A nicaraguai szabadsághős, Augusto César Sandino tábornok születésének 120. évfordulója alkalmából közöljük ezt a riportot, amely magyarul az 1985-ös Sandinisták című kötetben jelent meg.

Az ember és eszméi

Csaknem két hetet töltöttem a Szabadság hadseregének a táborában. Ez idő alatt egyetlen napot sem mulasztottam el, hogy ne találkozzam Sandino tábornokkal, aki az első pillanattól meghitt kedvességgel kezelt.

Hol a fővezér hivatott, hol én látogattam el a házába, amelyet testőrök védtek automata fegyverrel. A tábornok az őrség tartózkodási helyével szomszédos sötét szobában szokott sétálgatni; mosolyogva lépett be, szokása szerint megölelt.

Egyszerű kis szoba volt, valami kalendárium díszítette és egy színes kép; viharos, jeges tengert ábrázolt, fókavadászokkal, aki lövöldöznek a hajóhoz fenyegetően közelítő kétéltűekre. Volt még egy pad és néhány szék; a padon általában tisztek vagy pihenőben lévő katonák üldögéltek, és csendben hallgatták a beszélgetést. Az egyik sarokban egy halom puska volt.

A tábornok egyszerű hintaszékben ült, melyet szüntelenül ringatott. Ovális, ugyanakkor szögletes arcán szembeötlő a két oldal aszimmetriája, ami a szájszögletekkel együtt különös kifejezést kölcsönöz arcának. Sötét szemében gyakran gyöngéd rokonszenv villan fel, de általában súlyos, mély a tekintete és megfontoltság tükröződik benne. Nyugodt vonásai és erőteljes állkapcsai megerősítik a beszélgetés során szerzett benyomásokat komoly és józan akaraterejéről. Hangja lágy és meggyőző, szavai magabiztosak, pontosak; olyan értelmiségi beszél, aki önmagában jól átgondolta már a beszélgetések témáit. Szokása, hogy időnként egy kendőbe törli a kezét. Ritkán változtat hangjának nyugodt tónusán. Sandino tábornok – külsejét és a beszélgetéseket tekintve egyaránt – nagyfokú emelkedettséget mutat. Kétségtelen, hogy a jóga művelője és Kelet tanítványa.

Beszélgetésünknek több témája is volt, és ezeket nem szedtük rendbe. Igyekeztem elrendezni ezeket az anyagokat, de mindig úgy, hogy a valósághoz hűen örökítsem meg az eszméit és kifejezéseit. Azért tettem, hogy az olvasó megértse a szabadság e rendkívüli hősének a szellemét, akit sokan közönséges és tanulatlan embernek, vagy a nicaraguai felkelés Pancho Villájának tartanak. Ez azonban teljesen téves. Sandino tábornok finom és érzékeny, a tettek embere, és mint már említettem, látnok. Hiányos képzettsége ellenére rendkívüli személyiség, elhivatottságának kisugárzásáról nem is szólva.

- Látom, amerikainak nézték – mondta vidáman nevetve, amikor először találkoztunk.

- Igen, tábornok – válaszoltam –, de hamar észrevették tévedésüket, nem történt semmi. Az egész csak tréfa volt.

Miután leültünk és a tábornok a szokásos hintázásba kezdett, így szóltam:

- A mozgalomnak nem is annyira az eseményei és a katonai vonatkozásai érdekelnek, mint inkább a szellemi kihatásai. Önben erős hitet és talán vallásos érzületet sejtek. Tudom, hogy valamennyi, a történelemben nyomot hagyó mozgalomnak vallási vagy polgári hitvallása volt. Az angolszász népek vallásos elvekhez kapcsolódó liberalizmusa mélyrehatóbbnak és visszavonhatatlanabbnak mutatkozott, mint a francia forradalomé. Ön vallásos?

Sandino: - Nem, a vallás a múlté. Bennünket az értelem vezet. Indiánjainknak iskolára és kultúrára van szükségük, arra, hogy megismerjék, tiszteljék és szeressék egymást.

Nem hagyom annyiban és tovább kérdezem: - Ön nem hisz a tudat túlélésében?

Sandino: A tudatéban?

B: Igen, a személyiségében?

Sandino: A szellem túlélésében természetesen igen, a szellem tovább él, az élet sohasem hal meg. Kezdettől fogva feltételezhető egy nagy akarat jelenléte.

B: Mindez szavak kérdése; számomra a vallás az élet érzékekfölöttisége.

Sandino: Mint mondtam, az első nagy erő, az a bizonyos akarat, a szeretet. Nevezhetjük Jehovának, Istennek, Allahnak, Teremtőnek…

Miután teofizikus hite szerint elmagyarázza az emberiséget irányító szellemek értékét, akik között Ádámot, Mózest, Jézust, Bolívart említi… miközben szavai mélységes meggyőződést fejeznek ki, fénytelen szemei felélénkülnek, így folytatja:

- Igen, mindenki azt teszi, amit a végzete előír; meggyőződésem, hogy én és katonáim azt végezzük el, ami számunkra elrendeltetett. Ez a legfőbb akarat egyesített minket azért, hogy kivívjuk Nicaragua szabadságát.

B: Hisz Ön a sorsban, a végzetben?

Sandino: Nem kellene hinnem benne? Mindenki azt teszi ebben a világban, ami kiszabatott rá.

B: Tábornok, hogyan értelmezi Ön a dolgokat mozgató elsődleges erőt? Ön szerint ez az erő tudatos vagy öntudatlan?

Sandino: Tudatos erő. Kezdetben ez a szeretet volt. Ez a szeretet alkot és fejlődik. De minden örök. Mi pedig azon vagyunk, hogy ez az élet ne múló pillanat legyen, hanem az örökkévalóság a sokszínű átmeneten keresztül.

B: Maradjunk ennél a témánál, mert azt hiszem, hogy a nagy művek csakis erős hitből születhetnek: én ezt vallásnak nevezem, Ön pedig más szavakkal fejezi ki, amely azonban nem más, mint egy szellemi erő jelenléte. Hadseregében érzem is ezt a szellemiséget, ezt a szellemi összeforrottságot.

Sandino: Igen, így van. Küldetésünk egyesít bennünket, valamennyien testvérek vagyunk.

B: Emlékszem, egy ízben említettem Önnek Napóleon és Bolívar történelmi szerepét.

Sandino: Ó, Napóleon! Óriási erőt jelentett, de csak önzés volt benne. Gyakran olvastam az életéről és mindig félredobtam a könyvet. Ezzel szemben Bolívar élete mindig meghatott és sírásra késztetett.

Később, miután a tábornok az emberi viselkedésben munkáló szellemi erőről beszélt, megkérdeztem:

- Tábornok, hisz Ön az olyan erőkben, melyek az emberben munkálnak a szó hatása nélkül?

Sandino: Teljes mértékben. Nemegyszer tapasztaltam is. Több alkalommal éreztem valamiféle reszketést, lüktetést az agyamban, valami különöset a bensőmben. Egyszer azt álmodtam, hogy ellenséges csapatok közelednek, és egy bizonyos Pompilio is velük jön, aki korábban az én táboromban harcolt. Azonnal felkeltem és riadót rendeltem el. Mindenki védekező állásba helyezkedett. Két óra múlva, még pirkadat előtt, itt voltak az amerikaiak és harcba lendültek.

B: Szervezetünknek van egy része, ahol a megérzés szerve működik.

Sandino: Megmondom Önnek, hol van – és fejemet megfogva, a tarkómra mutat. – Mit gondol?

B: Nem tagadom ennek lehetőségét. Ezenkívül azt hiszem, Önnek különleges idegrendszere, nagy szellemi ereje van. Látom a katonáin.

Eszembe jut egy levél, melyet testvére, Sócrates írt, Don Gregorio mutatta meg. Ez állt benne: „Augustónak különleges telepatikus érzéke volt.”

Egy levélben ezt írta Sandino: „…apámmal és anyámmal álmodtam, éreztem, hogy nagyon nyugtalanok”.

B: Katonáiban csodálatra méltó szellemi érzéket tapasztaltam. Többekkel beszélgettem, akik elmondták, hogy az igazság az ő oldalukon áll, ezért arathatnak győzelmeket annak ellenére, hogy kisebbségben vannak. Hogyan győzte meg őket ezekről az elvekről?

Sandino: Gyakran beszélek nekik az igazságról, a sorsunkról; arról, hogy valamennyien testvérek vagyunk. Leginkább akkor próbálom szellemüket magasra emelni, amikor a test ellenállása alábbhagy. Néha a legbátrabbak is elcsüggednek. Egyenként ismerni kell őket. Igyekszem elűzni a félelmet, rámutatni, hogy a halál csupán könnyű fájdalom, átmenet. Ezeket az eszméket azonban csakis valamiféle eggyé válással érthetik meg.

B: Eggyé válással?

Sandino: Igen; egybeolvadunk a küldetésünkkel, így eszméim, sőt hangom is könnyebben ér el hozzájuk. A gondolkodás magnetizmusa átvihető. A hullámok terjednek és a megértésükre készen állók felfogják őket. A harcban feszült idegrendszerre egy magnetikus hangnak óriási hatása van… A szellemek is harcolnak, akár testet öltenek, akár nem.

B: Hisz Ön e mozgás transzcendenciájában?

A tábornok valószínűleg nem értette meg kérdésem gyakorlati jellegét. Tovább beszél, hogy úgy mondjam, érzéken túli tapasztalatairól, gondolatait egyre távolibb és súlyosabb fogalmakkal fűzve tovább. Gondolatmenetét képtelenség követni, ezért a valóságtól távoli fogalmainak csak a vázát ismertetem:

- Azt mondom, hogy a szellemek is harcolnak, testet öltve vagy anélkül (…) A világ keletkezése óta a Föld állandóan fejlődik. Azonban itt, Közép-Amerikában fantasztikus átalakulást látok (…) Valamit, amiről még sohasem beszéltem. Nem hiszem, hogy írtak volna erről (…) Itt, Közép-Amerikában, lent, mintha a víz az egyik óceánból a másikba ömlene át (…) Egész Nicaraguát elönti a víz. Hatalmas katlan támad a Csendes-óceán felől (…) Csak a vulkánok csúcsai látszanak (…) Mintha az egyik tenger a másik helyébe lépne.

Fantasztikus leírás, amit nem tudtam ugyan egészen felfogni, de egyfajta nagy tengeri katasztrófa víziójaként magyarázható itt, Közép-Amerikában.

Sandino a szeméhez emeli a kezét, mintha a látomást akarná kitörölni belőle. Fénytelen tekintete ismét felélénkül.

Ez Sandino, a hős és zseniális Sandino, a látnok.

A hit – gondolom – örökösen gyermeki és alkotó; gyermeki, mert összeköti a valóságot a csodák világával, és a kétséget elűzve – ami öregség és szkepticizmus – visszavisz az első évek álomvilágába. E világon – Wordsworth költő szerint – az emberek talán még őrzik a gondolatelőttiség, az inkarnáció reflexét, ahogyan azt a teozófikusok mondanák, ha az évek száma és az érzékek alacsony szintje még nem törölte volna ki az agyból.

A hit alkotó is, mert az ember a füstként elillanó, átmeneti élet nyomorúságos cselédjének érzi magát, hanem egy örök és mindig megújuló dráma részesének, jobban mondva szereplőjének.

Amikor elmegyek, Sandino egy öreg katonával beszél, akit azzal bíztak meg, hogy sót vigyen a közeledő hadoszlopoknak. Miközben indul felmálházott öszvérekkel, a tábornok így bocsátja el: „Isten óvjon.”

Társadalmi témák

Láttam Sandino tábornokot, amint tisztjeivel, lóhátról szemlét tartott csapatai fölött. Ezt mondta:

- Látja, nem vagyunk katonák (…) A népből vagyunk. Fegyveres polgárok.

Erre emlékeztem egyik délután, miközben beszélgettünk és a tábornok a hintaszékében ringatózott: mozgalmának társadalmi jellegéről kérdeztem.

- Gyakran mondják, hogy lázadása erősen társadalmi jellegű. Még kommunistáknak is titulálják Önöket. Gondolom, ez utóbbi tendenciózus és rágalmazó propaganda szüleménye. Van Önnek társadalmi programja?

Sandino: Többször is megpróbálták eltorzítani mozgalmunk nemzetvédelmi céljait, társadalmi jelleget tulajdonítva harcunknak. Én ezt teljes erőmből ellenzem. Ez a mozgalom nemzeti és antiimperialista. Nicaragua és Spanyol-Amerika szabadságának zászlaját emeljük magasba. De ez a mozgalom társadalmi szempontból népi és szociális célokat is képvisel. A Nemzetközi Munkaszövetség, az Antiimperialista Liga, a Kvékerek képviselői igyekeztek befolyásolni bennünket… Mindig hangoztattuk, hogy döntően nemzeti harcról van szó. Martí (Farabundo), a kommunizmus propagandistája látta, hogy programja nem győzhet, így visszavonult. – A tábornok elgondolkozva hallgat.

- Néhány országban, például Mexikóban sokan azt gondolták, hogy a sandinista mozgalom elsősorban agrárjellegű. Nicaraguai tartózkodásom alatt alkalmam volt megbizonyosodni arról, hogy a tulajdon nagyon megosztott és hogy az országban a kistulajdon vagy túlsúlyban. Alig vannak latifundiumok és azok sem nagyok. Az agrárpolitikának tehát nincs nagy hatóköre. Azon kevesek sem halnak éhen, akiknek nincsen földjük, ahogy ezt nekem is mesélték. Valóban, alkalmam volt látni ezt az ígéret földjét, igaz, nem túl hízelgő formában. Granadától nem messze egy szép, a tóig nyúló mangóligetben jártam. Miközben egy szerződéssel rendelkező különös figura szedte a gyümölcsöt, két vagy három rongyos alak arra várt, hogy véletlenül leessen egy kis gyümölcs; a napi ebédjük. Eszükbe sem jutott, hogy 15 centért a kávéültetvényen dolgozzanak. Inkább a szegény semmittevést választották. Az ország romokban hever; szerintük sehol sincs munka.

Továbbra is a földről faggatom a tábornokot. Megkérdezem: híve-e a kistulajdon fejlesztésének, a földosztásnak a nincstelenek között.

Sandino: Persze, ez nem okoz semmi nehézséget. Vannak megműveletlen földjeink, talán a legjobbak az országban. Mi is onnan jövünk.

A tábornok elmagyarázza a tervét arról, hogyan lehetne benépesíteni a Coco folyó rendkívül termékeny vidékét. Nicaragua sok olyan terméket importál, amire nem lenne szüksége: gabonát, zsírt, még húst is, az Atlanti-óceán partvidékén. Mindezt ott helyben is meg lehetne termelni. Gyorsan hajózhatóvá tehetjük a folyót, azután megkezdhetjük a földek művelését. Hihetetlenül dús a növényzet. Egyedül a vadon termő kakaó is gyors lehetőséget teremt a föld megművelésére.

B: Hisz Ön a tőke fejlődésében?

Sandino: Kétségtelen, hogy a tőke működhet és fejlődhet, de csak úgy, ha a munkát nem alázzák meg és nem zsákmányolják ki.

B: Hasznosnak tartaná külföldiek betelepítését?

Sandino: Sok szétosztható földünk van. Sok mindenre megtaníthatnak bennünket. De csakis azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják jogainkat és egyenlőnek tekintenek bennünket.

A tábornok tréfálkozva teszi hozzá, hogy amennyiben a külföldiek más elképzelésekkel érkeznének; ha kizsákmányolás, a politikai uralkodás elfogadhatatlan szelleme hajtaná őket; úgy töviseket szórnának az útra, hogy az utazás ne legyen olyan egyszerű. De minden külföldit testvérként, tárt karokkal várnak.

Ebben a pillanatban Sandino tábornok csodálatra méltó önzetlensége jutott eszembe. A nemrég aláírt szerződésnek az a záradéka, melyben az aláírók az ő nevében is kifejezik „abszolút és személyes önzetlenségét és azt a visszavonhatatlan elhatározását, mely szerint nem fogad el semmi olyat, ami árnyékot vethetne nyilvános tevékenységére”. Ezt kérdezem tőle.

B: Nem szeretne saját földdel rendelkezni?

Sandino: Ó, szóval maguknál azt hiszik, hogy földbirtokos akarok lenni! Ugyan. Soha nem lesz tulajdonom. Semmim sincs. Ez a ház a feleségemé. Vannak, akik azt mondják, hogy ostoba vagyok. De nem tudom, miért kellene másképp cselekednem.

Eszembe jut, hogy Sandino tábornok utód érkezését várja. Megkérdezem: – És ha gyerekei lesznek?

Sandino: Nem, ez sem lehet érv. Legyen mindenkinek munkája, és tevékenysége. Én inkább annak vagyok a híve, hogy a föld az államé legyen. A Coco folyó esetében pedig a szövetkezeti rendszer felé hajlok. De azt figyelmesebben kellene tanulmányozni. Erről jut eszembe – teszi hozzá mosolyogva a tábornok –, ma volt egy esetem, egy a sok panasz közül, ami a pénzes emberek kapzsiságát mutatja. Egy szegény, nagycsaládos emberről van szó, akinek nemrégen 300 pesót adtak kölcsön. Most visszakövetelik tőle a pénzt, és mivel nem tudja megadni, a kölcsönző mindenét el akarja venni, a házát, az állatait, sőt a gyerekeit is rabszolgának akarja elvinni. Mondtam az uzsorásnak: azt hiszi, hogy a maga pénze megér annyit, mint ennek a szegény családnak a könnyei? A szegényembernek meg azt mondtam, keressen egy ügyvédet azok közül, akik azt mondják, hogy igazságot tudnak szerezni, aztán jöjjön vissza. Remélem, sikerül meggyőznöm őket! Láthatja, mi megy itt végbe – mondja nevetve a tábornok.

Én is elnevettem magam e jótékony igazságszolgáltatás hallatán, ami inkább meggyőzőkészségét, mint harcos magatartását mutatja.

B: Tábornok, Ön ugye nagyon szereti a természetet?

Sandino: Igen.

B: Jobban, mint a várost?

Sandino: Igen. A természet inspirál és erőt ad. A természettől sok mindent tanulhatunk. A városban elhasználódik az ember és kicsivé válik. Persze, vidéken sem szabad önző módon elzárkózni, a városba kell menni, hogy jobbítsuk azt.

A növények, a fák látványa, a madarak a maguk szokásaival, életük… mindez állandó tanítás.

A tábornok világos és pontos beszéde, magyarázatainak didaktikus jellege, szüntelenül mozgó keze rövid és erős ujjaival, nem a fantázia emberét mutatja, hanem olyan nyugtalan és mély gondolkodású embert, akiben forr az állandó tudni vágyás.  Ezt kérdezem tőle:

- Igaz, hogy tanulni akar?

Sandino: Igen. Érdekel a természet és a dolgok közötti mélyebb összefüggések tanulmányozása. Ezért tetszik a filozófia. Természetesen nem akarok iskolába járni, de tanulni, ismereteket szerezni azt mindig.

Ezután katonai témákra térünk át. A háborús pusztításokról kérdezem.

- Kegyetlenek voltak az amerikaiak?

Sandino: Ó, erről én nem beszélek! Kérdezzen meg bárkit odakint. Majd meglátja.

B: Tábornok, az ellenségei szükségtelen pusztításról, bűncselekményekről beszélnek, melyeket csapatainak tulajdonítanak.

Sandino: Bármivel vádolnak is bennünket, egyedül én vagyok a felelős. Azt mondják, hogy gyilkosságokat követtek el? Akkor én vagyok a gyilkos. Hogy jogtalanságok történtek? Akkor én sértettem meg a jogot. Nemcsak a betolakodót kellett megbüntetni, hanem azokat is, akik összejátszottak vele.

A tábornok felegyenesedik és energikusan beszél, szeme villog a felháborodástól.

B: Amikor erről beszéltek nekem, én azt mondta, hogy a szabadságot nem lehet mosollyal visszaszerezni a betolakodóktól. Ez a szabadság ára. De ez, azt hiszem, nagyon keményen hangzik egy külföldi szájából.

Sandino: Ó igen, a szabadság ára…

Sandino tábornok gondolattársítással arról kezd beszélni, hogy milyen keményen tart fegyelmet a seregében. Mivel korábban már hallottam erről, megkérdezem:

- Hány kivégzést rendelt el Ön a csapatainál?

Sandino: Ötöt. Két tábornokot, egy kapitányt, egy őrmestert és egy katonát lövettem agyon. Az egyik tábornokot visszaélések miatt. Elmondták nekem, hogy több nőt megerőszakolt. Bebizonyosodott, hogy így történt, ezért agyonlövettem. A másikat árulásért.

A tábornok elmeséli, hogy amikor Sequeira tábornok megérkezett, érezte, hogy hűsége nem őszinte. Egy napon repülők lepték meg a sereget és dühödt bombázásba kezdtek. Sandino tábornok mozdulatlanul állt egy sarokban, amikor a bombák zaja közepette is érezte, hogy valaki csendben közeledik. Sequeira volt, pisztollyal a kezében. „Meg akar ölni” – gondolta Sandino, előrántotta fegyverét, rávetette magát a tábornokra, és lefegyverezte. Sequeira nem adhatott több parancsot, de még részt vehetett a hadműveletekben. A tábornok még egyszer meglepte Sandinót, az előbbihez hasonló módon. Amikor el akarták fogni, az amerikai tábor felé próbált szökni. Sandino katonákat küldött utána: fogják el, élve vagy halva. Holtan hozták vissza.

B: Igaz, hogy valamennyi fegyvert, puskát, gépfegyvert az ellenségtől zsákmányolták? Mekkora hányadot jelentenek ezek a fegyverek?

Sandino: Megírhatja, hogy valamennyi fegyvert zsákmányoltuk, kivéve azt a néhány puskát, amit Hondurasból kaptunk és néhány primitív Concont, ami már semmire sem jó. Akinek nem volt puskája, az kivárta, hogy az ellenségtől szerezhessen. Pisztollyal vagy bombákkal vett részt a harcban, vagy egyszerűen tartalékban várakozott.

B: Tábornok, megérezte Ön a harc során a végső erkölcsi győzelmet?

Sandino: Nem. Amikor ebbe a vállalkozásba fogtam, azt hittem, innen csak halva kerülök ki. Úgy gondolta, hogy erre Nicaragua szabadsága és indián-spanyol népeink méltósága zászlajának magasba emelése érdekében szükség van.

Emlékszem, hogy katonái hasonló érzelmekről beszéltek.  Ezt mondták: „Inkább meghalunk, mint hogy hagyjuk magunkat megalázni”. „Nem vonulunk vissza, amíg el nem mennek ezek a szemetek”.

B: Felesége akadályt vagy ösztönzést jelentett a harcában?

Sandino: Ösztönzést jelentett. Azután ismertem meg, hogy itt megindult a harc. Közel kerültem hozzá. Eszméink egyformák voltak; azonosultunk egymással. Öt évig éltem nélküle, mielőtt idejött, a hegyekbe. Feleségem sohasem hátrált meg.

Nem ismeri? – kérdezi a tábornok, és kiszól: – Blanca, Blanca! Bemutatok egy urat, akinek a vezetéknevét képtelenség kimondani.

Megjelenik a fővezér felesége. Nagyon fiatal nő, szabályos vonásokkal, nagyon fehér bőrű, kellemes légkört áraszt. Üdvözlöm, röviden szót váltunk, majd kimegy.

Sandino: Feleségem idevalósi. 95 százalékban spanyol. A spanyolok itt nemigen keveredtek az indiánokkal. Például Mexikóban: kevésbé keveredtek Sonorában és Sinaloában, míg a többi helyen szinte teljesen kevert a lakosság.

Sandino: Hát itt aligha. Az indián a hegyekbe menekült. De van benne valami. Annyira, hogy még egy közmondás is járja: „Az Isten majd szól Las Segovinas indiánjai érdekében.” És tényleg szólt. Nagyrészt velük sikerült mindezt véghezvinni. Az indián félénk, de szívélyes, érző szívű és intelligens. Ön is meggyőződhet róla.

A tábornok elküld egy katonáért és megkéri, hogy beszélgessen az őrségben ülő főnökével, aki szintén az atlanti part zámbó indiánjai közül származik.

Beszélgetnek és különböző nyelvekből vett szavak keverékét hallom, kezdve az angoltól a franciáig és a spanyolig.

- Most beszéljen hozzá angolul! – mondja nekem. Szólok hozzá, és lám, mindketten tökéletesen beszélnek angolul is.

- Most spanyolul! – szólít fel.

Valóban, ezt is tökéletesen beszélik.

Sandino: Látja mennyire intelligensek. Mégis teljesen elhanyagolták őket. Legalább százezren vannak, közlekedés, iskolák nélkül. A kormány semmit sem ad nekik. Ezen szeretnék én segíteni. Telepítéssel szeretném felemelni és igazi emberekké tenni őket.

B: Hisz Ön abban, hogy a társadalmak átalakulhatnak az állam vagy az egyén reformjának hatására?

Sandino: Belső reformmal. Az állam megváltoztathatja a külsőt, a látszólagost. Mi úgy gondoljuk, hogy mindenki tegye hozzá a sajátját. Hogy minden ember testvér legyen és ne a másiknak farkasa. Minden egyéb külsődleges és felszínes, mechanikus hatás. Természetesen az államnak is megvan a szerepe.

B: Mit jelentenek zászlajának színei?

Sandino: A vörös a szabadságot, a fekete a gyászt jelenti; a halálfej pedig azt, hogy nem hátrálunk, inkább meghalunk.

Spanyol-Amerika, Közép-Amerika és Spanyolország

A szokásos esős délután volt; Sandino az őrség melletti sötét szobában járkált, és engem meglátva felkiáltott: - Jöjjön, örülünk, hogy van egy spanyol a táborunkban, aki láthatja, hogy mik vagyunk és mik voltunk! Igen, Spanyolországtól nagy erkölcsi segítséget kaptunk.

B: Jobb lett volna inkább valami pozitív segítség, önkéntesek…

Sandino: Nem, ennél értékesebbet kaptunk, az erkölcsi támogatás áradó hullámait. Ez többet ér, mintha ágyút küldtek volna és katonákat.

Elmeséli, hogy valamikor egy spanyol vándor érkezett a táborba, aki bejárta a világot. Több napig itt volt, érdekes anekdotákat mesélt utazásáról és Spanyolországról. Úgy tudom, hogy ezt az utazót a világ halálra gázolta. Az igazság az, hogy most már nem emlékszem a nevére.

Ebben a pillanatban levelet hoznak neki. Kérem, hogy olvassa el, szakítsuk meg addig a beszélgetést. A tábornok ezt mondja:

- Nem. Önt a nagy indián-spanyol család tagjának tekintjük, ezért nincs rejtegetnivalónk. Nézze ezt a levelet: egy pap barátunk írta, aki sokáig nálunk volt. Szabadelvű, családja van, gyerekei, birtoka és azok közül való, akikről azt mondják: „tedd azt, amit mondok, de ne tedd azt, amit én teszek”.

Sandino jóindulatúan nevet. Azután elolvassa a levelet, amelyben a pap köszönti a tábornokot a béke megkötése alkalmából, s – mint írja – reméli, hogy nem állnak meg félúton. Megkérdezem a tábornokot: - E mozgalomnak van kapcsolata az egységes Spanyol-Amerika eszméivel?

Sandino: Igen, Bolívar nagy álma még nem valósult meg. A nagy eszmék, ideálok bizonyos szakaszokon mennek át, míg megfogannak, tökéletesednek és megvalósulnak.

B: Lehetségesnek tartja, hogy ez az álom egy nemzedék alatt megvalósul? Szerintem még készülni kell rá. Hiányoznak a kapcsolatok, a bensőséges megértés, a harmonikus érzékenység, az, hogy érezzük a közös problémákat.

Sandino: Nem tudom, mikor valósul meg. Mi mindenesetre letesszük az alapköveket. Meggyőződésem, hogy ez a század rendkívül rossz dolgokat lát még.

Eszembe jut Közép-Amerika helyzete; ezek a kis köztársaságok, amelyekkel már nem is annyira a jenki diplomácia, mint az amerikai nagyvállalatok, főleg a gyümölcstermelők játszadoznak, mint a bábuikkal.

Megrendeznek és tönkretesznek választásokat, nagyobb erőfeszítés nélkül népekre kényszerítik bizalmi embereiket. Most, a hondurasi forradalom idején még igen bőkezűek voltak; természetesen ezt majd valamilyen formában behajtják. Mialatt ezek az országok talán megszorításokat alkalmaznak a fehér emigrációval szemben, az említett vállalatok kiürítik Jamaica szigetét, az atlanti partvidéket, hogy olcsóvá tegyék a munkaerőt, a négerek száma pedig tovább nő. Így a kis köztársaságok szuverenitása igen csekély.

B: Tábornok, nem tartja szükségesnek a Közép-amerikai Uniót?

Sandino: De igen, feltétlenül szükséges lenne.

B: Mikorra lehet megvalósítani ezt a tervet?

Sandino: Majd eljön az is… eljön majd…

A tábornok elgondolkodik, én pedig nem kíváncsiskodom tovább. Nem erőltetem ezt a kényes kérdést.

Emlékszem, hogy Sacasa elnök egyszer szükségesnek mondta az uniót, de csak bizonyos idő elteltével, a közös eszmék és kapcsolatok kibontakozása után és csakis közös megegyezés alapján: azonban úgy gondolom, hogy vannak közép-amerikai vezető személyiségek, akik azt hiszik, hogy a szétválás az imperializmus által bátorított beteges állapot, közös gyengeség, ezért erővel szeretnék megvalósítani az uniót. Persze, létezik egyfajta nagyon erős közép-amerikai patriotizmus.

Sandino: Semmi esetre sem vagyunk túlzó nacionalisták. Nem akarunk önmagunkba zárkózni. Csak jöjjenek a külföldiek, akár az amerikaiak is! Azt is tudjuk, hogy a megoldás nem a politikai nacionalizmusban keresendő. A nemzet felett a föderáció áll; először a kontinentális, azután egy szélesebb körű, majd a teljes szövetség.

B: Mit gondol Spanyolországról?

Sandino: Predesztinált nemzet. Spanyolország feladata lesz az egyetemes kapcsolatok megteremtése a jövőben.

B: Kapcsolatok?

Sandino: Igen, a barátkozásé. Spanyolországnak dicsőséges múltja van. A legenda szerint ott temették el Máriát és Santiagót, Jézus testvérét. Ezenkívül csodálatra méltó példaképeket ad a világnak. A köztársaság eljövetele nagyon fontos volt. Mind a király magatartása, mind a népé, és ami a gyarmatosítást illeti… Nézze, felháborodással néztem Spanyolország gyarmatosító tevékenységét: de ma mély csodálattal tekintek rá. Nem ezért, mert Ön most itt van. Spanyolország nyelvét, kultúráját és vérét adta nekünk. Mi Amerika indián spanyoljainak tartjuk magunkat.

B: Hisz Ön abban, hogy Spanyolország erkölcsi hatással lehet Amerika jövőjére?

Sandino: Kétségtelenül. Munkája még nem ért véget. Folytatódik tovább.

Miután szó esett a spanyol regionalizmus problémájáról. Sandino érdeklődést mutatott a temperamentum különbözőségei iránt: – Mondja, mi a különbség egy andalúz és egy baszk között?

B: Azt hiszem, az andalúzt a képzelőerő jellemzi, más eszmék könnyű megértése, a szellem, a fogalmak világossága, az ellentétes dolgokra való hajlam, csillogó optimizmus, néha elbátortalanodás, máskor szkepticizmus. Sokféle faj járt arra. Ezzel szemben a baszk primitív, egyszerű eszméi vannak, ezek mélyen gyökereznek lényében, nem elégszik meg azzal, hogy élje az életét, hanem igyekszik saját magát megvalósítani. Valami nagy szellemiség rejtezik bennük. Természetüknél fogva optimisták.

Sandino: Érdekesek ezek a különbségek. Más is van?

B: Igen, a katalán és a gallego például mély faji és területi különbségeket tükröz, a történeti és szellemi egységen belül. Az együttes harmóniája pedig a nagy, közös ideáloktól függ.

Aztán Sandino a baszkokról beszél.

- Dolgoztam együtt baszkokkal – mondja – jól ismerem őket. A baszk nyelv a szanszkrittal rokonítható. A baszkok szellemében van valami nemzetközi. A világ részének érzik magukat. Ezért mindenütt otthonosan mozognak. – Azután áttér a spanyol politikára: - Jól mennek a dolgok?

B: Meggyőződésem, hogy igen. Spanyolország élén nagyszerű ember áll: Azaña. Azon munkálkodik, hogy megerősítse Spanyolország hagyományos szellemét, felépítését, hogy a modern fejlődés útjára vigye. Igazi vezéregyéniség. Nem a tömegek mögött kullog, hanem vezeti, irányítja őket. Képes arra, hogy szembeszálljon az elhibázott, téves véleménnyel, még ha a többség képviseli is azt. Remélem, hogy pártjában magával ragadja a legjobb spanyol erőket: az értelmiséget, a szakembereket, a független kistulajdonosokat, a felvilágosult és fejlődő kapitalizmust. Azaña a tettek, a jövő embere.

Sandino: A köztársaság?

B: Szerintem a köztársaságnak kell megoldania a modern idők nagy ellentmondását, amely a legmagasabb szintű államiság – és a legnagyobb szabadság –, valamint a munkaeszmény fejlődése és a közjólét védelmének szorgalmazása között fennáll. A jövő a középosztályé. Ők és a felvilágosult kapitalizmus még zászlót bontogatnak, nem szégyenteljes, hanem büszke és független lobogót. Ha egy napon a kapitalizmusnak tovább kell adnia örökségét és visszavonhatatlanul át kell alakulnia, úgy azt méltósággal kell tennie, mint aki bevégezte történelmi küldetését, nem úgy, mint a rajtakapott tolvaj. Addig is létfontosságú erőként kell működnie és részt vennie a kormányban. Ma a szabadság újra veszélyben forog, és nem az esetleg szükségszerű, részleges fogyatékosságok miatt. A liberalizmus nem halt meg, és addig marad fenn, amíg egyetlen szabad szívű ember is létezik. Azt hiszem, hogy a Spanyol Köztársaság programjának ezen kell alapulnia.

Sandino: Kér tőlem egy autogrammot?

B: Igen, tábornok.

Sandino: Spanyolországot üdvözölve írom.

Üdvözlet a spanyol népnek a 40. íróvendégem, Belausteguigoitia úr közvetítésével, aki tanúja volt a szabadságért tett utolsó erőfeszítéseinknek.

San Rafael del Norte, 1933. február 13.

Megjelent: Sandinisták, szerk. VINCZE Istvánné, Kossuth, 1985