztem, tengernyi kétséggel, és titokzatosabban, mint a Kairóban hagyott szfinx. De ez a lelkiállapot azonnal eltűnt, amikor láttam, hogy ő az, és újra együtt vagyunk.
Az útra kissé átalakítottak: fekete parókát viseltem és szemüveget, amit akkor még nem kellett használnom, idősebb személynek látszottam. Így találkoztunk: kívülről másfélék, de belül ugyanazok.
Azt hiszem, régóta erről álmodtunk, teljesen magunk voltunk. Az önkéntes bezártság biztonsági okokból teljes mértékű volt, de ez minket nem érdekelt, sőt, inkább azt mondanám, hogy örültünk neki. A várost érkezésemkor és elutazásomkor láttam, szemem és fülem csak arra kellett, hogy őt magamba szívjam, maradéktalanul egymáséi lettünk, másra nem volt szükségünk.
A kiválasztott hely nem volt túl kellemes, de szinte észre sem vettük, csak boldogságunk létezett: étkező szoba volt, társalgásra és tanulásra alkalmas helyiséggé alakítva, belső mosdóval és vécével. Che itt néhány fényképet készített, kitűnő kis gépével, néhányat ma is őrzök a megismételhetetlen napok emlékeként. Még azt is hozzátehetem, hogy néhány régi szokást is bevezettünk: reggeli után olvastam, Che irányított, mint mindig, ő pedig olvasott és írt. Francia órákat is akkor kezdett adni nekem. Még ezt is elérte!
Ezekben a napokban magnóra mondott néhány mesét a gyerekeknek, hazaérve átadtam nekik, mint az apjuk által számukra őrzött legértékesebb kincseket. Írt egy levelet Fidelnek, és megkért, hogy adjam át neki. Emlékszem, Guatemala felszabadítási mozgalmáról szóló feljegyzések voltak
Sok mindenről beszélgettünk, búcsúlevelének, amelyet Fidel felolvasott, a tartalmához fűzött észrevételeket, ez a levél nagyon fontos volt számára. Sosem fogom elfelejteni, mennyire egyértelműen fejtette ki meggyőződését, hogy bárhol harcoljon is Kongó után, harci kiáltása mindig a Kubai Forradalomé lesz: A végső győzelemig, Haza vagy Halál. […]
Nehéz volt Chet felismerni az átalakítások után, ezekre a Prágából való elindulása előtt került sor, kubai tartózkodásának idejére, vastag szemüveg, válltömés, ettől testesebbnek és hajlottabbnak látszott, idősebb férfi benyomását keltette.
Nem tudom, hogy érkezése napján hívott-e fel Celia Sánchez, hogy értem jön, és ha akarom, magammal vihetem Ernestót, legkisebb fiúnkat, akit Che alig ismert, hiszen egy hónappal Kongóba indulása előtt született.
Összeszedtem a legszükségesebb dolgokat, míg Celiára vártam, az autót ő vezette. Ez volt első látogatásom a Pinar del Ríó-i San Andrés de Caiguanbóban, azon a különleges szépségű helyen,  Fidel választotta ki Che és az őt Bolíviába kísérő harcosok kicsiny csoportja számára a kiképzés helyszínéül.
Másnap hazatértem, megígérve, hogy ahányszor csak a körülmények engedik, visszatérek; hosszabb távollétem szóbeszédre adhatott volna ürügyet, és el kellett kerülni mindent, ami a terv keresztülvitelét megakadályozhatta.
Ezek az intézkedések nem bántottak, sőt, élveztem titkos jelenlétét. Számomra a legfontosabb az volt, hogy közel van, veszély nélkül, társak és barátok között, messze az ellenséges golyóktól vagy az árulástól, ami felszabadító vágyainak útjába állhat.
Odautaztam, amikor csak tehettem, néha még hosszabb időre is, mert Che megengedte, hogy olykor részt vehessek a kiképzésben a többiekkel együtt. Hosszú utakat tettünk meg tűző napsütésben, ők hátizsákkal és fegyverrel, én szabadon, mint a szél, követve Che lépteit, mint a régi időkben. […]
A felkészülés a végéhez közeledett, és ezúttal kevésbé éreztem bénultnak magamat az útra kelés miatt, talán mert lehetőségem volt, hogy az előkészületek némelyikében részt vehessek, talán mert bíztam a nem túl távoli viszontlátásban, hosszú harcra számítottam, de nem több, mint öt éves távollétre. Pontos határidőket sohasem ismertem, de határozottan hittem, hogy ez idő elteltével ismét vele lehetek. Így gondoltam akkor, amikor eljött az indulás pillanata.
Az idők során mindig félni kezdtem október havától, mert ez a hónap a kubaiak számára, és az én számomra még inkább, nem jelzett jó eseményeket, szavakkal kifejezni ezt szinte lehetetlen feladat. 1966. október végén kellett Chenek elindulnia, már minden készen volt.
Még egyszer vágyaimra hallgattam, és arra kértem, hasonlóképpen, mint Kongóba indulásakor, maradjon legalább még egy évet, beindítva néhány feladatot, amivel előzőleg megbízták. Semmi se tudta visszatartani, bizonyos volt abban, hogy a Kubai Forradalom oszlopai szilárdak, megalapozottak. Jelenlétére nincs elengedhetetlenül szükség, miközben Latin-Amerikában sok a tennivaló, és ő minden erejét arra akarja fordítani, hogy a rosszat, ami századokon át uralkodott, felszámolja
Néhány nappal, már az öreg Ramónná alakítva, átköltöztették egy havannai biztonsági házba, ott akarta látni a gyerekeket. Ezt a találkozót így kellett megszervezni, mert tartott attól, hátha a nagyobbak felismerik, elmondják valakinek, az pedig súlyos problémákat okozhatott volna.
Amikor a gyerekek megérkeztek, uruguayiként, apjuk jó barátjaként mutattam be, aki meg akarja ismerni őket. Természetesen nem gondolták, hogy ez a hatvan évesnek látszó ember az ő apjuk.
Che számára éppúgy, mint számomra nagyon nehéz pillanat volt, az ő számára rendkívül fájdalmas, ennyire közel lenni hozzájuk, és nem mondhatni meg nekik, ki ő, nem foglalkozni velük úgy, ahogyan szeretett volna, egyike lehetett a legnehezebb próbatételeknek, amelyeket át kellett élnie.
A gyerekeknek szórakoztató nap volt, lelkesen játszottak, megmutattak mindent, ami csak eszükbe jutott, kedvére akartak tenni apjuk barátjának, hadd lássa, mi mindent tudnak, még zongorán is játszottak, jobban mondva klimpíroztak.
Aleidita egy nekiszabadult futás közben megütötte a fejét, és Che látta el. Olyan gyöngéden tette ezt, hogy a kislány hamarosan odajött hozzám, hogy eláruljon egy titkot, amit Che is meghallott: „Mama, ez az ember szerelmes belém.” Egy szót se szóltunk, csak arcunk lett sápadt az érzelmi megpróbáltatás terhétől.
Ebből a házból ment a repülőtérre, előbb Európába indult, majd onnan folytatta útját végső céljához. Elindulása előtt verset írt hozzám, azt mesélték, hogy egy fehér kendőre akarta írni, de a kendőt nem találta meg. A fontos az, hogy ezúttal nem tépte szét, végül befejezte, amit annyiszor ígért nekem. Fölösleges is mondani, hogy kincsként őrzöm, a legértékesebbként, amit nekem hagyott. Utolsó részét idézem:

Isten veled, egyetlenem,
ne remegj a farkasok éhe előtt,
se a távollét sztyeppés hidegében;
szívem mellett viszlek,
együtt megyünk, amíg az út semmivé lesz…

Véget ért egy szakasz, és másik kezdődik? Várni kellett. Hosszan sírtam, mielőtt hazamentem volna. Emlékszem, hogy rendbe szedtem Rolando (Eliseo Reyes) néhány ruháját, kiszedtem belőlük a cégjelzést, hogy ki ne derüljön kubai eredetük. Bármilyen ürügy jó volt, hogy feszültségemet enyhítsem. Aztán el kellett indulnom, folytatni az életet, míg valamilyen üzenetet nem kapok. […]
Ismét október, és ezúttal váratlanul. Magától Fideltől tudtam meg, amikor meggyőződött, hogy a hír igaz, értem küldött. Történeti-társadalmi kutatómunkán voltam, történelem szakos hallgatóként, Escambray hegyeiben.
Celia jött Santa Clarába, a repülőtérről értem küldött, és egyenest Havannába repültünk. Ott Fidel várt, a lakásába vitt, egy hétig ott maradtam. Utána máshová költöztem, átmenetileg, a gyerekekkel, Fidel ott is szinte minden nap meglátogatott minket.
Sose fogom elfelejteni, mekkora gyöngédséggel törődött velünk, mert Fidel azokban a napokban nem sajnált semmi időt, hogy velünk legyen, hogy a terhet elviselhetőbbé tegye. Mindig emlékezni fogok figyelmességére, gyöngédségére, hiszen tudom, hogy őt is mélyen megsebezte a gyógyíthatatlan veszteség, Che fizikai eltűnése. […]
Az ünnepélyes megemlékezésre október 18-án került sor a Forradalom Terén, Fidel volt az egyetlen szónok. Kért, hogy vegyek részt, de megmondtam neki, hogy nincs erőm olyan visszafogottan viselkedni, ahogyan ilyen nagyszabású megemlékezésen illik, és inkább otthon maradok, televízión nézem, gyerekeimtől körülvéve, bár még a nagyobbak se voltak képesek a történteket igazán megérteni.
A megemlékezés egész népünket megrázta. Sose láttam egyszerű asszonyokat és férfiakat arcukon akkora fájdalommal, miközben néma csöndben vonultak a Térre, hogy a megérdemelt tisztelettel adózzanak a legendás gerillának, és a testvérnek, akit mindig közülük valónak éreztek. […]
1997. június 28-ának hűvös reggelén megtalálták Valle Grandéban a sírt, hét elesett harcos, köztük Che, maradványaival. Ha halálának híre megrendítette a világot, a sír megtalálása, amely majdnem harminc éven keresztül – csupán négy hónap hiányzott hozzá – őrizte a maradványokat, ismét világméretekben figyelmeztetett élete példájára, egy olyan pillanatban, amikor a világ legvégzetesebb próbáinak egyikét: a szocializmus eltűnését és az egyoldalú neoliberális politika hegemóniájának meghirdetését élte át. Mintha Che azért jelent volna meg, hogy új ütközetbe hívjon minket.
Az azonosítás fáradságos munkája után a maradványok július 12-én érkeztek Kubába, ahol azokat a családtagok és harcostársak fogadták. A nagy lelki megrázkódtatás ellenére gyerekeim jelenléte elegendő erőt adott nekem, hogy ott álljak a kicsiny csontház előtt, ahová maradványai a messzi Bolíviából érkeztek, végleges pihenésre a magáénak választott hazában. Vagy ezt a pillanatot nem akartam átélni? Kétségkívül volt erőm és elegendő önfegyelmem mindvégig.
Mi több, a végtelen fájdalom mellett a büszkeség érzete is eltöltött lányomat, Aliuchát hallgatva, aki az elesettek családtagjai nevében mindannyiunk érzéseit szólaltatta meg:

Szeretett Főparancsnok!

Több mint harminc évvel ezelőtt apáink elbúcsúztak tőlünk, hogy kövessék Bolívar, Martí eszméit, egyesült és független földrészt teremtsenek, de a győzelmet ők sem láthatták meg
Tudták, hogy nagy álmokat csak végtelen önfeláldozásokkal lehet megvalósítani. Nem láttuk őket többé.
Akkoriban többségünk még nagyon kicsi volt, most felnőtt férfiak és nők vagyunk, és együtt éljük át, talán először, a végtelen bánat és a nagy fájdalom perceit.
Tudjuk, hogyan történtek az események, és szenvedtünk miattuk.
Ma maradványaik érkeznek hozzánk, de nem legyőzöttként érkeznek, hősökként jönnek, örökké fiatalok, bátrak, erősek, merészek ők.
Senki sem veheti el ezt tőlünk, fiaik mellett élnek ezentúl mindig, népükben élnek.
Tudták ők, amikor útjukra elszánták magukat, hogy visszatérhetnek a hazába, és népünk szeretettel fogadja őket, meggyógyítja sebeiket, és tudták, hogy Ön barátjuk, vezetőjük marad.
Ezért kérjük, Főparancsnok, tiszteljen meg minket azzal, hogy maradványaikat fogadja, hiszen apáink ennek a népnek a fiai, és ezt a népet hitelesen Ön képviseli. Fogadja katonáit, elvtársait, akik a Hazába visszatértek.
Mi is neki ajánljuk életünket.

A végső győzelemig
Haza vagy Halál

Legidősebb gyermekem szavai a tisztelet és csodálat jeleit előlegezték meg, melyekkel csakis egy olyan nép, mint a kubai tudott adózni Chenek a megemlékezés napjaiban. Havanna városából, a Forradalom Terén, a José Martí téren, tengernyi nép végtelen sorban, néma csöndben, mint három évtizeddel azelőtt az ünnepélyes megemlékezésen, ezúttal inkább fogadta, mint búcsúztatta legendás hősét.
Ugyanez történt mindegyik tartományban, ahol áthaladt a karaván egészen Santa Claráig, ahol leghíresebb csatáját vívta, és ahol emlékét egy gyönyörű tér őrzi.
Ezúttal szülővárosomba nem azért érkeztem, hogy közös életünk történetére emlékezzem, másféle búcsúzás szándéka hozott ide, egyfajta nosztalgikus rítus, amellyel, úgy éreztem, tartozom neki. Tudtam, hogy sokakat meglep majd elhatározásom, legelőször gyerekeim lepődtek meg rajta, akik mindaddig semmit sem tudtak arról, amit tenni szándékoztam, és kételkedtek abban, hogy véghez fogom vinni.
Elhatározásomra a selyemsál ihletett, amelyet Chenek adtam, és amit egészen tanzániai találkozásunkig megőrzött, ott adta vissza nekem. Az ihletett, amit A kő című elbeszélésében írt, a Chet jellemző iróniával, amikor hitet tett arról, mit jelent neki ez a sál: „A selyemsál. Ez másféle: ő adta nekem, mert megsebeztek a karomon, szerelmes kendő ez. Csak azt nem tudom, hogyan használjam, ha összetörik a páncélzatomat. Van egy egyszerű megoldás: fejemre kell kötni, hogy tartsa az állkapcsomat, és vele menni a sírba. Halálig hűségesen.”
Úgy éreztem, adósa vagyok, és Aliucha lányomat arra kértem, késő éjjel – amikor a nép már visszavonult –, kérjen engedélyt a csontház megnyitására. Fölösleges mondani, hogy nekem nem volt bátorságom odatenni azt, Celia lányom helyezte el maradványai mellé, hogy a harcos selyemkendőjével pihenjen: „Halálig hűségesen”.

Fordította: Simor András

Forrás: Ezredvég