1.
A Latin-Amerikával foglalkozó kutatások az 1960-as évektől lendültek fel világszerte, amely főleg a kubai forradalom győzelmének volt betudható. Magyarországon a kutatások az évtized második felében kezdődtek meg, Wittman Tibor munkásságának köszönhetően, aki 1967-ben publikált először a témában. Ekkor jelentkezett a magyar latinamerikanisták első generációja, a sokak által csak „alapító atyáknak” nevezett kutatók és történészek ama csoportja, amely az elkövetkező évtizedek során nemzetközi hírnevet szerzett a szakterület hazai képviselőinek. Wittman mellett olyan jelentős személyiségek vettek részt a munkában, mint Boglár Lajos, Kádár Béla, Kerekes György, Simor András és nem utolsósorban a volt nagykövet és későbbi mentor, Dömény János.
A Magyar diplomata Latin-Amerikában című kötetben válogatott írásai olvashatók, amelyeket hosszú és eredményes pályafutása során tett közzé napilapokban, folyóiratokban vagy mondott el konferenciákon. Pályafutását 1956-ban kezdte a Külügyminisztérium munkatársaként, 1957–59 között a varsói nagykövetségen irodai segédtiszt, 1959–61 között az ulánbátori nagykövetségen irattári titkár, 1961–63 között a Külügyminisztérium főelőadója, majd 1967-ig a havannai nagykövetségen teljesített szolgálatot. Magyarországra 1976-ban tért vissza. 1971–1975 között a montevideói nagykövetség ideiglenes ügyvivője volt, majd hazatérve a MTA Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának vezetője lett. A 80-as években (1981–1986) ismét a dél-amerikai kontinensen, caracasi nagykövetként, szolgálta hazánkat. 1986-tól aztán egészen a rendszerváltásig a Külügyminisztérium latin-amerikai főosztályának vezetője volt. Fontos megemlítenünk a CEISAL-ban és a Magyar Latin-amerikanisták Társaságában végzett munkáját, amely során számtalanszor képviselte hazánkat különböző nemzetközi konferenciákon.
2.
A kötetben található írások hét nagyobb témakört ölelnek fel. Mivel a kiadvány célja, hogy Dömény munkásságának emléket állítson, 75. születésnapja alkalmából, összegyűjtve legjobb írásait és értekezéseit, a szövegek néha elkerülhetetlenül is fedik egymást, ám ezzel méginkább átláthatóvá és könnyebben értelmezhetővé válik a könyv.
Az első részben (A magyar diplomata) két életrajzi írásból ismerhetjük meg Dömény János életét és munkásságát. Az elsőben saját szavaival mesél tanulmányairól és élményeiről, melyeket több évtizedes nagyköveti munkája során élt át a világ különböző tájain.
A második tematikus rész a magyar–latin-amerikai kapcsolatokat vizsgálja: hazánk külpolitikai megjelenését a kontinensen, a magyar emigráció tagjainak helyzetét és szerepét a 20. századi latin-amerikai mindennapokban.
Az előző két rész után, a harmadikban, megtörve a „magyar vonalat”, a chilei Népi Egység kormányáról olvashatjuk Dömény rövid értekezését. Az Eszmélet című folyóiratban megjelent tanulmány hűen ábrázolja a 70-es évek elején kialakult chilei politikai helyzetet és elemzi Allende kormányának egyedülálló kísérleti programját.
A negyedik részben ismét visszatér a latin-amerikai–magyar kapcsolatokhoz. Ezúttal 1956 hatásait és a kontinensen általánosan kialakult magyarság-képet elemzi.
Az Arcképek című fejezetben történelmi személyiségek elevenednek meg. Például Che Guevara, Salvador Allende, Pablo Neruda, Károlyi Mihály és Rónai Pál. Közös pontot, talán az a latin-amerikai–magyar párhuzam jelent a részek között, amely majdnem valamennyi írásban felfedezhető - mondhatni, a magyarok mindenhol ott vannak, mindenhez közük van. Az egyik legérdekesebb történet A Che Guevara relikviák titka című beszámolója, amelyből kiderül, hogy a forradalmár kézfeje és halotti maszkja milyen különös kalandos úton jutott el Kubába. Magyar segítséggel.
A hatodik rész azokat a nagyköveti jelentéseket tartalmazza, amelyeket Dömény Uruguayból küldött Magyarországra, 1973 és 1974 között, és amelyeknek legfőbb témája az a bravúros diplomáciai lépéseknek köszönhető szerződés, amelyet az uruguayi kormány kötött a magyar Ganz vállalattal. Szintén ebben a fejezetben olvashatjuk Venezuelából írt számjeltáviratait, melyek az 1982 és 1990 között végzett caracasi tevékenységét mutatják be. A táviratokban szó esik egy magyar–latin-amerikai műszaki-tudományos egyezmény lehetőségéről, a latin-amerikai országok törékvéseiről egy független, USA nélküli, Amerikai Államok Szövetsége létrehozásáról és az 1990-es budapesti külügymininiszteri találkozó megszervezéséről.
Az utószó és egyben hetedik rész a diplomata személyes leveleit tartalmazza, amelyeket 1990-ben írt Caracasból, s amelyek felfoghatóak úgy is, mint életművének és munkásságának értékelése vagy átértékelése. A levelekben visszatekint az elmúlt évtizedek eseményeire, és véleményt mond a jelen bizonytalan politikai és gazdasági helyzetéről, majd aggodalmát fejezi ki mind Európa, mind pedig Magyarország sorsát illetően.
3.
Úgy gondolom, hogy a kötet tudományos jelentősége megkérdőjelezhetetlen, hiszen a benne szereplő írások csaknem ötven év kemény munkájának és minden tapasztalatának az eredménye. Olyan életmű, amelyre méltán lehet büszke a magyar latinamerikanisták mai és holnapi nemzedéke, és amely még hosszú ideig szolgál alapul a téma kutatói számára. Emellett meg kell említeni Dömény János kiemelkedő tehetségét és hozzáértését, amellyel hazánkat képviselte a nemzetközi fórumokon és nagyköveti kiküldetései során. Követendő példa ez a jövő diplomatái számára is.
Forrás: Ezredvég 2011 tizedik szám