Jó eséllyel fogadhatunk, hogy a világfilmben a második legtöbbet szereplő ország Mexikó. Veszélyes hely, a bűn elementáris, a „hogyan lehet valaki perzsa?” újvilági formája.

Példálózhatunk témákkal és nagyjelenetekkel: Dave Crockett harca Santa Anna tábornok sokszoros túlerejével Alamónál; William Holden, Ernest Borgnine, Warren Oates és a többiek későwesternes brutális halála Sam Peckinpah Wild Bunch című filmjének végén; A hét mesterlövész kiégett, de nemes célért hadba szólítható szamurájai, és a falu pendelyes, gatyás, sombrerós peónjai. Határhelyzetek. Ellentétpárok, rímek. Nap és hold. Nappal és éjszaka. Erény és bűn. Erőszak, és erőszak másként. A határ a lényeg.

Például Orson Welles A gonosz érintése (Touch of Evil) című dolgozatának nyitósnittje 1957­ből. Valamelyik mexikói–amerikai határváros déli oldala. Bombasztikus zene, rézfúvós futamok. Időzített bomba. Egy kéz beállítja az órát. Fecskefarkú autó csomagtartójába teszi. A kamera daruzik. Idősebb férfi, fiatal nő ülnek az autóba. A kor színvonalán elképesztően sound dizájnolt dzsessz. Az autó befordul egy széles utcába, mexikói rendőr forgalmat irányít, koreografált keresztmozgások, élénk éjszaka.

Beszűrődő hangok a főtéma mellé. Sarkon befordulás, kamera ledaruzik az álló ember szemmagasságába, főhős és főhősnő (Charlton Heston & Vivien Leigh) felbukkan, elmegy mellettük az idősebb férfi­ fiatal nő fecskefarkas nyitott kupéja, Heston–Leigh beérik a kupét, mely egy éjszakai kecskenyáj-­áthaladás miatt megállni kényszerül, elhagyják. Heston öltönyben, Leigh­ n megejtően finom kardigán. Heston–Leigh vidáman közelít, mögöttük a kupé, csomagtartójában az időzített bombával. Ám ezt csak mi tudjuk. Briliánsan koreografált statisztéria, határátkelő bódéja, Heston–Leigh balról, a bombás-­fecskefarkas jobbról kerüli, továbbra is korabeli partiarcok mozgásai: határvárosban magasra hág a szombat esti láz. Amerikai MP-­k, Heston–Leigh­t határőr kérdi: amerikai állampolgárok-­e. Leigh: én igen. Kis évődés az ismert mexikói kormánytisztviselőt alakító Hestonnal: „Óh, Mister Vargas, egy újabb drogmaffia nyomában?” „Nem, most csak csokoládét és üdítőt veszek a feleségemnek”. Huh, feleség! Átmehetek­ e végre, kérdi a bombás-­fecskefarkast vezető mérsékelten szimpatikus férfi. A kurvája az őt egy ideje zavaró, valahonnan az autóból jövő tikkelő hangra panaszkodik. Átengedik őket. Heston–Leigh amerikai területen tartott első enyelgését robbanás és a fecskefarkas sportkupé darabjainak aláhullása szakítja meg. Na itt van az első vágás!

Már vagy Húsz perc lement a Némafilmesből, és pont odáig jutottam a Herald Tribune­-ban, hogy az elegáns mexikóvárosi Santa Fé városrész bevásárlóközpontjának parkolójában két levágott fejű holttestet találtak egy autóban, ez azzal a hírrel együtt, hogy januárban az öböl menti Veracruz tartományban a távolsági buszt ért támadásban amerikai hátizsákos turisták is a Los Zetas áldozatai lettek, azt jelenti, megdőlt az optimista hiedelem, hogy a drogháború csak Mexikó északi államait érinti, mikor is az előttem ülő közel-­keleti fiatalember úgy hátranyomta az ülését, hogy szinte orrbavágott. Az én ülésem viszont nem moccant.

Méltatlankodni kezdtem a francia stewardnak, éppcsak elhagytuk Írországot, a hátralévő tizenegy óra nehéz lesz így. Kisvártatva megoldással érkezett: a vészkijáratnál beülhetek két olasz közé. Roberto a Nápoly melletti Salernóból jött, Costa Ricába tart, ahol van egy kolumbiai csaja. A másik Sienából, Toscanában munkát vállaló szicíliai, campesino (paraszt) mondja magáról, nem beszél angolul, olykor Roberto fordít. Ő Tolucába tart, neki mexikói csaja van. Roberto és Sergio is, mert a szicíliait Sergiónak hívják, beszélgetés közben folyamatos testi kontaktban vannak velem, könyökmozgással emelik ki a mondanivalóból a lényeget, és kinyújtott ujjal böködnek.

Nagy dumások. Sergiót például nem érdekli, hogy nem tudok olaszul, folyamatosan tolja. Eszünk. Robertóval megbeszéljük a Gomorra című olasz filmet, mely a nápolyi maffia mindennapjait szálazza, azt is, hogy a forgatókönyvíró Roberto Saviano a bemutató óta bujkál. Telik az idő, próbálunk aludni, nem megy, már New Orleans felett repülünk. Korábbi mexikói élményeiről faggatom Robertót (most megy tizenegyedszer), azt mondja a biztonsági helyzetet firtató kérdésemre: „Semmi különös. Pont, mint Nápolyban. Watch your back!”

Elsőre a mexikóvárosi éjszaka nem túl barátságos. Rendőr, mint égen a csillag. (A 112 milliós Mexikó fegyveres erőinek és fegyveres testületeinek állománya az USA, Kína és Oroszország után a világon a negyedik legnagyobb.) Szinte minden sarkon villog egy rendőrautó, kisteherautók platóján merevítőrudak között golyóálló mellényes, M16­-ossal felszerelt zsaruk. Baseballsapka alatt prekolumbián arcok, sűrű igazoltatások, utcai megfektetések.

A helyi feketemetál­ zenész mondja másnap, hogy a zsaruk a legrosszabbak, korruptak ezerrel. A taxisrablások (beül a polgár a taxiba, de az nem a célállomásra, hanem az útonállókhoz viszi) a kilencvenes évek zenéje volt, előfordul ma is, de szórványosan. Pedig a régi, a mexikói Pueblában gyártott VW Bogár taxik nagyon bejönnek, mélyarany­ bordó színkombinációra festődtek úgy átlag harminc éve, viccesen ütött­-kopottak, meghatóan pöfögnek. Harmadannyiért, mint az előrendelt taxik, ezek általában nagy amerikai SUV-­ok.

Biztosabb a metró, a jegy három peso. Kábé hatvan forint. Felirat lep meg lent: estación segur. Miért, nem minden állomás biztonságos? Aztán még jobban, hogy a peron harmada le van zárva (Para mejor seguridad area restrin gida para mujeres y niños – A nagyobb biztonság érdekében e terület csak a nők és a gyerekek számára korlátozva.) és áll egy indián a megszokott rendőrfelszerelésben (mellény, M16), de van neki egy elhúzható acélfedezéke, ha netán komolyabb tűzpárbaj alakulna ki az állomáson.

A metrón folyamatos a zeneszolgáltatás, árusok, mutatványosok jönnek­ mennek, kedvencem a szaggatott bőrű, napbarnított harmincas férfi, aki egy batyunyi üvegcseréppel utazik, fennszóval helyet teremt magának két állomás között az ajtóknál a tömegben, kicsomagolja az üveget, megfejeli, lábbal felkúszik a falon és majdnem addig fejen áll, míg a szerelvény a következő biztonságos állomásra behúz. Ötven­száz pesókat kap a produkcióért és csak egy helyen látszik friss vér a fején.

Négy nap meló után hagyom el a várost. Jöhet a Guadelupei Szűz! Az otatitlani Fekete Krisztus! A guanajuatói múmia sereg! Végül az „egy megállóval a Csendes­-óceánig” megoldást választom. Busszal Pueblán át Oaxacába, másnap ugyanúgy tovább. Az óceán előtt kétszáz kilométer szerpentin, aztán Pochutlából taxival Zipolitébe, ami egy amerikaiakra és olaszokra fókuszáló hippiparadicsom. Az árak off seasonban lent, óceánparti szoba terasszal és kilátással húsz dollár. A szálloda tulaja egy hatvanas chicagói, olyan barnára sült, mint a politúr a diófán. Okos cigivel kínálgatja a vendégeket, olykor behisztizik valamin.

Este az egyik szomszéddal beszélgetek. Ildefonso huszonéves, dreadlockba rendeződik a haja, úgy beszél amerikaiul, mint hat másik, kérdezem, mivel foglalkozik, azt mondja: sámán. (Másnap is találkozom sámánnal, a csónakos indián toulouse-i nője, elegáns, szőke délfrancia. Egyértelműen mondja, nincs benne irónia vagy kétely. Kicsit furcsállom a sámánsűrűséget.) A peyote, na az – mondja Ildefonso, és hosszan beszél. Régóta emészt, hogy az ibero amerikaiság és a mágikus realizmus valójában botanikai kérdés, bázisdrog kérdése. A helyi vezető is azt mondja Teotihuacánban, a hajdani tolték piramisvárosban, hogy az áldozati szertartások emberáldozatait leszedálták, mutat is valami gyomot, attól nyugodtan várták, hogy fájdalommentesen tépjék ki a szívüket az obszidiánkéssel.

Régóta tűnődöm azon, hogy az első nyomorult spanyol, aki ötszáz éve először szembesült a pszilocibingomba felhasználásával, vajon mire gondolt? Ildefonso ül másnap a hotel lépcsőjén laptoppal, kérdem, mit csinál. Belekezdett az első regényébe – mondja. – Jó – mondom, és átmegyek a szomszéd teraszra dominózni a haverokkal. Emersonnal dominóban kenterbe verjük két kollégáját. Emerson rendőr. Carraterrán, közúti ellenőrzéseken dolgozik. Mennyi Európában egy gramm kokain? – kérdi játék közben. Olyan nyolcvan dollár – mondom. – Uh, puta madre, annyiért itt öt grammot adnak! – kap a fejéhez. – Valószínűleg ez az oka mindennek – mondom.

Gyorshír (Május 4.): „Kilenc holttestet függesztettek ki egy hídra pénteken a Mexikó északkeleti részében lévő Monterrey városban. Az öt férfi és négy nő kínzás nyomait viselte, szemük be volt kötve, helyi idő szerint éjfél után egy órával bukkantak rájuk az országos autópálya fölött átívelő hídon. Előző nap három fotóriporter és egyikük barátnőjének csonkított tetemére bukkantak Veracruz államban. Amióta Felipe Calderón elnök 2006 decemberében elfoglalta hivatalát, ötvenezren haltak meg Mexikóban a drogháborúk miatt.”

Majd húsz éve beszélgettem egy Maria Jimena Duzán nevű kolumbiai hölgygyel, aki a nyolcvanas években a medellini kartel nagyhatalmú vezéréről, Pablo Escobárról írta újságcikkeit. A medellíni kartel nagy hatalmú vezére megorrolt rá kicsit, először véletlenségből az újságírónő húgát ölték meg az emberei, aztán a főszerkesztőjét robbantották fel autóstul, végül tüzet idéztek elő lapja, az El Espectador bogotái irodaházában. Az irodaház leégett. Ám Escobár végül börtönbe került, és a kolumbiaiak – mely hangalak oly toposz volt egykoron, mint a középkorban a „fekete halál” – alászálltak.

Ám a kokain utáni érdeklődés megmaradt világszinten, sőt új, fizetőképes piacok ütötték fel fejüket, mint például az oroszországi. Mexikó persze már csak kiváló geostratégiai elhelyezkedése miatt is, hiszen erről beszélünk eleitől fogva!, mindig fontos szerepet játszott a kábítószerek előállításában és kereskedelmében, de sokáig az Andok kokatermelő országainak (Kolumbia, Peru, Bolívia) terményei tengeri és légi úton jutottak el az Egyesült Államokba. Ebben nagy szerepet játszott anno a szocialista Kuba is, nem véletlen, hogy Escobárék alászállása idején, 1989­-ben végezték ki Arnoldo Ochoa­Sanchez kubai tábornokot, az internacionalista hadimunka hősét – aki Kongóban trenírozott felkelőket a hatvanas években.

A hetvenesekben pedig a szovjet Petrov tábornok helyettese volt Etiópiában a Derg (Mengisztu Hailé Mariam szovjetizáló katonai rendszere) idején, és Ochoa tángálta el utoljára a szomáliai hadurakat is, ami utóbb Bill Clintonnak sem sikerült. És Ochoa volt az, aki fontos megállóhellyé tette szigetországát útban Miami felé.

Sinaloa félreeső mexikói szövetségi állam a Kaliforniai­ félsziget csücskénél, a Csendes­-óceán partján, csempésztevékenység és banditizmus mindig is volt az USA és Mexikó határán, de az igazán szervezett maffiát a sinaloaiak találták ki Mexikónak, még a hetvenes években. „El Chapo” Guzmán szervezte meg ezt a brigádot, és igaz, hogy az ezredforduló környékén a Puente Grande börtönbe került, de szemben elődjével, a kolumbiai Pablo Escobárral, ő a börtönben is megőrizte befolyását, azóta innen irányít. A sinaloai szövetség hagyományosan a kaliforniai, arizonai, új-­mexikói, de még a texasi határvidék jelentős részét, valamint Baja California, Sonora, Chihuahua, Durango, Nayarit és Jalisco államokat is ellenőrizte.

Csetepaték árán ugyan, de megtűrt kisebb organizációkat maga mellett. Ám a nagy ellenfél a keleti öbölkartell volt. Mára azonban az öbölkartell visszaszorult, helyébe a Los Zetas került. Ők pedig igazi profik. A korábbi vezetéssel elégedetlen Mexikói-öböl menti narcotraficantes a guetemalai hadsereg kommandósai, az úgynevezett kaibiles körében toboroztak utcai harcosokat (sicarios) a 2000­ es évek elején, ám e mag után a hazaiakat is megtalálták: a Los Zetas zöme ma már kiugrott mexikói rendőr, katona, tengerészgyalogos, komoly katonai képzettséggel és tapasztalattal a háta mögött. Mára az övék a déli Quintana Roo, Yucatán, Campeche, Tabasco, fél Chiapas, keleten Veracruz, Nueva León, Tamáulipas részei, középen Coahuila fele és Zacatecas. Mikor még a Mexikóba utazás előtt a kitűnő blogdelnarco.com­ on megnéztem egy igazi akasztást – három bevarrt szájú susogó joggeres peónt húztak fel egy padláson a mestergerendára símaszkos géppisztolyosok –, és kedvet kapva kicsit kurkásztam a YouTube-­on, beláttam, hangzatos a Los Zetast az al­-Kaidához mérni, de nem teljesen alaptalan. Mára ugyanis állítólag a Z-k – ahogy Zorro karcolta a betűt Garcia őrmester hasára, illetve a mexikói hadseregben a rádió adó­vevős bejelentkezésnek ez a kódjele – teljes vertikumot építettek ki az Egyesült Államok egész területet lefedve.

Ha zsurnalizmus tekintetében a hazai olvasottságot tartjuk szem előtt, mindig okos dolog Zsolt Bélához fordulni. Ő írta Ars scribendijében 1936-­ban a Szép Szóban: „Az üzleti és utcai kelendőség szempontját szolgáló tanács: lehetőleg illesszen bele minden világeseménybe, amely a közönség érdeklődését leköti, valamilyen magyar motívumot. Jó ötlet német Nobel­díjasokról, amerikai olimpiai világbajnokokról, királyi metreszekről kimutatni, hogy magyar származásúak. Kitűnő, első oldalra való kora délutáni cím: „Budapesti viceházmester volt 1921-ig a bosznabródi hétszeres kéjgyilkos.”

Jó régen olvastam egy hangütésében ma ismét divatosnak minősíthető horthysta hadtörténeti kiadványban (Pilch Jenő ezredes, szerk.: A magyar katona. Vitézségünk ezer éve. Franklin­társulat kiadása, Budapest), annak is „A magyar kard idegen nemzetek szolgálatában” fejezetében, miszerint Miksa mexikói császárt (Habsburg Maximilian, Ferenc József fivére) az őt támogató francia katonaságon kívül egy saját egység is kísérte Mexikóba: „A légió 1864 őszén Laibachban (ma: Ljubljana) gyülekezett és huszárokból, galíciai lengyel ulánusokból, gyalogságból és kevés tüzérségből állott, összesen 6700 főnyi létszámmal.

Ez a dandárerejű csapat, amely az »Österreichisches Freiwilligen Corps« elnevezést kapta, gróf Thun Ferenc tábornok parancsnoksága alatt állt. A csapat javát a magyar huszárság alkotta. (…) A légió összesen 15 kisebb-­nagyobb csatában és ütközetben harcolt. Ezek közül a nevezetesebbek voltak: a Xachapulco (1865. március 11.), Rio Salado (1865. szeptember 23.), Oaxaca (1866. október 18.) és a Jalapa (1866. november 11.) mellett vívott harcok.” Ám a franciák kifaroltak az általuk kitalált mexikói császár mögül, az amerikai polgárháború végén a gringók az „Amerika az amerikaiaké” jelmondat alapján a „csúf indián” Benito Juarez mögé álltak, aki később a Mexikói Egyesült Államok elnöke lett, Miksát pedig annak rendje és módja szerint kivégezték.

Ki kardjával, ki hüvelyével – jutott eszembe a pár hónapos hír: magyar nő(ke)t tartóztattak le Mexikóban a drogháborúval összefüggésben. Még mielőtt Mexikóba utaztam volna, elolvastam egy Arturo Pérez­ Reverte nevű spanyol szerző A Dél királynője (La reina del Sur) című droglektűrjét. Sinaloai nő Culiacánból (ahol a drogkereskedőknek védőszentje is van, Jesús Malverdének hívják), meghal az illegálpilóta pasija, Cessnával volt drogszállító, Dél­ Spanyolországig menekül, Kolumbiából, Mexikóból szállít Fekete­ Afrikán és Marokkón keresztül.

Orosz maffia, olaszok, korzikaiak stb. – reméltem, ha utánajárok, valami hasonló történetet találok magyar főszereplővel. Félrevitt, hogy Teotihuacánban magyar vetkőzőtáncosnőket tartóztattak le, szokványtörténet, hamar kiengedték őket, a hazai bulvársajtó taglalta az eseményeket, sőt még egy kanadai lap is rákérdezett az eset kapcsán, hogy why are all the strippers from Eastern Europe? De egy másik hölgy sokkal ígéretesebbnek, sokkal Dél királynősebbnek tűnt: ő a Zipolite közelében található szörferparadicsom Puerto Escondido utcai drogterítését irányította. Ám Kun Tibor mexikóvárosi konzul nem volt túl segítőkész. – Tudja, mi a vád – mondta, azt is, hogy az illető hölgyet hol tartják fogva, a személyazonosságát is persze, a családot és a külügyet folyamatosan tájékoztatják, de értsem meg: csak a külügy sajtóosztály adhat tájékoztatást, az ő kezét szabályok kötik. Hozzájuk fordultam hát:

Tisztelt Vágvölgyi B. András!

A mexikói konzuli érdekvédelmi kérdésekkel kapcsolatban az alábbiakról tájékoztatom: A Los Zetas drogkartell ügyében fogvatartott magyar állampolgár esetéről a Külügyminisztérium nem tud információt szolgáltatni, mert az érintett magyar állampolgár nem járult hozzá, hogy ügyével, fogva tartásának körülményeivel kapcsolatban tájékoztatást adjunk. A másik üggyel kapcsolatosan annyit tudunk mondani, hogy 2011 tavaszán valóban őrizetbe vettek négy magyar állampolgárt, azonban fogvatartásuk időtartama nem haladta meg a 24 órát. Eljárás sem indult ellenük.

Üdvözlettel:

dr. Szűcs Gabriella Főosztályvezető-helyettes / Sajtó Főosztály / Külügyminisztérium

Mexikóból nézve mindent meghatároz az El Norte. Észak – értsd: Amerika. A rendőrség működésében is van valami amerikai. Határozott és férfias. Már a második kisüveg tequilát ittuk közterületen utolsó este a helybeli magyar fotográfus nővel, e másodikat éppen a Tokió–New York nagyságrendű főváros főterének nevezhető Zócalón. Már másodszor figyelmeztettem, hogy Amerikában, ha brown bag whiskey drinking-re vetemedik az ember, azt diszkréten teszi, és ezek az azték rendőrök hatósági ügymeneteik legalább egy részét északról vették át.

Plusz mégiscsak két katedrális is van egymás mellett a téren, meg egy csomó kormányzati épület, akkora országzászló, mellyel a Puskás Ferenc stadiont be lehetne fedni, egymásba érnek a térfigyelő kamerák. A helybeli magyar fotográfusnő azonban csak hadonászik a tequilás üveggel, egy idő után le is áll mellénk egy rendőrautó, kiszáll két rendőr, erősítésként kisvártatva érkezik a harmadik. Súlyos jogsérelemről beszélnek, kétezer peso büntetésről, esetleges letartóztatásról. A helybeli magyar fotográfusnő jól beszél spanyolul, érzelmi érvekkel győzködi a rendőröket, én pedig azon gondolkodom, milyen lesz ezt az utolsó éjszakát egy rendőrségi fogdában tölteni 30 más delikvenssel, akik mind úgy néznek ki, mint Danny Trejo (vö.: R. Rodriguez: Machete).

A rendőrök erősködnek, a helybeli magyar fotográfusnő is – „milyen emlékeket visz majd így ez az ember Európába Mexikóról” –, látom, hogy a legkésőbb érkezett magasabb rangú szeme úgy villan, mint pár éve a szlovák határőré Malackynál, mikor hiányzott az égő a lámpakészletből, vagy a ragtapasz a mentődobozból („á százeuróst ide, áz áutóskesztyű belsejébe dugjá, mikor bëlógatom á këzem á kocsiba, mer’ az ëgész hátárátkëlő bë ván ám kamerázva!”), és már tudom, ebben a pillanatban csak a machismo segít!

Félre fordulva előveszem az utolsó 800 pesómat, amiből másnap a gépindulás előtt még gyerekajándékot akartam venni, felállok a járdaszegélyről, a tenyerem be teszem a három bankjegyet (500, 200, 100), jelzem, hogy jattolni szeretnék vele, a helybeli magyar fotográfusnő érzelmi érvelését mintegy érdekalapra váltva. – Está un business del hombres – mondom, és kezet fogok az indián rendőr hadnaggyal. – A men’s business, a men’s business – ismételgeti elégedetten a korábban no inglés-­rendőrhadnagy, szélesen mosolyog, int a fogmegdjeinek, és elhajtanak. A helybeni magyar fotográfusnőtől elnézést kérek a macsói bánságért, de belátja ő is, itt csak ez vezethetett célra. Ha megtanulnék végre rendesen spanyolul, amit oly régen tervezek, akkor nemcsak jelentékeny mágikus realistákat lehetne eredetiben, hanem a hasonló helyzetek is féláron megoldódnának! A kérdés persze az, megéri­-e ez az őrületes fekete mágikus realizmus, ha ennyien halnak bele?

Vágvölgyi B. András

Forrás: Nol.hu