• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Amikor a rendőrök a bűnözők, akkor a mexikóiaknak nincs kihez fordulniuk
Amikor a rendőrök a bűnözők, akkor a mexikóiaknak nincs kihez fordulniuk
2017. augusztus 30. szerda, 17:29

2017. július 7-én délután négy órakor a szokásos módon csörgött a telefon. A hangtól felizzott a feszültség az 1950-es években épült mexikóvárosi ház kis nappalijában. „Fogadja a hívást a Nyugati Szövetségi Börtönből?” – kérdezte egy hang a vonal túlsó végén. „Igen, persze. Fogadom” – válaszolta Blanca érezhetően idegesen, mintha most csinálná ezt először.

Blanca Aviña Guerrero azonban már sokszor csinált ilyet. Minden pénteken ezt csinálja, mivel legfiatalabb fiát, Enriquét 2013 májusában önkényes módon letartóztatta a szövetségi rendőrség, és végül a legszigorúbban őrzött börtönök egyikébe került Jalisco államba, körülbelül 335 mérföldre Mexikóvárostól.

Blanca Aviña Guerrero soha nem gondolta, hogy ez a családjával is megtörténhet - Fotó: Josefina Salomón

A hatóságok azt állítják, hogy a huszonnyolc éves Enrique Guerrero részt vett egy ismert helyi üzletember unokaöccseinek elrablásában. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, az ügy sokkal sötétebb képet takar.

Hamis vádak

Az Amnesty International közelmúltbeli vizsgálata azt állapította meg, hogy a rendőri erők Mexikó szerte rutinszerűen tartóztatnak le embereket ok nélkül. Úgy tűnik, hogy a hatóságok ezzel próbálják azt mutatni, hogy ők kézben tartják az ország kegyetlen drogkartelljeit és a magas bűnözési rátákat.

A valóság azonban más.

Egyes esetekben azt állapítottuk meg, hogy az őrizetbe vett embereket kenőpénzek fizetésére kényszerítik, hogy elkerüljék a letartóztatást. Máskor a rendőrség megkínoz embereket, hogy rávegye őket arra, hogy olyan bűncselekményt „valljanak be”, amit nem követtek el. Az áldozatok többsége szegény. Nincsenek forrásaik ahhoz, hogy vitassák őrizetbe vételük jogosságát.

És számos letartóztatás egyszerűen annak az eredménye, hogy az illető „rosszkor volt rossz helyen”. Blanca azonban soha nem gondolta volna, hogy ez az ő családjával is megtörténhet.

Enrique kiváló tanuló volt a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemen, Latin-Amerika egyik legtekintélyesebb felsőoktatási intézményében. A híres mexikói költő, Octavio Paz, Carlos Fuentes regényíró és az üzletember és filantróp Carlos Slim Helú, Mexikó leggazdagabb embere is ott tanult.

Enrique sakkbajnok volt, népszerű a barátai körében és született vezéregyéniség. Büszke volt rá, hogy a tanulás mellett szociális munkát is végez.

„Nagygyűlésekre jártunk, hogy megvitassuk az oktatási reformot és felemeljük szavunkat a háború ellen” – mondta a 28 éves Lénica Morales emberi jogi aktivista, Enrique barátnője. „Tanulócsoportokat szerveztünk az egyetemen és máshol a városban.”

Enrique és Lénica az egyetemen találkozott 2006-ban. Onnantól kezdve közös volt az érdeklődésük, és összekötötte őket az igazságosságért való küzdelem Mexikóban. Csatlakoztak a „Yo Soy 132” („132 Vagyok”) mozgalomhoz, ami akkoriban Mexikó történetének legnagyobb diákmozgalma volt.

A mozgalom 2012-ben alakult, hogy szolidaritást vállaljon 131 diákkal, akik abban az évben tüntettek Enrique Peña Nieto mexikói elnök az Ibéroamerikai Egyetemen mondott politikai beszéde ellen.

A diákok arra szerették volna felhívni a figyelmet, hogy Peña Nieto 2006-ban, amikor még Mexikó állam kormányzója volt, brutálisan elnyomta a San Salvador Atencó-i tüntetőket. Az eseményről való sajtóbeszámolókban egyesek azt állították, hogy a diákok fizetett ellenzékiek voltak, akik meg akarják hiúsítani Peña Nieto elnökjelöltségét.

A diákok válaszképpen készítettek egy videofelvételt, amelyen felmutatták egyetemi diákigazolványaikat, hogy bizonyítsák személyazonosságukat. A videó vírusként terjedt el az interneten. A mozgalom növekedett. Hónapokkal később, amikor Peña Nietót megválasztották, már országszerte tüntettek ellene. A Yo Soy 132 vezetői elleni megtorlások nem sokat várattak magukra.

Egy álom vált semmivé

Enrique aktivizmusának 2013. május 17-én szakadt vége.

A szokásosnak induló péntek este akkor vett tragikus fordulatot, amikor a fiú az Azteca Stadion – az ország egyik legnagyobb futballstadionja, amelyben az argentin játékos, Diego Maradona 1986-os „Isten keze”-gólját szerezte – mellett hajtott el Mexikóváros déli szélén. Enrique kétségbeesetten hívta az anyját azzal, hogy valaki követi.

Egy fehér kisbuszban ülő férfiak rálőttek a kocsijára, hogy megállásra kényszerítsék. Pánikban, attól tartva, hogy a férfiak bűnözők, Enrique kiszállt az autóból, és futásnak eredt. Beugrott egy rendőrautóba, és segítséget kért. A kocsiból írt egy üzenetet az anyjának, Blancának, arról, hogy jól van, de nem igazán tudja, hogy mi történik.

„Azt mondta nekem, hogy Churubuscóban van”, körülbelül húsz perc autóútra északra attól a helytől, ahol az üldözés kezdődött, idézte fel Blanca. „És ezt követően nem tudtam róla semmit.”

Enriquének a következő harminc órára nyoma veszett. Családja több helyen is kétségbeesetten kereste őt. Az ügyészi hivatalban. Kórházakban. Rendőrőrsökön. Senki sem tudott róla semmit. A letartóztatást nem jelentették. Végül a főügyészi hivatalban találták meg.

Az ügyvédek azt tanácsolták Blancának, hogy engedje, hogy idősebb fia – aki hazautazott Mexikóba Londonból, ahol élt – menjen be hozzá először. „Még traumatizált lehet” – mondták nekik.

Enriquét megkínozták, hogy megpróbálják rávenni, hogy „vallja be” az emberrablást, amivel vádolták, de ő erre nem volt hajlandó. Ezután a sajtó előtt tizenkét másik emberrel felvonultatták. Úgy állították be őket, mint a „bandát”, amely a bűncselekményért felelős.

Egy nappal később Enriquét egy szigorúan őrzött börtönbe szállították Jaliscóba. „A legrosszabb csak itt kezdődött” – mondta Blanca. „Akkor nem gondoltuk, hogy mindez ilyen sokáig fog tartani.”

Diákból bűnöző

Mindössze négy nap leforgása Enriquét sztárdiákból rendkívül veszélyes bűnözővé változtatták. Emberrablással vádolták meg, ami Mexikóban negyvenöt évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető.

Négy év telt el a letartóztatása óta, és még mindig nem született ítélet. Ügyvédei és az Amnesty International szerint az ügye hemzseg a hiányosságoktól.

Miközben tárgyalása végét várja, Enrique több mint napi húsz órát tölt egy kevesebb mint négy négyzetméteres cellában. Alig van benne valami – csupán egy kis mosdó és egy zuhanyzó. Problémát okoz könyveket, de akárcsak egy tollat is tartani magánál.

„Ez az egész folyamat nagyon nehéz” – mondta Enrique az Amnestynek telefonon a börtönből. „Sokan kötnek itt ki önkényes letartóztatások miatt, megkínozva, olyan bűncselekményekkel megvádolva, amiket nem követtek el.”

Enrique jókedvűnek tűnt a telefonban, talán mert tudta, hogy erősnek kell mutatnia magát a családjának. A beszélgetés alatt, Blanca végig a telefon mellett állt, és mohón hallgatott minden szót, amit a fia kiejtett.

„Soha nem hittük, hogy ez velünk is megtörténhet, de most már tudjuk, hogy ez bárkivel megtörténhet” – mondta.

Amikor az Amnesty arról kérdezte Blancát, hogy vajon miért csinálják ezt a mexikói hatóságok, azt mondta, hogy ez arról szól, hogy mennyit tudnak megúszni.

„Nem tudom, hogy mit mondjak” – mondta. „A kormányt nem érdekli. Azt mondják, hogy a dolgok így mennek, és senki sem tudja meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Nagyon nehéz az a tudat, hogy annyi igazságtalanság történik itt, és senki sem tesz semmit. Hogy eltűnhetsz, és senkit sem érdekel.”

A telefonban az Amnesty azt kérdezte Enriquétől, hogy mit mondana a kormánynak, ha lehetősége lenne tisztviselőkkel beszélnie az ügyéről.

„Igazságot kérnék tőlük” – mondta. „De ezt nem akarják hallani. Soha nem fogják megérteni.” És ezzel le is járt a tíz perc.

Írta: Josefina Salomón újságíró, az Amnesty International mexikói munkatársa

Forrás: The Huffington Post

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo