• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Che nyomdokain
Che nyomdokain
2017. október 10. kedd, 21:52

Az argentin származású Ernesto „Che” Guevara utolsó naplóbejegyzése 1967. október 8-án született. Ez áll benne: „Hajnali kettőkor ledőltünk aludni, mert semmi értelmét nem láttuk, hogy tovább küszködjünk… Chino [a gerillacsapat egyik tagja] jóformán képtelen az éjjeli menetelésre.”

A forradalmi hadsereg, amit Guevara tizenegy hónappal korábban alapított és készített fel, az utolsókat rúgja. A harcosok kimerültek és betegek, és bekerítették őket a CIA által kiképzett elit rangerek – a helyi parasztok, akiknek a forradalmi ügyhöz való csatlakozására számítottak, többször elárulták őket.

La Higuerában sok minden épül Che Guevara emlékére - Fotó: Julio Etchart

Néhány órával az utolsó naplóbejegyzése után Che megsebesült, és a hadsereg katonái a bolíviai Andokban egy Quebrada del Yuro (vagy Churo) nevű mély szurdokban elfogták.

La Higuera, egy néhány kilométerrel arrébb lévő falu iskolájába vitték. Másnap egy katona, a bolíviai hadsereg felső vezetésének parancsára kivégezte.

Az amerikai Nemzetbiztonsági Archívum által megszerzett, a titkosítás alól feloldott információk, köztük fontos CIA-, külügyminisztériumi és Pentagon-iratok megerősítik az Egyesült Államok hírszerző szerveinek, így legkevesebb két különleges, kubai-amerikai CIA-ügynöknek a szerepét. Az egyikük, Félix Rodríguez akkor is jelen volt, amikor Che-t agyonlőtték.

Guevara testét egy helikopterre szíjazták, és egy hatvanöt kilométerre lévő kisvárosba, Vallegrandéba szállították, ahol egy kórház földszintjének szabadtéri mosodájába vitték. A nemzetközi sajtó itt gyűlt össze, és elkészültek a híres, Krisztusra hasonlító fényképek az élettelen testéről.

Attól tartva, hogy zarándokhely lesz belőle, a hatóságok úgy döntöttek, hogy a forradalmárokat nem a helyi temetőben temetik el. Ehelyett egy tömegsírba rejtették őket egy repülőtér sarkánál. 1997-ben sikerült elérni, hogy a bolíviai hatóságok kihantolják a maradványokat és Guevaráét hazaszállítsák Kubába.

Che halálának 50. évfordulójához közeledve a kubai forradalom veteránjai egy mauzóleumot emeltek a kifutópálya mellett lévő árok fölé, ahol a csontjait megtalálták. A La Higuera iskoláját felújították, és múzeummá alakították át, a vallegrandei kórház mosodája pedig ma emlékhely. A látogatók a fal vakolatába karcolják neveiket vagy gondolataikat.

Julia Cortez vitte az utolsó ételt Che Guevarának - Fotó: Julio Etchart

Evo Morales bolíviai elnök, akinek egy hatalmas Che-kép lóg az irodájában, felavatta a Ruta del Che-t (Che útját). Egy jelképes díjért helyi idegenvezetők kalauzolják a látogatókat a térség különböző helyein. Egy francia nő hostelt nyitott abban a La Higuera-i távíró irodában, ahol a gerillaharcosok utoljára próbálták felvenni a kapcsolatot a külvilággal. A szomszédban egy kubai „internacionalista” tanár vezeti a helyi általános iskolát.

La Higuera ma egy kis falu, ahol körülbelül húsz parasztcsalád él a mezőgazdaságból… és Che legendájából. Egy helyi idegenvezető, aki annak a régi iskolaépületnek a kulcsát őrzi, ahol Che az utolsó óráit töltötte, lelkesen vezet körbe a faluban, és bemutat Julia Corteznak. Ő az iskola egyik tanára volt, és állítólag ő volt az utolsó helyi lakos, aki életben látta Guevarát, ő vitte neki az utolsó ételt – egy tányér földimogyoró levest. Julia most egy élelmiszerboltot és egy kis éttermet vezet. Ez utóbbit La Estrellának (A Csillag) hívják, a Guevara fekete svájcisapkáját díszítő híres vörös csillag után.

Amikor idegenvezetést kértem annak a szurdoknak a mélyébe, ahol Che-t elfogták, bemutattak Efraínnak, egy életrevaló tízéves kisfiúnak, aki az édesanyja szerint a szívével ismeri az utat. Időbe telt, míg hozzászoktam a terephez, amiben egy háromszáz méteres lejtő is volt egy keskeny ösvényen, amit tövises bokrok sűrűje övezett. A trópusi hőség könyörtelen: a rendszeres esőzések a már eleve sáros ösvényt helyenként járhatatlanná teszik.

Azonban fiatal kalauzom rendíthetetlenül tör előre. Végül kénytelen vagyok emlékeztetni Che egyik megállapítására: „A szakasz tempóját a csapat leglassabb tagja szabja meg.” Efraín egyből megérti, és visszavesz a tempójából. Körülbelül három óra múlva elérjük az úti célunkat: egy eldugott gázlót a Ñancahuazú folyó völgyének aljánál, ahol egy sziklára írt egyszerű „Che vive” felirat jelzi a helyet, ahol az elfogása előtt megsebesült.

Ma emlékhely az iskolaépület, ahol Che Guevara az utolsó óráit töltötte - Fotó: Julio Etchart

Miközben nagy hőségben és fenyegető ég alatt kapaszkodunk vissza – és én már egy jó zuhanyra, egy tisztességes ételre és egy tiszta ágyra gondolok – próbálom felfogni a Che és bajtársai által véghezvitt vállalkozás nagyságrendjét. Ők ezeket a durva körülményeket majdnem egy évig elviselték. Kimerülve, kevés élelemmel és gyógyszerek nélkül az erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, mivel megfogyatkoztak, és a mély folyóvölgyben bekerítették őket.

Egy olyan generációhoz tartozom, amelyre nagy hatást gyakorolt a kubai forradalom. Ott voltunk a barikádokon szerte a világban, hogy a vietnami háború, az Allende elleni chilei puccs és a dél-afrikai apartheid bűnei ellen tüntessünk.

Dühödten tiltakoztunk Víctor Jara mártírhalála és Nelson Mandela hosszú raboskodása ellen; és olyan emberekből merítettünk erőt, mint Maya Angelou, és, természetesen, Che Guevara.

De mostanáig, ha csak elenyészően rövid időre is, nem léptem a nyomdokaiba, hogy pillanatra kipróbáljam, hogy milyen belebújni egy forradalmár bőrébe.

Írta: Julio Etchart uruguayi-brit fotóriporter

Forrás: Latin America Bureau

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo