• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Egy FARC gerilla, aki a békéről rappel
Egy FARC gerilla, aki a békéről rappel
2017. április 09. vasárnap, 21:38

„Most fegyverek nélkül, a szavak erejével, szabadságot szeretnénk, hogy legyen oktatás, egészségügy és méltóság az egész nemzetnek.” Jhon Steban Pérez csukott szemmel, ujjaival csettintgetve az ütemet gyakorolja a dalát, amellyel reményei szerint egyszer nagyobb közönség elé is állhat.

A címe „Canción de Reconciliación” (A megbékélés dala). Steban, ahogyan szeretné, ha hívnák, a FARC tagja. Egyelőre az egyetlen színpad, amire felállhat egy Icononzo városa melletti sáros dombtető körülbelül négy óra autóútra délnyugati irányba a kolumbiai fővárosból, Bogotából.

Steban egyszer a nagyközönség elé szeretne állni dalával - Fotó: BBC

Jelenleg 325 egykori FARC-tag él itt az úgynevezett „zona veredalban”, az ország különböző pontjain felállított átmeneti táborok egyikében, amelyeket a több mint öt évtizedes fegyveres felkelésnek véget vető történelmi békemegállapodás értelmében hoztak létre.

„Nincsenek bombák”

„Most már jobb” – mondja Steban. „Már nem kell azt várnunk, hogy mikor hullanak ránk bombák az égből. Új levegőt szívunk, a béke levegőjét.” Steban új módot talált jövőbeli reményei kifejezésére: a rapet.

A fekete-kék gyakorlóruhát és khaki pólót viselő fiú, akinek füleiben szegecsek vannak, nyakából pedig vastag ezüstlánc lóg, minden ízében gerillarappernek néz ki.

Még csak tizennégy volt, amikor csatlakozott a FARC-hoz, és a gerillák oldalán harcolt. Egy csúnya heget mutat a csuklóján: „Ezt a sérülést a hadsereggel való összecsapásban szereztem. De mindez már a múlté.”

A most 28 éves Steban így fogalmaz: „A puskámat gitárra cserélem.” Elvtársai közben szerszámokra cserélik fegyvereiket, a töltényeket pedig szögekre.

„Nem rossz itt”

Az egykori FARC-harcosok januárban érkeztek ebbe a táborba, és az elmúlt hónapokban egy falut építettek fel a hegyoldalba. Kezdetleges és alapszintű, a legtöbb ember kunyhókban él. Nincsenek téglafalak, csak zöld és fekete ponyvák, amelyek alig állnak ellen az esőnek. Ahhoz, hogy eljussanak egyik helyről a másikra meredek és csúszós lejtőn kell közlekedni.

„Nem rossz itt” – mondja Tito Cortéz egykori harcos, aki egyike azoknak, akik már nem viselik a FARC zöld egyenruháját, inkább márkás melegítő felsőt és tréningnadrágot hord. „Ahhoz képest, amihez a dzsungelbeli táborban voltunk szokva, ez egy ötcsillagos szálloda.”

A FARC-vezetők azonban arra panaszkodnak, hogy a több hónapos tervezés ellenére a legtöbb átmeneti táborban hiányzik a legalapvetőbb komfort is, amiket szerintük megígértek nekik.

A domb tetején lévő nagyobb épület rögtönzött osztályteremként szolgál. Fernando most 45 éves. Korábban harctéri parancsnok volt. Most újra tanul, és vissza szeretne menni az egyetemre, hogy befejezze a társadalomtudományi tanulmányait.

„A kormány nem sokat segített nekünk az itteni letelepedésben” – mondja. „Nincsenek megfelelő tisztálkodási lehetőségek, nincs infrastruktúra. Mindent, amit itt lát, mi teremtettünk meg.”

Egységes álláspont

Megfigyelők egy különleges csoportja felel a fegyverek átadásának ellenőrzéséért. Ők az úgynevezett megfigyelési és hitelesítési mechanizmushoz (MMV) tartoznak, aminek három egyenrangú fél – a FARC, a kormány és az ENSZ – a tagja.

Az újságírók csak úgy beszélhetnek valamelyiknek a tagjával, hogy a másik kettőnek a képviselője is jelen van. Ez a háromoldalú szemlélet hangsúlyozza a helyzet kényes természetét.

A békefolyamat még mindig törékeny, és fontos megmutatni a világnak, hogy az egykori ellenségek együtt tudnak működni. Ha az MMV a különböző felekhez tartozó három tagjának feltesszük ugyanazt a kérdést: „Sínen van a folyamat?”, szinte szóról szóra ugyanazt a választ kapjuk. „Egységesek vagyunk és kis lépésekkel haladunk előre.” Egységes az üzenet.

Ugródeszka

A tábor ugródeszka a rehabilitáció felé. Ha minden a tervek szerint halad, a FARC politikai erővé alakul, és egykori harcosai visszatérnek a társadalomba. Sokak számára azonban, akik csak kevés hivatalos oktatásban részesültek, vagy még annyiban sem, ez egy óriási kihívás lesz.

Mireya Suárez 19 éves korában csatlakozott a FARC-hoz. Most a táborban vesz órákat, és azt reméli, hogy fejleszteni tudja magát és fel tud készülni arra a napra, amikor véglegesen távozik.

Van egy 12 éves lánya, aki a konfliktus idején született, de most a fegyverektől és a háborútól távol fog felnőni. „Biztos vagyok benne, hogy jobb jövőnk lesz. Nem tudom, hogy milyen városban élni. A többi kolumbiainak kell ezt megtanítania nekem.”

De térjünk vissza az önjelölt gerillarapperre, Stebanra. „Amikor a FARC politikai párttá válik, akkor is náluk fogok dolgozni. De remélem, hogy sikerül valóra váltanom a zenei ambícióimat is.”

A múlt év végén Stebanra rámosolygott a szerencse. Egy a dzsungelbeli békekoncerten fellépő reggae zenekar felhívta a színpadra, hogy rappeljen velük. A zenekar vezetője a szárnyai alá vette, és segített neki felvenni a „Canción de Reconciliatiónt”. A dal most várhatóan április végén megjelenik egy kislemezen, mondja Steban. „Az álmom, hogy egyszer koncertet adjak Bogotában. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan valóra válik.”

Írta: Julian Keane

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo