A népszámlálás adatai szerint a paraszti lakosság száma lecsökkent. Úgy tekintik ugyanis, hogy az 1500 lélekszámúnál nagyobb településekben élők a városi lakossághoz tartoznak. A valóságban ez nem így van. Leszögezhetjük, hogy a kolumbiai népesség zöme falusi lakos.

Túl a számbeli fölényen, az a legfontosabb, hogy a nemzeti jövedelemhez a parasztok járulnak hozzá a legnagyobb mértékben. A kivitel 90%-a a mezőgazdaságból származik (kávé, banán, dohány, cukor). Mezőgazdaság nélkül nem volna lehetőségünk gépek behozatalára, sem a hiányzó élelmiszerekére. Sajnos a parasztság által megtermelt hozadék, mint minden ebben a rendszerben, csupán kevesek javát szolgálja. Akik a szövetségeket (a kávé-, a gyapot-, a dohány- és a banántermelők szövetségét, az United Fruitot stb.) irányítják, és akik a bankokat irányítják (különösen a Köztársasági Bankot), azok kezében összpontosul minden nyereség. Az a nyereség, amelyet a kormány használ fel, arra fordítódik, amit „államháztartásnak” neveznek, vagyis az alkalmazottak fizetésére (akiknek a számát megkétszerezték, hogy megőrizzék a két párt paritását), és elavult fegyverek vásárlására, hogy gyilkolják a parasztokat, akik pénzt adtak erre a vásárlásra.

A parasztság gazdasági és társadalmi súlya s a bánásmód között, amelyben a jelenlegi rendszer részesíti, nyilvánvalóan botrányos ellentét. Az erőszak korszaka főként a parasztságot érintette. Az erőszak kezdeményezője a kormány volt, először – 1947-től – a rendőrség, majd később – 1948-tól – a katonaság felhasználásával.

Camilo Torres kolumbiai parasztokkal

A liberális oligarchák fizették a liberális parasztokat, s a konzervatív oligarchák fizették a konzervatív parasztokat, hogy azok gyilkolják egymást. Az oligarchákon egyetlen karcolást sem ejtettek. Amikor az oligarcháknak nem volt többé szükségük rájuk, banditákká nyilvánították őket, „hajtóvadászatot rendeztek ellenük, mint a vadakra”, és amikor megölték őket, holttestük fényképét a napilapok első oldalán hozták, győzelmi ünnepet ülve a béke, az igazság és törvényesség nevében.

Ez az oligarchia által pénzelt kormányerőszak aztán sok mindenre megtanította a parasztokat: megtanította őket arra, hogy fölismerjék az oligarchiában igazi ellenségüket. Megtanította őket arra, hogy először elmenekülnek, aztán védekezzenek; megtanította őket támadni, hogy megszerezzék azt, amit az oligarchák erőszakkal szereztek meg: birtokot, termést, jószágot, hatalmat. A legalacsonyabb bérek, a legkevesebb iskola, a legrosszabb lakhatási viszonyok, a legkevesebb lehetőség a haladásra, ez jutott a parasztoknak.

Amikor végeztek a leghírhedtebb vezérekkel, a paraszt lakta övezeteket maguk a földművelők ellenőrizték.

Az Egyesült Államok elnyomó politikájának megfelelően, amelyet a kormányon lévőknek sugall, a kolumbiai kormánykörök nem tűrhetnek meg „gyanús” övezeteket, még ha békések is. A hadseregnek szüksége volt rá, hogy növeljék a fontosságát, hogy bizonyítsa szükségességét, és emelje a költségvetését.

A kormány azt állítja, hogy a parasztok kezdték az erőszakot. A parasztok azt mondják, hogy a kormány. Franciaországban a legkülönbözőbb áramlatokhoz tartozó értelmiségiek, miután vizsgálatot végeztek, azt mondják, hogy a parasztoknak van igazuk.

Fel szeretném szólítani a kormányt arra, hogy – ha meri – kérjen az Egyesült Nemzetektől egy semleges országok képviselőiből (például Egyiptom, India, Chile) álló vizsgáló bizottságot a Marquetaliában, Patóban, Guayaberóban és Rio Chiquitóban történtek megítélésére.

Tudjuk, hogy a tengerészgyalogosok Santo Domingó-i partraszállásához volt hasonló a kolumbiai hadseregnek az észak-amerikai katonai tanácsadók által irányított kiszállása az ún. „független köztársaságokba”.

S ezek sora folytatódik. Tegnap Rio Chiquitóban, holnap Sumapazban, holnapután Ariarban és Llanosban. A hadsereg polgári-katonai akciókkal kezdi, és bombázásokkal végzi, fogak kiverésével kezdi, és golyózáporral végzi. A parasztok már tudják, hogy a katonák egyik kezükben kenyeret nyújtanak, a másikban viszont tőrt rejtegetnek a hátuk mögött. Kolumbia „függő köztársaság”, továbbra is az észak-amerikaiaknak engedelmeskedik, hogy vérbe és tűzbe fojtsa a független kolumbiaiak köztársaságait.[i] Így rendelte el az Észak-amerikai Kormány. A mi parasztjaink immár tudják, mihez tartsák magukat. Már tudják, mire kell készülniük. Nem bocsátkoznak kalandba, de nem is futamodnak meg a harc elől. Az oligarchia az ostromállapottal elvette a néptől a köztereket. Már géppuskákkal üldözi a népet zárt térségekben, mint például Medellínben. Ha életünket lehetetlenné teszi a városban, vidékre kell vonulnunk. És a vidékről nem vethetjük magunkat a tengerbe. Ott kell ellenállnunk. Erre kell készülnie a parasztságnak. Megszervezni az Egységfront 5-10 fős egységeit. Megtisztítani az övezeteket a nép ügyének elárulóitól. Élelem- és ruhakészleteket kell felhalmozni. Készülni kell a hosszan tartó harcra. Nem engedni a provokációknak, és nem tanúsítani ellenállást, amikor a nép számára kedvezőtlenek a feltételek.

Az oligarchia továbbra is csak erősíteni fogja a parasztok abbéli meggyőződését, hogy a forradalmi erőket kell támogatniuk. Miért nem végeztek a simatocai gerillával? Csakis a parasztok támogatása miatt nem voltak rá képesek.

Ha az oligarchia nem hagy nyitva más utat, a parasztoknak kötelességük menedéket nyújtani a városi forradalmároknak, a munkásoknak és a diákoknak.

Haladéktalanul egyesülniük és szervezkedniük kell, hogy fogadhassanak bennünket, hogy megkezdhessük a hosszú, végső harcot.

1965. október 7.

Fordította: Csala Károly

Megjelent: Kígyóölő ének, Latin-Amerika, Irodalmi és politikai antológia, szerk. Simor András, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1973


[i] A parasztok felszabadította területeken a hatvanas évek elején önvédelmi övezetek jöttek létre. Ezek az övezetek magukat „Független Kolumbiai Köztársaság”-oknak kiáltották ki. Legjelentősebb a Marquetaliai Független Kolumbiai Köztársaság volt, amelyet 1965-be vertek le.