• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Mexikó ötszáz éves dzsungellakói
Mexikó ötszáz éves dzsungellakói
2017. január 29. vasárnap, 21:40

A mexikói Chiapas állam fennsíkján fekvő San Cristóbal de las Casas városában találkoztam először Daniel Chankinnal.

Daniel, aki egy a Mexikó déli, guatemalai határánál lévő esőerdőben élő lacandóni maja, elmondta nekem, hogy alig várja, hogy hazaérjen, mert nem érzi magát jól a városban. Csak azért érkezett San Cristóbalba, hogy felkeresse a Na Bolomot, a lacandóni embereket bemutató múzeumot, ahol segít az anyósának hagyományos kézműves tárgyakat árulni az ajándékboltban.

Daniel egyike annak a mindössze hétszáz lacandóni majának, akik még ma is az esőerdőben élnek. Lacandóninak két népcsoportot neveznek, akik a spanyolok térítése és elnyomása elől bemenekültek a sűrű dzsungelbe. A következő ötszáz évben a dzsungelben éltek, és nagyon kevés kapcsolatot tartottak fent a külvilággal. Hack winiknek, vagyis igaz embereknek nevezik magukat. Csak a huszadik század elején érkeztek meg a közelükbe a fakitermelők, a régészek és a misszionáriusok. Fehér tunikájuk és hosszú fekete hajuk egyszerre kelt romantikus hatást, és válnak miattuk diszkrimináció áldozatává.

Daniellel a múzeum könyvtárában találkoztam, ahol vannak könyvek a falujáról, a Lacandón dzsungel déli részén lévő Lacanja Chansayabról. Beszélgetés közben egy könyvben az 1950-es években készült fényképeket mutattam neki, ő pedig meglepetésében felnevetett, mivel a családtagjait fedezte fel rajtuk.

„Általában nem ilyen ruhákban járok” – mondja nekem, és kihúzta kockás ingének gallérját, és nézte a fehér tunikát viselő őseit. „A dzsungelben tunikában vagyok, de nem szeretem levenni, mert problémák adódhatnak miatta más őslakos csoportokkal.”

Chiapasban mindennaposak a földviták, és amikor a kormány 1971-ben a lacandóni majáknak adományozott 614 ezer hektár földet, más csoportok, akiket korábban a kormány biztatott arra, hogy költözzenek a területre, nagyon nem örültek ennek. Azóta számos jogi vita tárgya a terület.

Következő alkalommal egy héttel később a dzsungel szélén lévő egy poros útkereszteződésben találkoztam Daniellel. Ezúttal én éreztem magam kellemetlenül. Ő a saját környezetében magabiztos és nyugodt volt, nem úgy, mint én, a vérbeli városlakó. Daniel idegenvezető, aki látogatókat vezet a dzsungelbe, hogy elveszett maja városokat fedezzenek fel, hogy gyógynövényekről és szent fákról tanuljanak vagy hogy a faluja melletti meredek vízeséseken tutajozzanak le. Egy könyvhöz végeztem kutatást, és korábban megkértem, hogy vigyen el Lacanja ősi maja városába, amiről úgy véltem, hogy spirituális hely lehetett mielőtt a misszionáriusok a térségbe érkeztek volna.

A túra kezdetén Daniel gyorsan elmondta nekem, hogy az otthona eltűnőben van. Egyes becslések szerint már csak tíz százaléknyi érintetlen esőerdő maradt, miután a szarvasmarha-tenyésztés és a fakitermelés hatalmas erdős területeket pusztított el. Daniel felmenői még mindössze hatvan évvel ezelőtt is szó szerinti elszigeteltségben éltek mélyen a dzsungelben. 1957 előtt, amikor is egy amerikai baptista misszionárius érkezett és egy leszállópályát épített Lacanja Chansayabban, a faluba – ami akkor még nem volt több elszórt kunyhóknál – ellátogatni több napi gyaloglásba tellett volna egy sokkal messzebb lévő leszállópályától.

Most a közösségben „több templom van, mint ember”, mondta nekem nevetve.

Népének eredeti vallási hagyományairól már nem beszélnek. Amikor próbáltam információkat szerezni a kereszténység előtti szokásaikról, Daniel nem tudott semmit mondani. „Állandóan kérlelem a nagymamámat, hogy meséljen ezekről nekem” – mondta bocsánatkérően, „de azt mondja, hogy az bűnös dolog és nem beszélünk róla.” Más, a dzsungel északi részén messzebb élő lacandóni maja csoportoktól eltérően, a déliek, ahogy Daniel családja is, áttértek a kereszténységre, és szinte semmi nem maradt meg spirituális örökségükből.

Ma Lacandón a turizmusból tartja fent magát, egyesek kunyhókat építenek az odalátogató utazóknak, mások pedig, például Daniel is, engedéllyel rendelkező vízitúra-vezetők. Daniel egy szerény faházban él, beszél majául, és tűkön ülve várja az esős évszakot, amikor fákról leeső kaméleonokat foghat, amiket aztán a családjával elfogyaszt. A falu boltjában azonban lehet kapni kólát, van autója, és gyermekei nem akarnak majául beszélni és le akarják vágni a hajukat, és Daniel tudja, hogy szinte semmit nem tudnak őseik természeti isteneiről.

Daniel a földdel való spirituális kapcsolatához kétség azonban nem férhetett, ahogyan úgy vágott át az erdőn, ahogyan én vágok át a londoni metróhálózaton csúcsidőben; szinte már robotpilóta üzemmódban magabiztos rettenthetetlenséggel. A dzsungel kabócáktól, zümmögő rovaroktól és egzotikus madarak csiripelésétől volt hangos, a levegő pedig párától terhes. Miközben ő csak a kígyóktól fél, elmondta nekem, hogy a csípős hangyák jelentik számukra legnagyobb mindennapos problémát. Daniel ötéves fia, Brayan – aki elkísért minket a túrára – hamarabb kiszúrta őket, mint én.

„Gyorsan, dobbants! Hangyák!” – kiáltotta Daniel majául, aztán spanyolul is, és gyorsan lesöpörte őket a lábáról, mielőtt megcsíphették volna. Én is söpörtem őket, egyre gyorsabban.

Daniel időről időre megállt, és megmutogatta a gyógyhatású fákat és a dzsungel növényeit: a mérgező chechem fát, amelynek ellenmérge, a chak fa mindig megtalálható tőle száz méterre. Ez utóbbinak gyantája alkalmas a szemölcsök leszárítására, és a gyermekszülés sebeinek gyógyítására. Amikor elértünk egy fát, amelynek nedve olyan ragadós, hogy ragasztónak használják, Daniel levette az egyik Crocs papucsát – egy újabb dolog a dzsungelben, amelyet az összes lacandóni ember hord –, hogy megmutassa nekem, hogy hol vált le a lábbelinek az eleje, amit aztán visszaragasztott.

Miután körülbelül két órán keresztül erőfeszítés nélkül vezetett a dzsungelben, szembe találtuk magunkat a La Ciudad Perdida de Lacanjával, a Lacanja Elveszett Maja Városával. Fák és indák fonták be a köveket és rengeteg színes moha borította az építményeket. Noha a régészek már 1930-ban jártak itt, a helyszínt soha nem tárták fel, és megtartotta misztikus hangulatát, amit csak fokozott az, ahogyan kiemelkedett a dzsungel mélyéből. Az építmények hatalmas boltívekkel büszkélkedtek, amelyek a maják építészeti zsenialitásáról tanúskodtak. Ott maradt egy hatalmas, maja írással ellátott kőtömb is, amelyhez Daniel odaállt nekem egy fotó erejéig. Megvizsgáltuk a különböző épületeket, miközben Brayan körbe-körbe futkározott a boltívek körül, mintha csak egy játszótéren lett volna. Amikor a hely történetéről és egykori funkciójáról kérdeztem, úgy tűnt, hogy Daniel keveset tud róla, ami nem árulkodott a majákhoz fűződő igazi kapcsolatról.

Daniel kétségtelenül két világ, az ősi és a modern határán áll, és egyelőre úgy tűnik, hogy még egyikben sem találta meg a helyét, ahol jól érzi magát. Fenn kell tartania a hagyományokat, hogy turizmuson keresztül megélhetést biztosítson magának, de ugyanakkor be kell fogadnia a modernet is, pontosan ugyanebből az okból. Azon tűnődtem, hogy talán az egyetlen dolog, ami Daniel számára autentikusnak tűnik, az a dzsungelhez fűződő nyilvánvaló kapcsolata.

A fények kezdtek halványulni, és egyre jobban aggódtam amiatt, hogy visszaérjünk a faluba sötétedés előtt. „Bízz bennem” – mondta Daniel. „Ismerem a dzsungelt, úgyhogy megnyugodhatsz.”

Valóban, az erdőbeli hazaút után még bőven maradt időnk arra, hogy Daniel elvigyen a faluja kis éttermébe, ahol a közös számítógépen ránézett a Facebookra, azt remélve, hogy több turista veszi arra az irányt.

Írta és a fotókat készítette: Susannah Rigg

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

Látogatók száma

mod_vvisit_counterMa83
mod_vvisit_counterTegnap1685
mod_vvisit_counterA héten7166
mod_vvisit_counterMúlt héten12340
mod_vvisit_counterA hónapban42051
mod_vvisit_counterMúlt hónapban50180
mod_vvisit_counterÖsszesen3262378
2010. december 3. óta

logo