• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Idegen országban felnőni: Egy chilei család Montrealban
Idegen országban felnőni: Egy chilei család Montrealban
2017. szeptember 11. hétfő, 19:59

Karin Arroyo családja 1979-ben érkezett Montrealba a chilei Valparaísóból. A fiatal család a Pinochet-diktatúra elől menekült el a dél-amerikai országból, bár a politika nem nagyon érdekelte a hároméves kislányt, aki csak az édesapját akarta látni. Az apa hat hónappal korábban érkezett Kanadába.

Edmundo Arroyo-Fuentes 1978 októberben utazott Montrealba, de népes családjának otthon nem árulta el valódi úti célját, helyette azt mondta, hogy Spanyolországba megy, ahol politikai menedékjogot fog kérni. Az Augusto Pinochettel szembenálló chileiek Orlando Letelier 1976-os meggyilkolása után megtanulták, hogy óvatosnak kell lenniük, amikor menedékjogért folyamodnak.

A chilei katonai diktatúra befolyásos ellenzékijének számító Leteliert a Pinochet-rezsim ügynökei autóba rejtett pokolgéppel gyilkolták meg Washingtonban, ami arra utalt, hogy a rendszer keze elér az országon kívülre is.

Karin Arroyo és családja a Pinochet-rezsim elől menekült Kanadába - Fotó: Karin Arroyo

Így aztán az Arroyo család – Karin, az édesanyja és nyolcéves bátyja – várta a híreket. Végül befutott a hívás. Készülhettek az apjuk után. A hároméves Karint izgalommal töltötte el az első repülőútja, az új lakás és annak magas mennyezete – ami szinte „varázslatosnak” tűnt –, és élelmiszerekkel teli hűtő.

Emlékszik, hogy az apja mennyire meg akarta mutatni gyermekeinek életükben először a havat, de akkorra a tavasz miatt már a nagy része elolvadt. Talált azonban egy kis részt a helyi templom egyik hátsó sarkánál, ahova soha nem sütött oda a nap. Ez a kis folt jeges és szemcsés volt, és szürke kosz tarkította. „Az apám azonban nagyon boldog volt, és büszkén mutatta nekünk ezt a kis havat, aminél koszosabb dolgot még nem láttam életemben” – idézi fel. „Persze amikor végül néhány hónappal később újra havazni kezdett – istenem, ez fantasztikus. Ez fehér és olyan, mint a vatta.”

Montrealban az 1970-es években a chilei emigráns közösség robbanásszerűen növekedett. Több ezer chilei ment Kanadába azután, hogy Pinochet tábornok 1973-ban katonai puccsal megdöntötte Salvador Allende elnök marxista kormányát. Három évvel Pinochet halála után a város chilei közössége pénzt gyűjtött egy Allende-emlékműre, amit 2009-ben állítottak fel a város egyik parkjában.

Karin úgy emlékszik, hogy a közösség „ugyanúgy folytatta, mintha még mindig Chilében lennének, és még mindig meg akarták váltani a világot”. „A chilei politikai helyzetet akarták megjavítani, bár már nem éltek ott. (…) Állandóan a diktatúráról beszéltek, és arról, hogy mit lehetne tenni, hogyan tudnának szerveződni, és megpróbálni felvenni vele a harcot kívülről.”

A család hat hónappal az apa után érkezett Montrealba - Fotó: Karin Arroyo

Edmundo Arroyo-Fuentes volt a család egyetlen tagja, aki Chilében részt vett a politikában. Azonban ő és felesége bizonyos távolságot tartottak más chilei emigránsoktól, bár volt néhány közeli chilei-kanadai barátjuk. „Úgy gondoltam, hogy szükséges és fontos, hogy franciául tanuljak, hogy be tudjak illeszkedni az új társadalomba, amelyben élnünk kellett” – mondja Edmundo.

Az első hónapokban eljártak a tartományi kormány által működtetett, de már nem működő bevándorlási és orientációs központokba – francia rövidítéssel Cofikba –, amik Arroyo-Fuentes szerint „fantasztikusak” voltak, mivel ezek olyan gazdag kulturális tapasztalatot jelentettek számára, ami megkönnyítette a beilleszkedését a quebeci társadalomba.

Karin ezt mondja: „Elvittek minket a régi kikötőbe, hogy »boite a chanson«, mindig ezeket játszották.” „Úgy értem, állandóan olyanokat hallgattak, mint Gilles Vigneault, Paul Pichet és a ’70-es évek folkkorszakának összes többi zenészét.”

Nem csupán chileiek érkeztek ekkoriban az észak-amerikai országba. Az 1970-es évek végén hatvanezer vietnami, laoszi és kambodzsai menekült telepedett le Kanadában, akik közül sokan az olyan nagyvárosokba költöztek, mint Toronto és Montreal.

Mintegy húszezer ecuadori is érkezett Kanadába az 1970-es évek elején, akikhez még sokan csatlakoztak különféle dél- és közép-amerikai országokból. „Mindenféle gyerek keveredett” – mondja Karin.

Montreal rendkívül befogadó város volt az 1980-as években, ahol számos náció keveredett egymással - Fotó: Archív

Emlékszik a kultúrák keveredésére a város főútja, a St. Lawrence sugárút mentén, ami egykoron a szimbolikus, nem hivatalos választóvonalat jelentette Montreal francia- és angolajkú lakossága között.

„Az egyik ilyen dolog ez volt: - »Ó, te is bevándorló vagy, honnan jöttél, mikor érkeztél?« – mondja. „Megvolt ez a kíváncsiság. Nem számított, hogy honnan jöttél, mindig el kellett mesélned ezt a történetet, és az emberek kíváncsiak voltak rá, ami az egyik legnagyszerűbb dolog volt Montrealban.” „Ez egy nagyváros, de ugyanakkor kisváros is, és mindenki hallani akarta a történetedet, és ez olyan dolog, amit sehol máshol nem tapasztaltam.”

Apja felidézi, hogy milyen nehéz volt hírekhez jutni Chiléből és az ottani családról az első években, amikor még nem volt internet, és a távolsági hívás rendkívül drága volt. „Amikortól elkezdtünk visszajárni Chilébe, látogatóként, rájöttünk, hogy idegenek vagyunk a saját országunkban, mind a családunk, mind pedig a barátaink körében” – meséli.

Karin azt mondja, hogy pozitív élményei ellenére gyökértelennek érezte magát, és nem tudta, hogy Montrealhoz vagy Chiléhez tartozik. Irigyelte azokat a barátait, akiknek úgy tűnt nem okoz gondot kettős kulturális identitásuk, és megfogadta, hogy a saját gyerekeivel soha nem fogja ezt tenni.

Ma már ezt mondja: „Chilében vannak a gyökereim, de a szívem Montrealé.” „Most Franciaországban élek saját családommal, emigrációra kényszerítve a gyerekeimet, noha megfogadtam, hogy soha nem fogom ezt tenni velük.”

Írta: Jessica Murphy

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo