Jókai Mór öt részből álló, nagy lélegzetű elbeszélése (történelmi beszélye), a Bolivár az 1850-es évek elején keletkezett, és először a száz elbeszélést tartalmazó három kötetes Dekameron (1860) II. kötetében jelent meg könyvalakban. A Szabadítót Jókai Bolivár Simeonnak nevezi. Az elbeszélés első, El Libertador című részét tesszük közzé. Bolívar nevét Jókai írásmódja szerint közöljük. (Ezredvég folyóirat)

Bolívar híre Jókaiig is eljutott - Kép: Internet

I.
El Libertador


Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, akiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, aki nem harcos, egy nő sem, aki nem rajongó, ahol nem siratta meg az özvegy harcban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harcba.
Pedig a hetedik is elesett.
Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérűket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta, jó, nemes vér volt az, amilyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önként kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, akik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.
No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs meszticét, akivel egy sorban harcolt.
Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.
Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végigment, minden ifjú beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. Aki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia sem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhítatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes.
Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperónak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah, az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengettyűszó, mely áhítozni enged maga után.
De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifjú volt; amilyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák, ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmúlhatatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzányúlni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhúzá.
Mikor a hetedik fiú kardját is hazahozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hívatá dona Laurenziát.
– Íme, bátyáid egymás után mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szíved olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szívedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Osszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.
Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szívéhez szorítá azt, és utolsó könnye volt az, amit annak markolatjára hullatott.
Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, aki ott állt zsöllyeszéke mellett.
– Íme, itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, ahol bor helyett vért töltenek a pohárba! Légy mellette, ahogy vőlegényhez illik; ha az van írva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyúkban a fáklyák, koszorúkkal díszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jöjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá!
Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.
Oh, ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délceg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében, és fölemelte csengő hangját a harcos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szívet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébresszen, akkor azt mondák a férfiak: „Íme a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!” És mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s ahol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, akik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sáncai közé; akik ott is fölkeresték éjjel-nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A páncélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelöl, s ahol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harcosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: „Vitézeim! Nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harcolni az Istent!”, mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy otthagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, amint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően nekilovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: „Tristán! Ne védd magad, hanem imádkozz lelkedért!”, és valóban, Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.
Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harcát, amelyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.
Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak múlhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.
A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.
Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést, s ottmaradt egész éjjel don Gideon társaságában.
Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint aki nem hiszi, hogy több szűksége legyen rájuk; koronként egy-egy bomba repült az ostromló ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan széjjel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét, s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát éppen odaesett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel fúrva bele a földhányásba.
Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá, s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a gránát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:
– Nem mindegy-e, egy órával elébb vagy utóbb?
Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjút: odatérdelt dona Laurenzia elé, kezét könnyeivel áztatva össze: „Óh, Laurenzia, teneked nem szabad meghalnod!”
Maga sem tudta mit beszél?
– Akarnád-e inkább, Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? Inkább sajnálnád elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harcos kezei közt?
– Oh nem, nem.
– Széttépve, de meg nem gyalázva! Így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?
– Az lesz legboldogabb órám.
– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, akik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csúfságot?
– Ott legyek mindenütt veled.
– Akkor figyelj arra, amit mondok. Amint oda alant ostromot fúvatnak, gyújtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harcban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sáncainkat, s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sánc mellett, az alatt lelsz egy kinyúló kanócot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyújtsd meg égő szivaroddal. Azután jöjj vissza, ahol engem harcolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harc. Éppen annyi ideig, amennyi elég arra, hogy a kanóc túlsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.
Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával, ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepette, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.
A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap visszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő percét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szaggatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.
Don Gideon meggyújtá szivarát, s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a percet, melyben meghalhatnak együtt.
A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végigsöpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása meg egy haldokló üvöltése, akit a csatasorból kilőttek.
A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassanként elfoglalta a tért a sáncok és víárkok között, az ostromhágcsókat már nekiveték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok: a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, odafordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli gránátok hullottak sűrűen a sánc belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart, s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.
A hajadon inte neki, hogy várjon még.
A harci lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyulladt ki Laurenzia arcán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztülhangzott hozzá:
– Ide, ide, don Gideon!
Az ifjú sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét, s a hegyek felé mutatva szólt:
– Látod ott ama porfelleget?
– Látom. Forgószél lesz az.
– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.
– Ellenségeink számát szaporítani jönnek – szólt kedvetlenül Gideon.
– Oh, nem ellenség az – szólt Laurenzia –, miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.
Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.
– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perccel?
– Egy életbe! – kiálta fel az lelkesülten.
– Jó. Fogadjunk egy életbe.
És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a gránát úgy fütyült fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.
A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, amint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.
A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy percre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott túlnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.
Ah! Ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalak; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt, s csapatonként gázoltatott el.
A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, ami élő ember útjába akadt. Egy délceg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elöl járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de kör alakban fogja be arcát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák, és szemei, mint a tűz, oly égetőek, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.
Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sáncot.
– Nézd – szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. – Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! A sárkányölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? Ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador!
A sáncokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanócot, s repülni menyasszonyával együtt az ég felé.
A szabadító nemsokára egész a résig tört magának utat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arca lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá:
– Üdv neked, dona Laurenzia di San Sol!
A hajadont magán kívül ragadta az üdvözlet; arca, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira tele lett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.
– Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?
Don Gideon szomorúan felelt:
– Én látom, hogy elvesztém a magamét. – Ő értette, hogy mit mondott.
– Jó. Én megtartom azt – szólt vissza Laurenzia –, és gondját fogom viselni.
Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatai sietve érkeztek a kuszált csatatérre, s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve dühösen támadták azt meg.
– Veszve vannak! – kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.
– Ide, ide! – kiálta Laurenzia a lovagnak. – Meneküljetek a várba; hányjátok el útjukból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken!
De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s amily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánckarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik percben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.
Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; amilyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.
Bogota fel volt szabadítva.
Nem lelkesülés, nem örömláz – merő őrjöngés volt, ami a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint „éljen a szabadító!”, ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat.
Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, amit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador.
A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy perc alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.
Ah, ez gyönyörű találkozás volt! Az utcán végig lelkesült néptömeg, még a harci portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arcokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dőlt házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor éppen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is odavitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyílik szemük világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?
A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szüzei, kiket Laurenzia vezetett.
Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára.
Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjük mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.
Elöl lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délceg, nyájas arcú férfi, aki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marcona tekintetű arccal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldúlták azt.
A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok, s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott.
Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arccal járult a hős elé, és megszólítá őt:
– Állj meg e helyen, hősök vezére! E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik, s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetetlenül. Ezerek könnye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, oh Libertador.
A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára.
A hős nyájasan emelé őt fel onnan. Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.
Dona Laurenzia arca lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.
– Ne siess e helyről, Libertador! Nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják arcodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.
A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a vene­zuelai férfiak fölemelték őt vállaikra, s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állították fel a Libertadort.
A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon, s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a dél-amerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkeseredésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.
– Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…
A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: „Éljen Bolivár, a szabadító! Éljen a Libertador!”
– Köszönöm a nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.
A nép között a csodálkozás zúgása hallatszott.
– Igen, a spanyoloknak – folytatá Bolivár –, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ad kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Mirandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, sohasem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített városotokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint idebenn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöctartói Pug, Boves, Aymerich…
– Átok neveikre! – ordított közbe a nép.
– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetett amnesztiára visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész családokat tömlöcre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadták csapataink, ahol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülük, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon.
A borzalom és átok zúgása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.
– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolc-, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak, s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, anélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? – kiálta Morillo. – Bakó! Folytasd. – A bakó keze reszketett. – Halálfia vagy, ha reszketsz! – ordítá rá a véreb. A gyermekek másik füle is lehullott, és ők még csak egy vonással sem mutatták arcaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat, s ott mind a hármat agyonlövette.
Ah! Még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.
– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harcot testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok írott parancsa nem volna kezünkben, mely íme azt hirdeti, hogy aki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti, s ahol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti, s fizettet vele minden szökevényért tízezer spanyol piasztert.
A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kacagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni.
– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrióták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket, szabadságot ígérve nekik, ha a patriótákat kiirtják. – Kilencszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifjú Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat ádáz vezéreikkel együtt…
Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.
– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morillo hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát, s megtölté halottaival annak sáncárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mialatt a harc, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat, s hajókra, dereglyékre szállva, keresztültörte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harcos, nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak le a harcban s sohasem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. E vezért megadta a sors…
Itt marcona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arcán semmi változást nem mutatva.

– E hős neve: Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is olyan együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillónak is tudott hinni, s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta, s egy szűk börtönbe háromszáz más fogollyal együtt összecsukatá, harmincfontos vasperecet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harmincfontos bilincs? Játékszer, képzelt lánc, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincfontos béklyót, egyet csavart rajta, s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok láncait is összetörte, s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, s megrohanta a várőrséget s elfoglalta puszta kézzel Varinas várát. Íme, ez a hős Jose Antonio Paez. Az ő hívására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újrakezdte a szabadságharcát; a második, mely sohasem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam, s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl visszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Sol-nak.

Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyújtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi ifjú, kinek tréfás munka volt láncokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le a lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.
Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá: nem volt-e következetes dolog, nem súgta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat múlva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.
Bolivár egy öleléssel egy törhetetlen jó barátot s egy halálig híven szerető nőt nyert magának egy pillanatban.
A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret húzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, akiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, amit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: don Gideon.
A kőszobor előtti jelenet után szomorúan, lesütött fővel sietett az ifjú bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:
– A haza ügye meg van mentve, hanem az enyim elveszett.

Megjelent az Ezredvég folyóiratban