Továbbra is kapcsolatban álltunk a Corralillóban, San Diegóban, La Esperanzában és Yaguajayban levő gerillacsoportokkal. Emlékszem, májusban vagy júniusban felkerestem a San Diegóban tartózkodó gerillaosztagot, ahol számomra mind az ideig ismeretlen helyzettel kellett szembenéznem: egy vadászgép bombázni kezdett bennünket. Egy guasimafa alatt kerestem menedéket, és így éltem át tűzkeresztségemet, hogy a félelemről ne is szóljak. La Esperanzán keresztül, a szükséges óvintézkedések megtételével, visszatértünk Santa Clarába. A Felkelő Hadsereg támadó hadműveletei során számos útra kellett vállalkoznom.

Emlékszem a zsarnokság tankjaira, a régi keleti tartomány felé haladtak. Mi autóval utaztunk, pénzes utalványokat és fegyvereket vittünk magunkkal. Matanzasba, Camagüeybe mentem, és életemben először, Havannába. Kevés emléket őrzök ebből az utazásból, olyan idők voltak, amikor csak a kijelölt feladatok elvégzésére koncentráltunk. Mindannyian így cselekedtünk, odaadás és lelkesedés vezetett minket.

A nép egyszer és mindenkorra véget akart vetni a diktatúrának, amely nap nap után kegyetlenebbül támadt legjobb fiainkra, a fiatalokra. Gyűlöletessé vált a november 3-ára kitűzött választási komédia. A hegyekből induló forradalmi offenzíva a városi erők segítségével megállíthatatlanná tette a végső győzelmet biztosító hadműveletet.

A Sierra Maestrában levő Felkelő Hadsereg támogatása céljából Fidel parancsot adott a keletről nyugatra tartó támadásra, megismételve ezzel a függetlenségi háborúk mambí harcosainak hőstettét. Erre a kockázatos feladatra Camilo Cienfuegos parancsnokot jelölte ki, hogy nyomuljon előre Pinar del Ríóig, és Ernesto Che Guevarát, akinek egyesítenie kellett a Július 26-a Mozgalom Escambray hegyeiben harcoló osztagait a Forradalmi Direktórium szervezte gerillacsoportokkal s a II. Escambrayi Front, a Yaguajeyban működő Autentikus Szervezet és a Népi Szocialista Párt gerilláival. Az egyesült front létrehozása után Che előrenyomulhatott, el kellett foglalnia a legfőbb városokat, majd végül Santa Clara bevételével elvágnia az ellenséges csapatok kapcsolatait és utánpótlási vonalait az ország keleti részével. […]

Az év során számos megbízást teljesítettem, meglehetősen kockázatos körülmények között. Az ellenség erőszakszervei felfigyeltek rám, nem egyszer tartottak házkutatást a lakásomban, és a lebukástól csak a véletlen szerencse, a rendőrség ügyetlenkedése, vagy mindkettő együtt mentett meg. Napjaim az illegalitásban meg voltak számlálva.

Egyik legutóbbi feladatomra a novemberi választások után került sor, azt az utasítást kaptam, hogy Sancti Spírituson keresztül menjek Escambrayba, adjak át pénzt a vezetőségnek a gerilla támogatására, és vigyem oda Rodríguez de la Vega doktort, akinek el kellett hagynia Havannát, ahol a hadsereg egyik csoportjánál dolgozott, ez a csoport támogatta a Július 26-a Mozgalmat. Velünk tartottak ez alkalommal Marta Lugioyo, Serafín Ruiz de Zárate és Graciela Pinera doktornő mint kísérők, hogy kapcsolatba lépjenek az új csoportokkal és utasítást kapjanak a megvalósítandó feladatokra.

Ez jelentékeny küldetés volt ugyan, de mégiscsak egy a sok közül, amelyet rám bíztak. Tudtam, hogy ezúttal meg fogom ismerni Che Guevarát. Che októberben Escambray hegyeibe érkezett, a Ciro Redondóról, a Moncada laktanya elleni támadás kiemelkedő harcosáról, a Sierra Maestrában elesett hősről elnevezett Nyolcadik Hadoszloppal, amelyet a támadó hadművelet során vezetett, a Sierra Maestra-i harcok már távoli napjai óta. Szükséges kitérnem ezekre a részletekre, mert amikor azt az utasítást kaptam, hogy menjek fel Escambray hegyeibe és találkozzam Chevel, egyedül az ösztönzött, hogy teljesítsem a rám bízott feladatot, találkozzam első ízben azzal, akinek alárendeltje leszek, vagyis felső vezetőmmel. Harcosnak éreztem magam, aki parancsot hajt végre, ugyanúgy, mint máskor a harc évei során, és ezen kívül semmiféle más várakozás nem élt bennem.

Ismertem Che Guevara legendáját, ismerte az egész ország, hőstetteiről csaknem naponta beszélt a felkelők illegális rádiója, a Radio Rebelde. A zsarnokság erőszakszervei kommunistának titulálták, Santa Clara főutcáira kifüggesztették fényképeit, Camiloéival együtt, azzal a felhívással, hogy mint kivégzendőket keresik őket. Che fotója meglehetősen különbözött a valóságtól, mint erről később meggyőződhettem.

Az Escambrayba felfelé vivő út kellemetlen volt, mert senkinek se mondhattam meg, hogy pénzt viszek magammal, elkerülendő valamilyen lopást vagy más effélét. A pénz ragtapaszokkal volt a testemre erősítve, s ez estefelé egyre nehezebbé tette a Gavilanesba vezető utat, ott volt Che első tábora a Las Villas-i felszabadított területen. Amikor megérkeztem, találkoztam Vicente de la O doktorral, a sebesülteket ellátó orvossal, és anélkül hogy leszedhettem volna a testemre erősített ragtapaszokat, hiszen még mindig tartottam attól, hogy valaki megtámad, ott éjszakáztam a kicsiny tábori kórházban. Reggel lóháton indultunk El Pedreróba, Che hadoszlopának másik tartózkodási helyére.

Szürkületkor értünk oda, ahol a gerillaparancsnok tartózkodott. Ez volt első találkozásom a csodált Felkelő Hadsereggel. Oscar Fernández Mell, a hadoszlop orvosa, aki a Sierra Maestra napjai óta követte Chet, fogadott minket, Alberto Castellanosszal, Harry Villegasszal és másokkal, mindenki kíváncsi volt az új arcokra, főleg az enyémre, a kevés nő egyikére, aki ráadásul fiatal, és idejött hozzájuk, a legbátrabbak még azt is megkérdezték, hogy nem vagyok-e az egyik nemrég érkezett menyasszonya.

Oscarito vitt el bemutatni minket. Mint várható volt, Che elsőként Rodríguez de la Vegát fogadta, azután Ruiz de la Záratét, aki már járt Escambrayban, majd látva, hogy bőrgyógyászati képzettségére ott nincs szükség, visszatért az illegalitásba, ezúttal egy másik városba. Végül rám került a sor. Marta Lugioyo ügyvédnő, a Mozgalom tagja állt mellettem, ő egy előbbi út alkalmával már megismerkedett Chevel. A találkozás után, Marta négyszemközt megkérdezte tőlem, milyennek találtam Chet, tétovázás nélkül azt feleltem, hogy nem tett rám rossz benyomást, és hogy legérdekesebbnek a tekintetét találtam, jobban mondva a szemrevételező pillantását. Idősebb embernek láttam. Marta viszont azt mondta, hogy a keze nagyon szép, én erre akkor nem figyeltem fel, de később igen. Ilyenek voltunk, két nő egy nagyon vonzó férfivel szemben. […]

Első dolgom az volt, hogy beszámoljak Chenek táborba jövetelem céljáról, és hogy minél hamarabb megszabaduljak a testemre erősített ragtapaszoktól. Rögtön ki is adta a parancsot, hogy legyenek segítségemre, és éreztem, ahogy körülöttem sok önkéntes szíves-örömest vállalkozik rá.  Végül Oscar Fernández Mell volt az a jótét lélek, aki ezt a feladatot teljesítette, és gyógykezelésemről is gondoskodott. Kínjaimnak nem szakadt vége, mert a lóra szállva elszakadt a nadrágom, próbáltam leplezni, amennyire csak tudtam, mert a vizslató szemek alig győzték kifürkészni a hasadékot, ahová pillantásukat vethetik. Ugyancsak Oscarito adott egy tűt, hogy megvarrhassam a nadrágomat, és megjelenhessek a főnök előtt, akinek azonnal átadtam a nekik hozott ötvenezer pezót.

Este megmutatták, hogy hol alhatok: egy függőágyat, valóságos üdvösség volt számomra a felgyülemlett fáradság miatt, de a történtek annyira felzaklattak, hogy nem tudtam elaludni. Hangokat hallottam az ebédlőből; fegyelmezetlenül, kíváncsiságból felkeltem, és Chet láttam, egyik társával beszélgetett. Később megtudtam, hogy Sidroc Ramos volt, aki éppen akkor csatlakozott a hadoszlophoz. Sidroc akkori képe sohasem törlődött ki az emlékezetemből, „fehér orosz”-t láttam benne, politikai tudatlanságom olyan nagy mértékű volt, és ítéletemhez a Che kommunista meggyőződéséről terjesztett vélekedések is hozzájárultak. Legtöbbünk hiteles politikai nézetekkel akkoriban még nem rendelkezett, a kommunizmus elleni előítélet szinte mindnyájunkban létezett, és én sem voltam kivétel e tekintetben. […]

Kissé bizonytalannak éreztem magam, talán azért, mert sok ideje részt vettem már az illegalitás harcaiban, és kifejlett a szimatom vagy a hatodik érzékem, hogy észre vegyek valamilyen gyanús előjelet. És valóban erről volt szó: habár harcedzett illegális katona voltam, a hegyi körülmények között jelentéktelen szereplővé váltam, aki csak egy parancsot teljesíteni jött. A városban maradnom nem lett volna ajánlatos, ez is egyik oka volt annak, hogy Escambrayba küldtek. Most viszont katonaként kellett valamilyen feladatot találnom, legalábbis erre vágytam, ezért ismét találkoznom kellett Chevel, hogy megvitassam vele a jövőmet.

Este megláttam, és beszélgetni kezdtünk. Egyértelműen tudtomra adta, hogy csak ápolónőként maradhatok a táborban – mindig keresett valamilyen konkrét feladatot az újonnan jövőknek –, nem kedvelte a „lézengő népség”-et, még kevésbé egy nőt, aki a seregben ellenőrizhetetlen vágyak okozója lehet. Határozott voltam kérésemet illetően, és elmagyaráztam neki, hogy két éves illegális tevékenységem alapján jogot formálhatok arra, hogy gerillaharcos legyek.    Nem fogadta el érveimet, és úgy döntött, talán kibúvót keresve, hogy teljesítsek néhány akkor igen jelentős feladatot, például a cukorjárulékok beszedését. Visszatértem a közeli Placetasba, ahol a Mozgalom helyettes koordinátora várt.

Tudtomra adta, hogy vissza kell térnem a gerillatáborba, mert letartóztatási parancsot adtak ki ellenem, és semmi esetre sem szabad kockáztatni, hogy elfogjanak, mert én a tartomány valamennyi városának összekötőjeként rendkívül fontos és az ellenség számára igen hasznos információkkal rendelkezem. Ez volt a legfőbb indok, hogy visszatérjek Escambrayba.

Körülbelül tíz napig tartózkodtam Placetasban, válaszra várva, és arra a személyre, aki visszavisz a táborba, hogy ismét találkozzam Chevel. Mondanom se kell, hogy nagyon türelmetlen voltam, nem pusztán azért, mert ismeretlen házakban kellett éjszakáznom, hanem inkább, mert nagyon vágytam már a közelgő találkozásra régi harcostársaimmal.

Később Che elmondta nekem, azt hitte, hogy a Las Villas-i Mozgalom többségében jobboldali vezetősége küldött ellenőrizni a kommunista hírében álló parancsnok tevékenységét. Ezért utasította el, hogy a táborban maradjak, nem ismerte a tényleges okokat, hogy miért kell a városon kívül tartózkodnom.

Fomento elfoglalása után, december 18-án tértem vissza a hegyre. Találkoztam Bordónnal, aki átadott nekem egy pisztolyt. Szimbólum volt ez, az újratalálkozásé és az ellenség elleni harc folytatásáé. Valaki megkért, keressek neki ruhát a kézitáskámban. Összeakadtam Fernández Mellel és Alberto Castellanosszal is, igyekeztem rávenni őket, legyenek segítségemre, hogy maradhassak; cinkosságot reméltem tőlük. Mindenki egyetértett a tervemmel, kivéve Chet.    Végül megérkezett, és kiadta a parancsot Olo Pantojának, hogy vigyen El Perederóba. Természetesen nagyon kedvetlenül mentem el, és az egyik ház portáján telepedtem le, csak később tudtam meg, hogy Manaquitasban voltam. Hamarosan csatlakozott hozzám egy ápolónő, Ernestina Mazón, technikusok, orvosok és ápolók egy csoportjával ment fel októberben Escamrayba. Mindnyájan a Santa Clarában működő Július 26-a Mozgalomhoz tartoztak. Kedvetlenségem akkora volt, hogy aznap éjjel le se feküdtem aludni. Mindenki valamiféle tennivalót keresett nekem, amit kereken elutasítottam. Ráadásul egyik társam, aki velem együtt ment fel a hegyre, bevallotta, hogy érdeklődik irántam, ami még nehezebbé tette helyzetemet. Szerettem volna eltűnni, habár a társaim mind segítségemre voltak, Ernestina barátnőm is, és tudtam, megérdemlem, hogy a sereg tagja legyek.

Miután létrehozta a Július 26-a Mozgalom tartományi kormányzóságát Fomentóban, Che hajnalban visszatért (csak gondolom, hogy hajnal lehetett, mert nem volt órám) El Pedreróba. Visszatérése volt az a pillanat, amikor elkezdődött közös történetünk.

Kézitáskám mellett üldögéltem, amikor arra jött Che, és hívott, hogy tartsak vele: „Menjünk, adjunk le néhány lövést” – mondta. Bólintottam, és felültem a jeepre, hogy, pontosan szólva, soha többé ne szálljak le róla. Talán túlzó ez a mondat, esetleg kérkedő is, de az események hitelesítik. Mindenesetre időnk se volt rá, hogy gondolkodjunk azon, mi mindent fog elszabadítani az én állandó jelenlétem.

Che vezetett. Leültem, és ösztönösen hozzá tapadtam, védelmet keresve, mert egy jóval fölöttünk álló embert láttam benne, aki megvéd bármelyik társam zaklatásától.

Megvolt erre minden okom. Egy példa: a jeep hátsó részében ült Harry Villegas, Alberto Castellanos és Jesús Parra, akik annyi fényképen láthatók velem együtt. Egyikük tréfából megérintette a hátamat, hevesen reagáltam, soha többé nem próbálkoztak semmi hasonlóval.

A váratlan meghívás után nem volt időm arra, hogy végiggondoljam, mit jelent ez személyes vonatkozásban. Csak az a vágy élt bennem, hogy az ügyet szolgáljam, ami már előzőleg megnyert magának. Nehéz, kitörölhetetlen pillanatok vártak rám, sok fájdalmas is, de mindegyik optimizmussal és a jövőbe vetett hittel volt teli. És legfőképpen, milyen boldog voltam abban a pillanatban! Nem számított, mi mindennel kell szembeszállnom, egyszerűen azt éreztem, hogy megvalósítom magamat.

Peregtek a napok. A kiképzés, amelyben a gerillajelöltek, mint például én, és a tapasztaltak egyaránt részt vettünk szédületes, elképzelhetetlen sebességgel zajlott, legtöbbször viharszerűen. Egyvalami hamar világossá vált számomra: Che „hírneve” átadta a helyét a csodálatnak és a tiszteletnek. Szellemi képessége és parancsnoki tehetsége, miket szüntelenül próbáknak vetett alá, biztonságot és bizalmat árasztottak, a sereg minden pillanatban, bármilyen nehezek voltak is azok, védve érezte magát.

Jóval nagyobb létszámú és korszerűbb fegyverzetű ellenséggel szállt szembe, de ez az ellenség nem rendelkezett azzal a morállal, amelyre szüksége lett volna a felkelők legyőzéséhez. Vakmerő elszántságunkon kívül mi, gerillák, egy kivételes taktikai-stratégiai képességű vezetővel is rendelkeztünk, kinek példája mindnyájunkra sugárzott.

Mint hurrikán követték egymást az események, és a háborún kívül semmi másra nem lehetett gondolni. Harcolni kész gépekké váltunk, akiket olyan valaki vezetett, aki biztonságával és törhetetlen segítségével minden kételyt eloszlatott. Csodálatom nőttön nőtt, és idővel a szeretet érzésein is átcsapott, melyek ez idő tájt formálódtak bennem.

Che stratégiája szerint Fomento bevételét a Cabaiguán elleni támadás követte. Arra indultunk, és mielőtt odaértünk volna, egy közeli tanyáról, ahol táborfélét létesítettünk, megpróbáltunk tájékozódni a körülményekről.

Két óra múlva folytattuk utunkat, és behatoltunk a faluba, ahol nem láttunk katonákat. Egy dohánygyárban helyezkedtünk el, a falu elején, itt hoztuk létre a főhadiszállást és a rádiókapcsolatot, hogy harc esetére azonnal egyesíthessük csapatainkat.

Annak ellenére, ami körülöttünk zajlott, Che ki akarta mutatni nekem érzelmeit, és a költészetet hívta segítségül. Később megértettem, hogy ez volt számára a legszebb kifejezési mód.

A gyár kapujában álltam, és Che akkor egy verset mondott nekem, amelyet természetesen nem ismertem. Olyasmi volt ez, mintha akaratán kívül cselekedne, miközben én néhány fiúval beszélgettem. Úgy gondolom, fel akarta hívni magára a figyelmet, nem mint parancsnok, hanem mint férfi.

Később behatoltunk a faluba. Én jól ismertem, és könnyen tájékozódtam az ott uralkodó állapotokban. Már megtaláltam a helyemet, és jelenlétem haszna is nyilvánvaló lett. Arra is lehetőségem támadt, hogy elmenjek néhány barátnőmhöz, megfürödjek. Ismét elhangzott az a kérdés, amit Marta tett fel nekem a táborban: milyennek találtam Chet? Barátnőimnek hasonlóképpen válaszoltam: idősebb férfi, nagyon komoly és nagyon tekintélyes. Még mindig az első benyomások hatása alatt álltam, és azt válaszoltam, amit akkor éreztem. Tekintetbe kell venni, hogy én huszonéves voltam, és ebben a korban a lányok idősebbekként ítélik meg azokat, akik ezt a kort már elhagyták, ráadásul Che, megjelenése miatt, idősebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Az ifjúság szemüvegén át így láttam, azóta az ítélőképességem már jóval hitelesebb.

Visszatérve a parancsnokságra, elképedésemre azt láttam, hogy balkarja be van gipszelve: a laktanya elfoglalásakor, amikor a tetőre felkapaszkodott, az egyik csont megrepedhetett. Kézitáskámból egy fekete selyemsálat vettem ki, hogy felköthesse vele a karját. A sálat – amely idővel és más helyzetekben szimbólummá lett kettőnk között – Che egyik legmegrázóbb, legmegrendítőbb írásában is felidézi. Kongói harcai idején írta, finoman ironikus stílusában, A kő című elbeszélést, ebben nélkülözhetetlen dolgai egyikének nevezi: „A selyemsál. Ez másféle: ő adta nekem, mert megsebesítettek a karomon, szerelmes kendő ez.” De ahhoz, hogy ezek az érzelmek letisztuljanak, események egész sorának kellett megtörténnie.

Túljutva a sebesülése miatti rémületen, első érzésem a magamnak tett szemrehányás volt, hiszen én jól ismertem Cabaiguánt, bizonyára jobb úton vezethettem volna. Anélkül, hogy felbecsültem volna döntésem kockázatának nagyságát, elhatároztam: bármi történjék is, sose megyek el a közeléből, védelmezni fogom. Mindig így tettem, oltalmazni akartam, bízva abban, hogy jelenlétemmel megvédhetem. […]

Van egy fénykép ezekből a zűrzavaros napokból: egy szappant mutatok Chenek, mindazzal, amit a szappan szimbolizál. A gerilláknak az akkori körülmények között nem jutott idejük aludni, se enni, se tisztálkodni. Che nem vette figyelembe a célzást, közel volt a Caribariénba indulás időpontja, a helység ostromára december 25-ének éjszakai óráiban került sor a másik hadművelettel egyidejűleg. Azokban a napokban minden gondolatunk a harc körül forgott, a kimerültség, az éhség és az álmosság mindvégig állandó kísérőink maradt. Így volt megírva számunkra.

Caribariénba behatolva találkoztunk Vaqueritóval, aki az „öngyilkos osztag”-ot vezette. Azonnal tájékoztatta Chet, hogy lezárta az utcát. Che megrótta, és utasította, hogy bontassa le a barikádot. Ekkor került sor ismét egy szerencsétlen „közbeavatkozásom”-ra, négyszemközt azt mondtam neki, hogy ő adott erre parancsot, netán félálomban. Meglepetésemre igen mérsékelt hangon azt felelte, hogy igazam van.

Azt hiszem, Che akkor kezdett igazából megismerni, és mindenek fölött értékelni azt, amit egyik legjobb tulajdonságomnak tartott, hogy mindig kimondom, amit gondolok, még ha tudom is, hogy szidás jár érte. Volt az oldalán valaki, aki bár éleselméjűségben és bölcsességben nagyon is különbözött Sancho Panzától, hűséges volt hozzá mindvégig.

Valahányszor visszaemlékezni próbálok, a Havannába vivő út mindig körvonalazatlan események sorának tűnik. Állandó álmosság, a felgyülemlett fáradtság keveréke volt, de egyúttal lelkesítő napoké is. Legyenek emlékeim homályosak vagy sem, mindenképpen olyan út volt, amelyre kétkedés nélkül léptünk, váratlan érzelmekkel és várakozásokkal telve. Elhagyva Santa Clarát, a rendezetlen menetben, hátrahagytam vágyaimat, némelyik már valósággá vált, bár olykor bizonytalan formában, ám tartalmukat illetően nem voltak kétségeim, ha vázlatosan is, de ezekben az években kezdtek kirajzolódni.

Éjszaka álltunk meg először, tankolásra, ha jól emlékszem Los Arabosban (mások szerint Coliseóban). Ismertem a helyet, az illegalitás ideje alatt jártam ott különféle feladatokat teljesítve, de sohase hittem volna, hogy ott történik meg az, ami meghatározza jövendő életemet: Che első szerelmi vallomása.

Egyedül voltunk, egy járműben. Azt mondta, rádöbbent, hogy szeret engem, azon a napon, amikor hátulról lőttek minket egy tankból, Santa Clara bevételekor, és megrémült, hogy bajom esik. Váratlan vallomás volt – én félig aludtam –, egyszerű tényközlésnek tekintettem, hiszen ilyesféle megnyilatkozásokkal már máskor is szembekerültem, és végül is Che a szememben továbbra is idősebb ember volt, ráadásul a parancsnok, aki tiszteletet és csodálatot keltett. Ő talán választ várt, vagy valamilyen kérdést, de az én számat akkor egyetlen szó sem hagyta el, az álom vagy a félálom miatt, úgy gondoltam, rosszul hallottam, és nem akartam, hogy megismétlődjön az, amikor a carterpillar (buldózer) szót nem értettem meg.

Visszagondolva arra a jelenetre, lehetséges, hogy Che nem a legjobb pillanatot választotta ki vallomására, én egy kissé zavart voltam, hogy felfogjam, ő pedig valami mást várt. Mindenesetre a dolgok ennyiben maradtak, folytattuk az utazást, de az első lépésre már sor került. […]

Január 8-án vártuk Havannában Fidel érkezését, feledhetetlen, érzelmekkel teli dátum volt ez. A La Cabana erőd faláról láttuk a bevonulást, panorámaként eggyé vált a tenger és a hullámzó néptömeg. Kialakult a rend, amennyire csak egy forradalmi folyamatban lehetséges, miközben egy soha meg nem valósult köztársaság zavaros múltját igyekeztünk eltüntetni. Ebben a forrongásban próbáltam elrendezni személyes ügyeimet, alkalmazkodni a fővárosi élethez.    Hozzáláttam a mindennapi, normális dolgokhoz, mint bármilyen halandó, vagy legalábbis megpróbálkoztam rangsorolni őket. Emlékszem, elhatároztam, hogy újra nőként fogok öltözködni, Lupéval, Nunez Jiménez feleségével elmentem édesanyjához, aki varrónő volt. Először egy divatos ruhát csináltattam, pánttal meg mindennel, míg lassan úgy éreztem, megint én vagyok. Elmentünk a fodrászhoz is, végigjártuk Havanna központját, hogy megismerjük, milyen szép és vonzó a fővárosunk.

Che a kíséretével indult el tennivalói után, ilyenkor is mindig vele mentem, végigjártuk a Malecón utcáit, ahol eltévedtünk, mert egyetlen helyet sem ismertünk, néha megálltunk egy piros fény előtt, utcai jelzőlámpának hittük, és aztán rájöttünk, hogy egy gyógyszertár fénye, mindez nevetésre, tréfákra ösztönzött. Egy film címét idézve, nem voltunk mások, mint Parasztok Havannában. Végül is úgy viselkedtünk, mint két egyszerű szerelmes, kiket természetes érzelmeik irányítanak, jókedvünk vezetett minket. Amikor autón mentünk, ekkor még nem voltam Che felesége, megkért, hogy rendezzem el az inggallérját, mert őneki vezetnie kell, vagy fésüljem meg, arra hivatkozva, hogy még fáj a karja, hol egy bókkal, hol valamilyen kedvességet kérő célzással fordult hozzám, némi gunyorossággal fűszerezve. Így teljesedett ki az életünk. […]

Én intéztem Che személyes postáját is. Pontosan emlékszem, január 12-e volt, amikor odaadott nekem egy levelet, amelyet feleségének, Hildának írt, és amelyben válási szándékát hivatalosan is közölte vele, mert feleségül akar venni egy kubai lányt, akit a harc során ismert meg.

Nem voltam biztos benne, hogy jól értettem-e a levelet. Megkérdeztem, ki az a lány, és azt felelte, hogy én vagyok. Megjegyzés nélkül, mint szoktam, feladtam a levelet a repülőtéren. Che válaszának megörültem, mert ugyan ezt vártam, de olykor megkérdeztem magamtól, hogyan lehetséges ez, hiszen nem is beszélt erről velem. Sokszor azt gondolom, igaza volt, amikor azt mondta, hogy jobban ismer engem, mint ahogy én ismerem magamat. Aztán újabb leveleket adott át nekem, köztük azt, amelyet Beatrix nagynénjének küldött – állandó tréfa lett ez köztünk –, nem a Hildától való válási szándékának bejelentése miatt, hanem mert nagynénje, akit Che nagyon szeretett, azt hitte, hogy kedvenc unokaöccse végre új szerelmében ideális választottra talált, mivel társadalmi helyzetemet úgy ítélte meg, hogy földbirtokosnő vagyok, olyasféle, mint az ő hazájának oligarchái. Öntudatlanul tette ugyan, de mintha csúfolódott volna. Amikor Che szüleit a repülőtéren megismertem, az első, amit apja kérdezett tőlem, az volt, hogy földbirtokosnő vagyok-e.

Ez idő tájt életünk teljesen megváltozott. Egy januári napon San Antonio de los Banosba utaztunk, a hátsó ülésen ültünk, és Che, először történt ez, megfogta a kezemet. Nem hangzott el egyetlen szó sem, úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéből, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak, de minden kétséget kizáróan biztos voltam abban, hogy szerelmes vagyok.

Ezen a feledhetetlen januáron történt, hogy Che belépett La Cabana-i szobámba, mezítláb és csöndesen, és véghez vitte azt, amiről azt a napot tréfás módon a „meghódított erődítmény” napjának nevezte el. Ezt a kifejezést használta hasonlatként, habár a meghódítandó erődítményt előbb körbe kell venni, ki kell puhatolni gyönge pontjait, és csak azután lehet neki kezdeni az ostromnak. Csakhogy én sokkal szerelmesebb voltam, mint gondoltam, egyszerűen így történt, „megadtam magam” ellenállás és minden csata nélkül. […]

Egyik napon, amikor Che Fidellel szokott találkozni a hotelban, a szobában maradtam, ágyban fekve, Célia Sánchez-szal és Pastorita Nunezszal társalogva. Fidel belépett, és azt mondta, hogy elfoglaltam az ő helyét. Megdermedtem, és azonnal felkeltem. Tréfa volt, de akkoriban még nem ismertem eléggé, és megrovásnak éreztem. A szoba mindig telis teli volt emberekkel, sokan jöttek különféle utasításokat és parancsokat várva, és türelmesen várakoztak. Emlékszem, egy alkalommal Augusto Martínez Sánchez a földön aludt, míg nem került rá a sor.

Másik napon, miközben a szoba kijárati ajtaja melletti széken ültem, hirtelen kijött Fidel kíséretével, meglátott engem ott üldögélni, megállt egy pillanatra, rám nézett, megismert, és azt kérdezte, talán azért, hogy biztos legyen a dolgában, Che nője vagyok-e. Mint nyilvánvaló, a kérdés nekem egy csöppet se tetszett, és metsző hangon, a szokásos módon azt feleltem neki: nem, a titkárnője. Néha azt mondtam, hogy az adjutánsa, noha nem voltam katona, csak egyszerűen egy, valamennyi harcos körében jól ismert gerilla, akinek a parancsnoka Che volt. […]

Június 12-én, nem sokkal házasságkötésünk után Che elutazott Kubából, és szeptemberig nem tért vissza. Az út hosszú volta miatt arra kértem, vigyen magával, mint titkárnőjét, amit kereken megtagadott. Ekkoriban kezdtem igazán megismerni őt; azzal érvelt, hogy nemcsak a titkárnője vagyok, hanem a felesége is, és jelenlétem privilégium volna, hiszen a többieket nem kísérik el az útra asszonyaik.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, meglátogattuk Fidelt, ő is arra kérte Chet, vigyen magával, de neki is nemet mondott. Zokogni kezdtem, ezt a sírást nem bocsátotta meg nekem. Kétségkívül nehéz pillanat volt számára, és én még nehezebbé tettem. Az utazás alatt Fidel ismét próbálkozott, azt javasolta, hogy találkozzam Chevel Marokkóban vagy Japánban, de ő ismét nemet mondott. Ami ezt a témát illeti, igen korán egyértelmű leckékben volt részem. […]

Történelmi jelentőségű útról tért vissza, a bandungi egyezmény országait járta végig, majd fölvette szokásos munkaritmusát. 1959. augusztus 7-én kinevezték az Agrárreform Nemzeti Intézete Iparosítási Főosztályának (INRA) vezetőjévé, s arra kért, dolgozzam ismét vele a hivatalban, személyi titkárnőként. Először nem adtam a kérdésre egyértelmű választ, talán, hogy jobban észre vétessem magam vagy „hangsúlyozzam jelentőségem”, de amikor hazajött, s közölte velem, figyelmeztető hangsúllyal és félig tréfásan, talán döntésemet kikényszerítendő, hogy egy nagyon csinos titkárnőt választottak ki részére, másnap reggel én voltam az első, aki indulásra készen állt.

Fordította: Simor András

Forrás: Ezredvég