Az Amazonas mellékágaiban, a part fáinak törzsén látható szürkés-barna „vízmérce” a folyó tavaszi áradásának emlékét őrzi. A mostani szint fölött három méteren tetőzött a víz áprilisban is, mint emberemlékezet óta mindig.

alt

A visszahúzódó víz hátrahagyott hordaléka, a televény, gazdag termőföldként kínálja magát az itt élőknek. Ez a „veteményes kertjük” – mutatja idegenvezetőnk. Szabályos rendben álló fűszálaknak vélném a zsenge rizspalántákat, amiket kis lélekvesztőről gondoznak. Az ültetvényt dézsmáló madarakat itt is rémisztőnek feldíszített bábuval próbálják elijeszteni.

A csónakunk orrában ülő Amner finom csuklómozdulatokkal int hol bal, hol jobb kezével. Így jelez hátra a motort és a kormánylapátot kezelő Juannak, milyen irányból kerülje a hátulról nem látható uszadékfát, a sűrű vízi növényzetet. Olykor mégis leállunk, hogy a csónak peremére kiemelt motortest forgó lapátjait meg tudjuk szabadítani a rátekeredett folyondároktól. A mellékágakban a buja vízi vegetáció, a néhol két kilométer széles főágban pedig a hatalmas fatörzsek jelentik a – nem is kis – veszélyt, akár a nagyobb hajók számára is.

Hajnali programnak javasolta Amner, hogy lessük meg a madárvilág ébredését. Hat órától csendben ülünk kis csónakunkban, hangosan társalognak viszont a tízesszázas csoportokba verődött papagájok egy-egy ceiba (vagy más, számomra ismeretlen nevű) fa ágain. Aztán, ki tudja milyen jelzésre, mintha ezrével gondolnának ugyanarra, egyként kapnak szárnyra, hogy újabb helyet keressenek a kora reggeli égre sötét sziluettként rajzolódó óriásfák lombozatában.

Kikötünk. Kecsua idegenvezetőnk szervezése nyomán csoportunkat látogatóba várja egy jagua indián család. A magasan fekvő partvonalról hatalmas fatörzset döntöttek a vízhez, ez szolgál palló gyanánt. Ám erre elég nehéz felmásznia az aszfaltozott úthoz, a kitaposott talajú turistaösvényekhez szokott európainak. Csoportunk több tagja ezért a csónakból kilépve úgy dönt, inkább a talajszinten közlekedik. Azonban nem mindenki találja meg a szilárdabb foltokat. Aki nem veszi észre, hogy néhol átázott a part, puhább a talaj, térdig süllyed a dagonyába. Egy testes társunk így jár, és – lélekjelenlétét vesztve – minél nagyobb lendülettel, fülsértő visítással, eget rogyasztó káromkodással próbálja felnyomni magát a marasztaló agyagból, annál mélyebbre, már-már combközépig süllyed. A drámai hangzavar hallatán a partra gyűlik az indián család.

alt

A férfiak kisebb fatörzsekből, pillanatok alatt szilárd feljárót készítenek. A sárból kimenekített „fehér embert” a nők kisszékre ültetik. Szorgos kezek mossák a lábát, cipőjét, zokniját, nadrágját. A partfal tetején álló házhoz (inkább fából ácsolt vándorcirkuszi lakókocsit kellene mondanom), a kunyhóhoz szerencsésen felérkezett útitársak csak ámulva nézik, hogy a jaguák honnan varázsolták elő hipp-hopp a műanyag vödröt, a súrolókefét, meg az egészen tisztának látszó vizet. A nők tenyérrel takart kuncogása jelzi, élvezik a váratlan programot, derülnek a megmosdatott asszony csendesedő mérgelődésén, majd szerény mosollyal elfogadják „bélelt” kézfogását.

Kicsit távolabb a parttól, a fák közé húzódva él a másik jagua család. Hozzájuk tartunk. Már várnak, mondja Amner, de arra nem válaszol, mikor, hogyan jelezte nekik látogatásunkat. Így levegőben marad a kérdés, a program összeállítása a helyi idegenforgalmi hivatal dolga-e, ha egyáltalán van ilyen iroda a közeli Indiana faluban, vagy Iquitosban, a csaknem órányi hajóútra lévő városban. Maradjunk a perui realitás talaján, az idegenvezető olykor saját ötletei, kapcsolatai alapján szervez, amiért cserébe a turisták majd hálájukat fejezik ki, a jaguák meg – a csereüzlet sikere után – esetleg némi jutalékot adnak. Akárhogy is van, a család készült, állványon várnak házilag gyártott tárgyaik. Nem véletlenül rakták ki ezeket, ők aztán tudják, a száraz évszakban is bármikor nyakunkba zúdulhat a trópusi eső. (Zúdul is, ott tartózkodásunk minden délutánján, szinte azonos időben.

A legkínosabb eset az, amikor a dzsungeltúránk idején ázunk bőrig. A túrához amúgy sem vagyunk eléggé felkészültek, hiába kaptunk a szállodától egyszer használatos vékonyka, rögtön szakadó esőkabátot az alkalomra, ha egyszer nincs bakancsunk. Nincs mód fel is nézni, milyen lombok borulnak fölénk, mekkora liánok lógnak csaknem ránk. Biztonsági okokból, jól felfogott érdekből a talpunk alá kell nézni. Az idegenvezető erős tempót diktál. Kétszer állunk meg: amikor megmutatja, hogyan csorog a tejszerű nedv a gumifa megsértett kérgéből, és amikor termetes fekete hernyót emel fel botjára, hogy jobban szemügyre vegyük.)

Most még egyelőre csak a jagua család kézműves termékeit vesszük szemügyre: a színes, szárított magokból fűzött nyakláncok, karkötők mellett a vásári szemle díszei a madártollal ékesített fülbevalók, a kobaktermésből készült, pirosra festett fűszoknyás fababák. A család (és Amner) nem számított rosszul. Érdeklődve nézegetjük az esőerdő szuvenírjeit. Az árus egy fiatal nő, karján két hónapos gyerek. Amint észreveszi, hogy a baba tarkóját nézem, szabad kezével próbálja eltakarni, közben zavartan mosolyog. Ezután csak leplezetten vizsgálódom, amikor az árut fogdosó társaimra figyel. Az foglalkoztat, mi lehet a pici pihés koponyán az a két-három fekete kitüremkedés.

alt

Rasztás hajtincs nem lehet, vetem el az ötletet, hiszen a ritka pihéből nehezen állna össze raszta két hónap alatt. Mibe feküdhetett? Nem ételmaradék, nem száraz levélsodralék. Magát termetesre szívó kullancsféle lehet – támad bennem a felismerés, amit megerősít az anya mozdulata. Finoman csavargatni kezdi az egyik csomót, de aztán felhagy vele. Tán még nem engedi el a bőrt a szívószáj. Tapasztalatból tudhatja ezt az anya, elvégre természetes (természeti) közelségben él ezekkel az apró élősködőkkel is. De sejti talán, a látogatóknál otthon ez másként van. Ezért inkább takarná előlem a kisbaba fején duzzadó (élő)lényt.

Közben megjelenik a család idősebb tagja is az árusállvány mellett. A nagymamától veszem a magocskákból fűzött karkötőt meg a fűszoknyás bábut – ami majd annyi aggodalomra ad okot a túra során, előbb szobatársamnak, később itthon a családnak –, hogy ma már inkább voodoobabának emlegetem. Most még csak a kobaktermésből készült, feketére festett fejet látom, tetszik, hogy pár karcolással, milyen karakteres arcot varázsoltak rá. Törzse egy másik termésből, rajta a szoknya pirosra festett szárított fű. A figura két háncskarja drótból, félbevágott csonthéjas gyümölcsből a kezében tartott tál, ami a karok felhajtásakor – szépen mintázott maszkként – simul az arcra. Jellegzetes emléktárgynak tartva a bábut, a következő partraszállásnál majd megveszem a párját is.

Az kicsivel nagyobb, arca kifejezőbb, fűszoknyája dúsabb. A két báb napközben jól megfér egymással a hátizsákban, a baj akkor kezdődik, amikor este a bőrönd nyugalmába akarom helyezni őket. Az esőerdő apró bungalója nem ad elég teret a rámoláshoz, így ágyam fölött csomagolok, amikor is az egyik fűszoknya alól egy hüvelykujjperc nagyságú, korallszínű bogár pottyan ki. Végigszalad az ágytakarón, majd eltűnik a homályban. A látványtól beindul szobatársam aznapi második hisztérikus rohama. Nem volt elég a dagonyába süppedés, még az kell, hogy (miattam!) bogár legyen éjszaka az ágyában. Dühében csaknem falra mászik, ahol persze összefuthatott volna a korall bogárral. A szökevényt ugyanis végül ott sikerült ártalmatlanná tenni. Petetársait viszont nem (mint később kiderült). A bogaras következményekre a repülőtéren se gondoltam, amikor idegenvezetőnk azzal búcsúzott: a bábukat feltétlenül szórjuk be molyirtóval.

alt

Tanácsát azzal magyaráztam, bármilyen kiválóan tud magyarul, szókincsében lehetnek hiányosságok, minek ide molyirtó, a fűszoknya nem nerc! Célzását itthon értettem meg, amikor a bőröndből, a többszörös zacskórétegből előkerült babából napvilágra rohant a kitinhátú ikertestvér. „Fülön csíptük”, a babát meg párja mellé visszadugtuk. Jött a rovarölő spray, majd a zacskónyak elszorítása. Két nappal később az aktus megismétlődött. Ám a bábu szoknyájából újabb korall bogár pottyant ki, majd pár nap múlva kikelt a harmadik, aztán a negyedik. Amikor a legújabb jövevény a résre nyitott konyhaablakon át megtalálta az utat a teraszról befelé, és az éjszaka közepén megjelent a mosogató csapján, a családi kupaktanács úgy döntött, a voodoobabáknak végleg távozniuk kell.

Vajon hasonló babával játszanak a jagua gyerekek? – jut eszembe, ám inkább az iskoláról kérdezem a hétéves kislányt, amikor a vásárlásunk után a hátsó „kertjükhöz” vezet. Apró faházuk mögött, egy mélyedésben összegyűlt az Amazonasból felszivárgó talajvíz, amit a trópusi esők tavacskává hizlaltak.  Pallót építettek fölé, innen nézzük a nyugodt víztükrön ringó vízililiomokat. A kislány közben elmondja, reggelente apja csónakon viszi a félórányira lévő iskolába. Arról nem esik szó, ma miért maradt itthon. Talán csoportunkat akarta látni, ez az első tippem, elvégre szokatlanabb látványt nyújthatunk, mint osztálytársai. Bár igaz, a száraz évszakban gyakran toborozhatnak ide turistákat a közeli „luxusbungaló” hetenként cserélődő vendégeiből. Erre utal az állványokra kirakott kézműves tárgyak sora, meg az a rutin, amivel testvére mutogatja hüllőit. E show miatt hanyagolhatta aznap tanulmányait a 12-13 éves fiú. Kedvenc kígyójával nyaka körül, kezében egy másikkal arra biztat, simogassuk meg, majd kapjuk el, mielőtt a földre téve elsiklana. Egy bátor vendég közel merészkedik a karján tekeredőhöz, ám a kígyó farokcsapásától megriadva, csaknem az Amazonasig hátrál. Másik háziállatukat senki nem veszi kézbe, holott erre buzdíthat a tíz év körüli testvér, akinek debil arckifejezése a zárt közösségekben született gyerekek gyakori fogyatékosságát mutatja.

A lajhárhoz azért közelebb merészkedünk. Megérintem a fatörzsön térdmagasságunkban csüngő állatot, majd gyorsan vissza is rántom a kezem. Kellemetlen, durva sörtetapintású a szőre. Az egyik útitárs megsimogatná, mire – híréhez nem méltó sebességgel –, kígyósziszegést hallatva, hátradobja felsőtestét, széttárja két aránytalanul hosszú, 3-3 vastag, sötét karomban végződő karját, és csápolva nyúlkál a fényképezőgép felé. Közben a mellsőnél jóval rövidebb hátsó végtagjaival tartja testét, a fatörzsbe mélyesztve sarlószerűen görbülő karmait. Pici, lapos fejét jobbra-balra forgatja, mintha a fotózók kedvében akarna járni. Az itt élő háromujjú fajta egyedeinél a nyakcsigolyák száma a szokásos hét helyett kilenc, így fejüket a tengely körül képesek szinte körbeforgatni. Agyuk pici, kevéssé barázdált, szellemi képességük csekély.

Hallásuk, látásuk fejletlen, szaglásuk viszont igen jó, olvasom egy tájékoztatóban. Egy molylepkefaj a lajhár szőrébe rakja petéit. Mivel élőhelye folyók közelében van, a lajhár ügyes úszó. A vízben egy algafaj telepszik szőrébe, emiatt a száraz évszakban barna, az esős évszakban zöld (kölcsönzött) színe miatt beleolvad a környező mohába, lombozatba. A mi lajhárunk nem olvad bele környezetébe, hiszen színe inkább szürke, a fatörzs meg barna, ahová lassan-lassan megnyugodva visszakapaszkodik karjaival is. Különben sem viselkedik jellegzetesen, mert nem lefelé lógva pózol előttünk.

Életem első lajhárja főleg sziszegése, csapkodása miatt marad emlékezetes. Az elsőként megismert jagua család tagjainak képét másért őrzöm. Ma is látom a kullancsot a csecsemő fején, a vágyódó kifejezést az iskolás kislány arcán, ha sál, színes öv került a szeme elé. Látom a kígyósálat az esőcsizmás fiú nyakán, a bambaságot a kisfiún, a kifejezéstelen merevséget a nagymamán, a zavart mosolyt az anyán. A fejemben őrzött felvételen a család képe rávetítődik a tárgyaikat bemutató állványra, az esőerdő magányos házára. Eközben a film forog tovább, mert minket újabb kalandok várnak. Megyünk a következő programra: az erdei gyalogtúrára, majd hajnalban a többezres dzsungelfalu piacára, ezután a helyi iskolába. Azt képzelem, a jagua kislányt legalább ott viszontlátjuk – de elmarad vele a második találkozó. Így a neki szánt színes-babos kendőt az új helyszínen, egy másik vágyódó kislány kapja majd meg.

alt

Az esőerdő iskolájának tantermében 18-20 gyerek ül az apró asztaloknál. A jöttünket természetesként fogadó fiatal tanárnő azt mondja, 53 tanítványa van. Papíron. Hol vannak a többiek? Hányszor teljes a létszám? – e kérdésekre bizonytalan vállvonással kísért hárító mosoly a válasz. A katedra mellé húzott asztalkánál szomorú pillantású, magányos kislány üldögél. Fegyelmezési gondok? Itt elöl volna a szamárpad? Neki már csak itt jutott hely, mondja a tanárnő, ami azért meglepő, mert akad pár üres szék. Viszont hol ülne le a többi, ha egyszer csak megjelenne az összes ide járó 7–15 év közötti gyerek? Az osztatlan képzés nehézségeiről sem folytatunk érdemi beszélgetést. Elfogadjuk, amíg a kicsiknek a betűket tanítja, a nagyobbak csendben dolgoznak feladatlapjaikon. Rendben megy a munka, mondja, szeret itt dolgozni. Iquitosból jön, a többi tanárral, nevelővel együtt. Váltva töltenek itt két-két hetet, az iskola melletti (öltözőkabinnak látszódó) apró házakban laknak. Hétvégére szoktak hazautazni – az egyetlen közlekedési útvonalat jelentő folyón, az Amazonas főágán.

Az asztalokon lévő nyitott füzeteket nézegetjük. A tankönyv minden korosztály számára azonos. Idegenvezetőnk büszkén meséli, ő is rendszeres óraadó itt. Környezettudatosságra neveli a gyerekeket.  Ennek bizonysága a természeti környezet, az élőlények megóvására felszólító két tábla az iskola udvarán, meg a kiírás arról, hová kerüljön a szemét, a műanyag, a konzervdobozhulladék. Végül a földrajzi ismeretek oktatásának sajátos módját mutatja be Amner a kedvünkért (és igencsak a kedvünkre). Csoportunk tagjait kérdi, ki honnan jött. Majd a gyerekektől, hallottak-e már adott országról, tudják-e hol van, mi a fővárosa? A gyereksereg teli szájjal válaszolja minden kérdésre: „no, no, no”. Honnan is tudnák, hiszen Amner sem tudja. Tőlünk: a francia, olasz, német magyar turistától kérdi fővárosunk nevét. Az is szép tőle, hogy hibátlanul adja tovább a szót a gyerekeknek, ők pedig pontosan ismétlik meg. És látogatásunk végén, a perui esőerdőben, az Amazonas egyik keskeny ága mentén, az egy tantermes iskolában felhangzik a kórus száján és messzire zeng a név: Budapest.

Indián „folklór” program is vár még bennünket délután. A jagua törzs képviseletében több család csaknem harminc tagja arra készül, hogy közösségi házukban és az előtte kialakított téren bemutatót tartson. Láthatjuk viseletüket, fúvócsöves vadásztechnikájukat, eladásra készített tárgyaikat, no meg persze táncukat.

Pirosra festett száraz fűből készült szoknyában, tunikaszerű felsőben a közösség apraja-nagyja. A törzsfő ruhája a leghosszabb, a legdúsabb fonatú, felkarja, feje is felékítve, oldalán tegez. Fejdíszét igazgatva öntudatosan tekint a fényképezőgép lencséjébe. Az idegenvezető megsúgja, valószínűleg ő az apja az itt látott összes kisgyereknek. Az egyik totyogó 15 éves anyja fűblúzába csimpaszkodik, a másik felállni tanul a közösségi ház falából kilógó háncsba kapaszkodva. A nagyobbak a fákról lelógó liánokon hintáznak. A könnyebben barátkozók grimaszokat vágva pózolnak a fotósoknak. Amner azt a növényt mutatja, amelynek belsejéből az arcpirosító festéküket vették a szereplők. Közben a férfiak egy csoportja arcvonalat képez, lövéshez sorakoznak a harcosok, majd levegővel jól teleszívott tüdejük erős fúvásával apró nyílhegyeket lődöznek a térség túlsó szélén, 4-5 méterre lévő céltáblába. A harci siker, az eredményes találatok után jöhet a mulatság.

A turistákat is beterelik a nyitott tetejű kerek gyűlésházba. Leülünk a szélre húzott padokra, és megkezdődik az előadás. A jaguák küllőszerűen összekapaszkodott sorai körbe-körbe járva éneket dünnyögnek, egyesek ütőhangszeren ritmust vernek. A talpak hol dobbantanak, hol csak csusszannak az egyre jobban felvert porban. Amikor már elunnánk magunkat, minket is bevonnak a táncba. Az 5-6 éves kisfiú invitálásának nem lehet ellenállni. Csoportunk tagjai táncot imitálva körbe-körbe trappolnak az esőerdei táncházban.

Szöveg és kép: Fazekas Erzsébet

Forrás: Nol.hu