• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Fidel Castro: A vezetők emberek, nem pedig istenek
Fidel Castro: A vezetők emberek, nem pedig istenek
2016. december 25. vasárnap, 00:20

Enzo Gallo Chiapardi szobrász sietősen készített egy Fidel-mellszobrot azelőtti éjjel, hogy a Szabadság Karaván 1959. január 8-án Havannába érkezett volna, miután a Lázadó Hadsereg győzelmét követően diadalmasan végigvonultak a szigeten. Aztán amilyen gyorsan felállították a szobrot a Kolumbia katonai bázis közelében, ennek hallatán Fidel olyan gyorsan rendelte el, hogy azonnal távolítsák el azt onnan, az olasz művész döbbenetére.

Ilyen előzmények után nem kellene meglepődnünk azon, amikor hallottuk a kubai forradalom vezetőjének végakaratát, amiről Raúl a Santiago de Cuba-i Antonio Maceo téren beszélt, hogy halála után sem nevét, sem pedig alakját nem lehet soha intézménynévként vagy közterület elnevezéseként felhasználni, nem lehet neki emlékműveket, mellszobrokat vagy teljes alakos szobrokat emelni az emlékére.

Fidel halála után sem szerette volna, hogy kultusz övezze a személyét - Fotó: Ivan Alvarado/Reuters

Bizonyos médiumok már ez előtt a bejelentés előtt is zavarban voltak, amikor Raúl Castro Ruz elnök november 25-én bejelentette Fidel halálát, és arról számolt be, hogy a Comandante en Jefe kérésére földi maradványait elhamvasztják.

Több külföldi újságíró érdeklődött afelől, hogy hamarosan terek vagy más közterületek fogják-e viselni Fidel Castro nevét. A találgatások csak fokozták a várakozást. Egyesek még azt is felidézték, hogy Fidel korábban ellenezte, hogy még élő vezetők előtt szobrokkal illetve róluk elnevezett sugárutakkal tisztelegjenek.

Az ember, aki tizenegy amerikai kormányzat ellenségességének állt ellen, megértette a személyi kultuszok veszélyeit és következményeit. A forradalom 1959. január 1-i győzelme után ezért fogadtak el az elsők között egy abszolút példa nélküli tilalmat arra nézve, hogy elő vezetőknek szobrokat emeljenek vagy utcákat, városokat vagy gyárakat nevezzenek el róluk… ugyanígy utasították el, hogy a vezetők hivatalos képei lógjanak a kormányzati irodák falain.

Fidel, az államférfi, 1966. március 13-i beszédében beszélt erről a törvényről, és ezt mondta: „Nincs szükség arra, hogy szobor legyen minden sarkon, vagy hogy egyes vezetők neveivel találkozzunk minden városban, mindenhol. Nem! Mert ez arról árulkodna, hogy a vezetők nem bíznak az emberekben; az emberek, a tömegek nagyon gyenge eszmeiségéről árulkodna, ahogyan öntudat hiányában nem tudnak hinni, vagy öntudat hiányában nem bíznak – ha mesterségesen alakítunk ki öntudatot vagy önbizalmat, akkor reflexszerű válaszokat kapunk.”

Karl Marxra, Friedrich Engelsre és Vlagyimir Iljics Leninre hivatkozott, akik szerinte „soha nem csináltak istent magukból”, inkább „szerények voltak egész életükben, egészen a halálukig, és tartózkodtak a kultuszoktól” – tette hozzá.

Fidel ismerte az emberiség történetét, és tisztában volt személyi kultuszok szerepével, függetlenül attól, hogy kapitalista vagy szocialista országokról volt szó, Mao Ce-tungtól Rafael Leónidas Trujillóig, akinek szobrai elárasztották a Dominikai Köztársaságot, ahol még az egyházaknak is népszerűsíteniük kellett ezt a jelmondatot: „Trujillo a földön, Isten a mennyben.”

Referenciaszövegek szerint a „személyi kultusz” kifejezést először 1956-ban Nyikita Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára használta a szervezet 20. kongresszusán elmondott Sztálin elítélő beszédében.

A Rosental és Ludin Filozófiai szótárában így határozzák meg, „egy személy hatalmának vak tisztelete, valódi érdemeinek eltúlzása, egy történelmi alak nevének bálvánnyá változtatása”.

Továbbra is filozófiai nézőpontból nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta kultuszok a történelmet idealisztikusan fogják fel – ahogyan Thomas Carlyle mondaná –, úgy, hogy a tömegek tetteivel szemben az egyének akaratát tartják a történelmet alakító meghatározó tényezőnek, pontosan úgy, ahogyan Francisco Franco elhitette a honfitársaival, hogy ő isten önjelölt hírnöke és isten kegyelméből lett Spanyolország uralkodója.

Ahogyan Fidel 1966-ban kijelentette, az események igazolták a marxista tant: „Nem az egyes emberek, hanem a népek írják a történelmet.” Ugyanakkor elismerte, hogy: „Forradalmi vezetőre szükség van, mert ő az emberek eszköze, a forradalom szükséges eszköze.”

A kubai kutató és újságíró, Luis Toledo Sande több nemzetközi fórumon elmondta, hogy felesleges szavakat vesztegetni azoknak az állításoknak az elítélésére, melyek szerint Kubában Fidelt személyi kultusz övezi, mivel ezeket a vádak valójában olyan országok fogalmazzák meg, amelyekben az egyetemi diplomákat királyságok nevében osztogatják.

A korábban José Martít is tanulmányozó Toledo megjegyezte, hogy Kubában például a vezetők családtagjainak nevét nem viselik közintézmények, függetlenül attól, hogy esetleg milyen vonzóak, mégis azt állítják egyesek, hogy itt van személyi kultusz.

Toledo évekkel később felidézte, hogy állítólagos helyhiány miatt szavai nem kerültek bele annak a rendezvénynek az összefoglalójába, ahol ezeket elmondta. Mindazonáltal szerette volna, ha azok megjelennek, úgyhogy senki se gondolja, hogy talán azért maradtak ki, mert valami tabut sértett.

A Kuba elleni sajtókampányokban hangoztatott vádnak, miszerint Fidelt személyi kultusz övezi, két oldala van. Egyszerre igyekeznek vele lejáratni a vezetőt és nagyon fontos munkásságát: a forradalmat, amelyben az emberek játszanak vezető szerepet.

Amikor a nicaraguai Tomás Borgét erről kérdezték, így válaszolt: „Egy olyan országban, mint ez, nagyon nehéz abszolút hatalmat kialakítani, mert a kubaiak, különleges képességükkel, mentalitásukkal mindenhez hozzászólnak, mindent elemeznek; és ez éppúgy érvényes a baseballra, a mezőgazdaságra, a politikára, mindenre; a kubaiak mindent megvitatnak, megvan ez a sajátosságuk, ez a különleges képességük.”

Ezek az értékek, amelyeket Fidel is megerősített az emberekben, messzire eltávolodtak Platón szemléletmódjától, aki először vette számba a vezetők karizmájának elemeit, és aki a tömegeket tudatlannak és képlékenynek tartotta, akiket a karizmatikus egyének szeszélye irányít.

A vezetés és a politikai karizma olyan dolgok, amelyek sokakat elgondolkodtattak:

Arisztotelészt, Machiavellit, Webert, Freudot és Bourdieu-t, és amelyek együttesen jellemezték azt az embert, aki több mint ötven éven át állt a kubai állam élén, és túlélte az Egyesült Államok Központi Hírszerzési Ügynökségének 638 merényletkísérletét, amely meg akarta semmisíteni a világ elé állított példáját.

Eme valós – de nem mitikus – nagysága ellenére holttestét elhamvasztották, és a hamvai december 4-e óta egy hatalmas kősziklában nyugszanak a Santiago de Cuba-i Santa Ifigenia Temetőben. Az emlékének szentelt hely, amelyet akár a Turquino csúcson is elhelyezhettek volna, szerénységét és visszafogottságát példázza, szemben azoknak a jóslataival, akik azt az embert becsmérelték, aki soha nem hajszolta a dicsőséget, de útján mégis szembetalálkozott vele.

Forrás: Escambray/Granma

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo