• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Érdekes Tatuk, pingvinek, fókák – irány a Valdés-félsziget!
Tatuk, pingvinek, fókák – irány a Valdés-félsziget!
2016. szeptember 04. vasárnap, 19:29

Egy hatrészes cikksorozatba kezdünk bele vasárnaponként, amelynek darabjaiban honlapunkon újdonságként úti beszámolókat olvashattok a chilei Arica városában élő Ponce Ágnes tollából, aki nemrégiben egy egy hónapos Argentína-Brazília-Uruguay körúton vett részt, és az ott szerzett élményeit meg is írta The Beautiful Chile című blogján, most pedig rendelkezésünkre bocsátotta őket. Hat héten át vasárnaponként közöljük majd az körút érdekesebbnél érdekesebb állomásairól szóló rendkívül szórakoztató beszámolókat. Jó szórakozást hozzájuk!

Nos, az Argentína-Brazília-Uruguay körút nem indult olyan simán, mint kellett volna, s aki egy cseppet is ismer engem, az ezen egyáltalán nem is lepődik meg.

Azzal indult, hogy Aricából elrepültem Santiagóba (kb. három óra - és ezzel még csak a 4.200 méteres ország közepén jártam!), ott azonban unalmas, csaknem kilencórás várakozásnak néztem elébe. Anyósomék menten jelezték, hogy nekik amúgy is dolguk van Santiagóban, akkor ők látni szeretnének. Elfogadtam, bár tök más terveim voltak a szabadidőmmel (egy sose látott, belevaló honfitársamat szerettem volna meglátogatni, de egész egyszerűen ezt a találkozót sértődés nélkül nem lehetett volna lemondani anyóséknál). Maradt a családozás, mint program. De nekik is dolguk volt, így elindultak valamikor egy körül, de nekem meg délután három körül indult a gépem. Miután elutazás előtt még „vastagnak” éreztem magam, úgy gondoltam, mit nekem befizetni a VIP-terembe a reptéren, ahol kaja, ital, számítógép és mindenféle földi jóság kényeztet. Menten meg is tettem, megnéztem az órát a számítógépen, aztán a faliórát, konstatáltam, hogy van még vagy három óra szabadidőm és nekiálltam beszélgetni. Közben ifjú hölgyek és urak lesték valamennyi kívánságomat és hozták a sonkás szendvicseket, olajbogyós-sajt tálakat és édességeket az éhség legapróbb rezdülésére is. Be kell vallanom nagyon jól éreztem magam és csak akkor szándékoztam elhagyni a lakosztályomat, amikor repülőre kellett szállnom. Így a gép indulása előtt fél órával kilibegtem a VIP-teremből, megkerestem a beszállási helyet és csodálkozva konstatáltam, hogy ott valami sokkal későbbi járat időpontja szerepel. Megszólítottam az egyik légikisasszonyt, aki közölte: NA DE hölgyem! Az ön repülője az előbb szállt fel! Még láthatja, ha kinéz az ablakon!! PFFFF MI???? Kiderült, hogy a VIP-terem összes számítógépe és a központi faliórája is egy órát késett: lekéstem a csatlakozásomat Buenos Airesbe! Sok minden átrohant a fejemen: egy újabb repülőjegy megvásárlása, azok, akik már Buenos Airesben csücsülnek és rám várnak stb. kis híján a hisztéria kerülgetett. Végül a LAN Chile mentett meg: vis majorként kezelték az esetet (utóbb kiderült nem én voltam az egyetlen, aki így járt, hanem sokan mások is). A következő gépre felpakoltak minden plusz költség nélkül és három óra késéssel landoltam Buenos Airesben. Erről persze a szállodában várakozó barátaimat már nem tudtam értesíteni. Mivel egy szemét alak vagyok arra gondoltam, ha én már síkra idegeskedtem magam, jusson nekik is ki egy kicsi az idegeskedésből, így a szálloda halljából felírtam nekik a szobájukba Facebookon, hogy lekéstem a csatlakozást (ez végül is igaz volt), és nem tudom mikor érkezem. Aztán kényelmes tempóban felsétáltam a szobájukhoz, és bezörgettem.

Annyira nem örültek, mint számítottam, és elküldtek melegebb éghajlatra.

Másnap délután egykor indult a buszunk délre, így én épp megfelelőnek ítéltem a délelőttöt arra, hogy meglátogassuk Buenos Aires híres temetőjét, a Recolétát. A Recoleta amolyan város a városban: Argentína nagyjainak nyughelye ez, ami kihagyhatatlan látványosságként szerepel az útikönyvekben. Természetesen ennek megfelelően bevettem én is a megnézendő látnivalók sorába. Vétek lett volna kihagyni... de erről majd a Buenos Airest taglaló fejezetben találkoztok.

Miután megnéztük a temetőt, elszáguldottunk pénzt váltani, és itt szembesültem először az argentin bürokráciával: ha húsz helyre nem kérnek aláírást, valamint az összes adatodat, akkor egyre sem. Eleinte nem értettem miért kígyózik minden pénzváltónál hosszú sor, aztán megértettem. Az én chilei igazolványommal némileg gyorsabban ment az ügyintézés, így onnantól mindenki pénzét én váltottam, mert több óra várakozást spóroltunk meg… Még később pedig már a fekete váltóknál váltottam utcán, mindenféle papírmunkát messze elkerülve.

Amikor kivonultunk a Retiróra (központi buszpályaudvar Buenos Airesben), nekem mindenképpen csalódás volt. Ilyen buszpályaudvart maximum Peruban vagy Bolíviában tudok elképzelni vagy ott sem. Lepusztult, mocskos, szemetes, kétes alakokkal teli. A kétes alakok bármely buszterminálon állandó szereplők, de egy Argentína méretű országban az ember azért elvárja, hogy a fővárosban ne középkoriak legyenek a körülmények…

Mindenesetre minket várt az Andes Mar társaság busza és nem kellett csalódnunk benne. Dél-Amerikában elképzelhetetlenül kényelmesek a buszok. Még a „fapados”-semi camás (fél-fekvő), buszok is ezerszer kényelmesebbek, mint bármely Európában közlekedő busz: lábtámasszal, mélyen hátrahajtható üléssel, de a camás rész (ami Európában nem is létezik), az meg felér a teljes luxussal: hatalmas pihe-puha ülés, mélyen hátrahajtva, gyakorlatilag fekszel az út során. Én, aki nem alszom szinte semmilyen tömegközlekedési eszközön, a camás buszokon békésen hortyogok. Én ugyan ehhez hozzá voltam szokva, de a barátaim nem győztek hüledezni, hogy az „elmaradott” Dél-Amerikában ilyen luxusbuszok járnak. A következő meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett az ebédünk. Azon még én is meglepődtem őszintén megmondom. Természetes itt Dél-Amerikában távolsági buszokon, hogy háromszori étkezést biztosítanak. Itt nem szokás (mint nálunk, magyaroknál, hogy fél disznóval szállsz fel a távolsági buszra. Ha húszórás a buszút, akkor sem jut senkinek eszébe felvinni a buszra fasírtos szendvicset vagy rántott húst. Kapsz a buszon, amit kapsz, ha éhes vagy maximum veszel egy kis kekszet vagy rágcsálnivalót. Ebben a tekintetben sokkal kulturáltabb az elmaradott Dél-Amerika, mint például Magyarország.

Na, szóval megérkezett az ebédünk. Meglepődtem. Általában csak valami egytálételt kapunk egy alumíniumtálkában (mint a repülőkön), itt azonban egy tálcát kaptunk, rajta fehér-barnakenyér, kifli, kétféle pástétomszerű izé sonkával és sajttal+péksütemény+kávé, tea, üdítők.

Nem egy átlagos dél-amerikai buszos kaja volt, de ekkor még nem szoktunk hozzá az első osztályú argentin buszos ellátáshoz.

Az útvonal, amit követtünk:

Az út eseménytelen volt nem csak abban a tekintetben, hogy simán haladtunk, hanem egyszerűen dögunalmas volt. Amikor elindulsz délre Buenos Airesből nem sok látnivaló akad. Totál sík táj, néhol kis facsoport és legelő marhák. Ha kinézel az ablakon azt látod, hogy: fű, fű, fű, marha, marha, marha, fű, fű, fa, fa, marha, marha, fű, fű, fű... Cserébe remekül lehet pihenni, mert nézed húsz percig és garantáltan elalszol.

Néha felébredtünk és egy ilyen pillanatban csodálatos napnyugtát láthattunk a pampa felett:

Később végképp elaludtunk a kényelmes ágyikószerű ülésekben. Este kilenc körül járt az idő, mikor legszebb álmunkból felvert a sofőr Bahía Blanca városában. Én abszolút nem voltam magamnál, nem értettem minek ébresztettek fel és félhülyén szálltam le a buszról. Kiderült vacsoráztatni akartak. Soha életemben nem találkoztam Dél-Amerikában olyan megoldással, hogy a buszos kaját egy buszterminál étkezdéjében kell elfogyasztanunk, mindenesetre közölték, hogy háromféle menü közül lehet választani. Az ételek nevét elmondták, de nekem mondhatták: nem ismertem az argentin ételeket ezért óvatosan puhatolóztam, melyik elnevezés mit takar. Kiderült, hogy van egy étel, amiben krumpli, hús és salsa szósz van, és egy másik pedig valami húsos palacsintaszerű cucc. A krumplira szavaztam, úgy gondoltam, amiben hús meg krumpli van, azt annyira nem lehet elrontani, de kiderült tévedtem. Íme, a tányérom:

Amikor megláttam a tányért elégedett voltam a választásommal, de elég volt megkóstolni és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Az utóbb „argentin paprikás krumplinak” keresztelt ételben a krumpli teljesen nyers volt, a húst pedig valószínűleg egy végelgyengülésben elhunyt marhából nyerték, mert a kés is beletört, a fogamról nem is beszélve... és semmi, de semmi íze nem volt – ezen később már nem lepődtünk meg, mert az összes argentin étel, amit ettünk, legfőképpen sótlan és úgy általában is ízetlen volt. Idővel rászoktunk arra, hogy bármit rendeltünk, ahhoz azonnal sót és borsot kértünk (az asztalokon sokszor só sem volt, bors meg gyakorlatilag sehol). A borssal sokszor sikerült komoly zavarba hozni a pincért, mert teljesen felkészületlenül érte, hogy valaki borsot kér, és hirtelenjében azt se tudta hova kapjon.

A barátnőm jobban járt, ő a húsos-sajtos palacsintaszerű cuccot kérte, az csak simán
büdös volt, de legalább ehető.

Egy másik barátunk járt a legjobban: ő salátát kért és az véletlenül finom volt (de csak mert nem lehetett elrontani, bár a busz indulása előtt kb. öt perccel sikerült kihozniuk, így szegény szó szerint magába dobálta az ételt és futnia kellett mert indult a busz.

Összességében jobban örültünk volna, ha nem ébresztenek fel, hanem kapunk még egy tálcás ételt a buszon. Éjszakai kép: Bahía Blanca, buszterminál:

A reggeli órákban érkeztünk meg Puerto Madryn városába és gyorsan körbeszaladtam a terminált: egyrészt a továbbindulásunkról érdeklődtem (mikor indulnak buszok El Calafatébe), másrészt kerestem egy tourinfót. Találtam is, kérdeztem milyen lehetőségek vannak a Valdés-félsziget felfedezésére, illetve kardszárnyú delfin lesre. A pasi elmondta, hogy van egy egész napos tour (reggel 8-tól este 6-ig), ami körbejárja az egész félszigetet és van benne kardszárnyú les is, de az persze a delfinek aznapi étvágyától függ. Egyáltalán nem volt drága a tour, így úgy döntöttünk, hogy befizetjük másnapra és harmadnap továbbindulhatunk El Calafatébe. Szállást is kellett keresnünk: ez nagyon egyszerűen ment, mivel kiléptünk a terminál kapuján, és szemben volt egy hostel. Teljesen kellemes szobákkal, még kellemesebb árakkal. Miután elhelyezkedtünk úgy döntöttünk, hogy a napot azzal töltjük, hogy kicsit felfedezzük a várost. Puerto Madryn nem sok mindenről nevezetes, de a kikötőjét mindenképp érdemes felkeresni. Minket sok sirály és egy játékos oroszlánfóka szórakoztatott.

Szép sétaidő volt, így úgy döntöttünk, hogy felkeresünk egy múzeumot. A múzeum épületét egy helyi család adományozta az önkormányzatnak, amely hamarosan megnyitotta benne „Az ember és a tenger” című kiállítását. A több emeleten és teremben elhelyezett anyag betekintést nyújt a helyi flóra és fauna világába, valamint megismertet minket a terület őslakosaival, a mapuche és a tehuelche indiánokkal, de a híresebb európai utazókkal, természettudósokkal is.

Miután kellemesen elfáradtunk úgy döntöttünk megvacsorázunk. S mivel előzőleg tizennyolc órán át a buszból sétáló, fekvő, kérődző illetve legelésző sztékeket láttunk, az első vacsoránk mi más lehetett volna Argentínában, mint szték:

Az argentinok szerintem úgy gondolják, hogy a szték unalmas önmagában ezért sokszor mindenféle feltéttel kínálják. így van lehetőség például sajtos, sonkás vagy sajtos-sonkás sztéket kérni, de a lehetőségek sora végtelen. Nem kell elképzelni valami nagy faksznit (az argentinok nem egy gasztronemzet), egyszerűen rárakják a kiválasztott feltétet a húsra és ráolvasztják. Az enyém sajtos-sonkás volt. Nem volt rossz, de nem is voltam hasra esve tőle. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy nyolc éve élek Chilében és a chileiek hetente minimum egyszer (de inkább többször) grilleznek. Asadot csinálnak születésnapon, valamennyi ünnepen, ha foci rangadó van a tévében, ha esik, ha fúj vagy egyszerűen ha unatkoznak. A marhákat Chilében éppúgy a szabadban tartják, mint Argentínában és nyolc év alatt több emlékezetes sztéket is volt alkalmam enni. Ezt az argentint a középmezőnybe helyezném.

Miután megtömtük a hasunkat, nyugovóra tértünk a hostelben, hisz háromnegyed 8-ra lent kellett lennünk indulásra készen a hallban. Hétkor lementünk reggelizni (a hostelos bácsi teljes felháborodására: hogy lehet ilyen korán kelni? – és szembesültünk az első argentin reggelinkkel) Akkor még nem tudtuk, hogy ez itt a normális és mindenhol ezt adják reggelire. Nos, volt kenyér, croissant (ami ráadásul ragadt a cukortól), vaj, lekvár, „dulce de leche” ez egy cukros karamell krém (szerintem rettenetes), édes joghurt, édes müzli, gyümölcslé és szó szerint ihatatlan kávé. Cukorbeteg lettem, ha csak az asztalra néztem. Nem értem amúgy hogy az argentinok rettegnek a sótól (szinte semmilyen ételt nem sóznak meg, még a húsokat sem!), de a cukortól láthatóan egyáltalán nem irtóznak. Valami rettenet volt, minden reggel az egy hónap alatt ezzel szembesülni. A kávé mindenhol ihatatlan volt. Ha normális kávét akartál inni, ahhoz kávézóba kellett menned.

A kisbusz pontosan érkezett és elindultunk körbeautózni a Valdés-félszigetet. Vagy 400 kilométert tettünk meg, egész nap úton voltunk. A kirándulás költsége 16 ezer forint körül volt, az egész napos túráért, idegenvezetővel, kiscsoportban, teljesen normális ár volt. Itt nem lehet „szabadúszósdit” játszani. Vagy tourral mész, vagy sehogy. Ezekre a helyekre tömegközlekedés nincs (csak az egyetlen picike faluig), bérelt autót sem javaslom senkinek, lévén nem ismerik a terepet, nem ismerik az állatokat (hol bukkannak fel, hova érdemes menni) és ráadásul el fognak menni majdnem minden állat mellett (ami nem guanaco méretű), mert gyakorlott szem kell, hogy észrevedd őket a növényzet között. Az útvonal, amit követtünk: Puerto Madrynból indultunk, a földnyelven fekvő Puerto Pirámideshez, onnan Punta Nortéba autóztunk kardszárnyúakra „vadászni”, majd következett Caleta Valdes ahol a pingvineket látogattuk meg, végül az elefántfókáknál kötöttünk ki Punta Delgadán. Onnan tértünk vissza a városba:

Amit a Valdés-félszigetről tudni kell: A kb. 100 km hosszú és 50 km széles félszigetet mindössze egy kb. öt km széles földnyelv köti össze a szárazfölddel, úgy áll ki a kontinens vonalából, mint valami kalapács. Védett vizeibe novembertől érkeznek a déli simabálnák, hogy párosodjanak és életet adjanak kicsinyeiknek. Egészen addig az öbölben tartózkodnak, amíg a borjak megerősödnek és meg tudnak birkózni a nyílt tengerrel. A déli simabálnák akár 15-18 méteresre is megnőhetnek, természetes ellenségük az emberen kívül csak a kardszárnyú delfinek és a kifejlett nagy fehér cápa lehetnek, de azok is inkább csak a borjakat támadják. Mióta betiltották a vadászatát az állomány száma lassan növekszik, bár néhány területen már annyira kevesen vannak, hogy ott már valószínűleg soha nem fog tudni újra felépülni az állomány. A nagy világszenzáció ezekben a vizekben a bálnales, de mi most nem ezért jöttünk ide (én amúgy is már láttam bálnákat Dominika partjainál). Ennek kétségtelen előnye, hogy szinte minden helyszínen egyedül voltunk. Az idegenvezető szerint pedig ilyenkor a vadállatok is sokkal bátrabbak, mert alig járnak a félszigeten járművek. A mi nagy álmunk, a kardszárnyú delfinek voltak. Kardszárnyú delfin a világ minden óceánjában és tengerében megtalálható és a vizek egyeduralkodója, csúcsragadozója. Viszont egyedül az itt honos vizekben élő állatok fejlesztettek ki egy olyan fókavadászati módszert, amiről a terület világhírűvé vált, és amit minden magára valamit is adó természetcsatorna havonta átlag egyszer mutogat, amikor a kardszárnyú delfinek a partra kivetődve kapják el a fókákat:

Ebben nem maga a tény a fantasztikus, hanem az, hogy a világ valamennyi tengerében és óceánjaiban élnek orcák, de csak a Valdés-félsziget környékén élő egyedek alkalmazzák ezt a vadászati módszert és szépen megtanítják az utódaiknak is. Nekünk sajnos nem volt alkalmunk látni őket, de ennek ellenére feledhetetlen napot töltöttünk a félszigeten és a nap végére bőven elfelejtettük a karszárnyúakat.

Elsőnek a félsziget egyetlen valamirevaló települését látogattuk meg. Puerto Pirámides egyedül arról nevezetes, hogy innen indulnak a bálnalesek szezonban. Ez az egyetlen lakott település, mindössze kb. 600 állandó lakossal:

De most nem volt szezon, így minden kihalt volt, csak pár fotót készítettünk, sétáltunk egyet és mentünk tovább.

Az előrehaladásunkat jelentősen lassította, hogy folyton valami állatba botlottunk. A leggyakrabban guanacókba. Ők a két vadon élő tevefaj egyike Dél-Amerikában. Valamikor az indiánok belőlük tenyésztették ki a lámát. Őket távolabbról szinte állandóan láttuk, de ha az út szélén legeltek, akkor a sofőr lefékezett és fotóztunk. Egyáltalán nem zavarta őket, mi több le se tojtak minket.