• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Hírek Aktuális Cikkajánló: Csökkenő szegénység és… romló közbiztonság! - Caracas lángokban?
Cikkajánló: Csökkenő szegénység és… romló közbiztonság! - Caracas lángokban?
2010. augusztus 28. szombat, 05:57

A javuló szociális helyzet ellenére Venezuelában, a világon még mindig az egyik legmagasabb az erőszakos eredetű halálozási arány.

Hugo Chávez államelnök eddig nem vette komolyan a problémát, arra számított, hogy a szociális helyzet javulásával párhuzamosan javul majd a közbiztonság is. Ez azonban nem így történt, és ellenfelei ezt politikai fegyverként használják ellene.

diplo.jpgA spanyol El País napilap ritkán szokta árnyalni a „bolivári” Venezuela ellen táplált ellenséges érzületét. Most azonban túlszárnyalják önmagukat: „Caracas egy véres város. Patakokban folyik a vér az épületekből, patakokban folyik a vér a hegyekből, patakokban folyik a vér a házakból (…) (1).”

 

A főváros lakói, akiknek megmutatjuk ezt a cikket, csak nevetnek és a mutatóujjukkal a halántékukat ütögetik. Mindamellett erről a kényes témáról, mindannyian nagyjából ugyanazt mondják: „Nagyon komoly probléma ez nekünk” (Tulio Jiménez, a nemzetgyűlés belpolitikai bizottságának elnöke); „Ott lenn a híd alatt a feleségemet két év alatt kétszer  támadták meg” (egy Venezuelába kiküldött brazil a Földnélküliek Mozgalmából (MST)); „A külvárosi negyedekben (barrios) élők számára az erőszak része a mindennapi életnek.” (egy vélemény a hatalmas Petare negyed lakójától); „Megölik még a rendőröket is, akik golyóálló mellényt viselnek! Így hát mi… Dios mio!” (egy munkásnő Ocumare de Tuy  külvárosból); „A mi családjainkban, melyek a keresztény közösséghez tartoznak, majdnem mindenkinek vannak hozzátartozói, akiket meggyilkoltak. Amikor a közösség misén vesz részt, nagyon ritka, ha ez a téma nem jön elő: ezen a héten már megint megölték ezt és ezt…! (Didier Heyraud atya Petaréból).

Valóban igaz, hogy Venezuelában 2008-ban 100 000 lakosból 48-at öltek meg, az ország a rettegési toplista élén áll. Caracasban a gyilkossági arány még magasabb, 2009-ben januártól szeptemberig 1976 gyilkosság történt a 4,8 milliós városban (2)…

Az ellenzék szerint egyetlen ember felelős mindezért: Chávez. A média leszögezi: „Hugo Chávez elnök bolivári forradalma alatt Venezuela fővárosa a világ legerőszakosabb városainak rangjára emelkedett. (3).” A felsőfokú tanulmányok intézetének (IDEA) alelnöke Miguel Angel Pérez hangot ad nyugtalanságának: „Azt akarják elhitetni velünk, hogy a biztonsághiány a „chávizmus” szüleménye… Elfelejtik, hogy az 1980-as évek vége és az 1990-es évtized eleje borzalmas volt: nem lehetett kilépni az utcára!”

 

A venezuelaiaknak a rendőrség egy sorscsapás

 

1996 decemberében, két évvel Hugo Chávez hatalomra kerülése előtt, egy szakfolyóiratban ezt írták: „Átlagosan nyolcvan golyó által okozott haláleset történik egy hétvégén, mindennaposak a támadások a tömegközlekedési eszközökön, a szegénység exponenciálisan növekszik, és a legfontosabb, a gazdasági válság, mely tizenöt éve emészti az országot – az infláció évi 1000 %-os - így tehát Caracas néhány éve a világ egyik legveszélyesebb, vagy talán a legveszélyesebb városa lett.”(4) Kevesen akarnak emlékezni erre. A politikai harcban a feledékenység félelmetes hatékonyságú fegyver.

 

„Választási évben vagyunk”, jegyzi meg Miguel Angel Pérez (5). Ezekben az években a média gyakran felemlegeti a biztonsághiány problémáját, mivel ez az ellenzék vesszőparipája”. Látni kell, ahogy minden hétfő reggel a Bello Monte hullaház előtt riporterek hada kamerával és mikrofonnal a kezében a hétvége áldozatainak hozzátartozóira veti magát, előnyben részesítve az idősebb, síró nőket. „Senora! Mit érez?”

 

„Nem-hivatalos” forrásokból kiszivárogtatva a legfantasztikusabb állítások terjednek: „Ma (az országban) a 100 000 lakosra eső gyilkosságok száma meghaladja a 70-et,” hazudja az El Universal című lap is (2010. június 3.). A venezuelaiak olvasnak és fölgyorsul a szívverésük – főleg az olyan, jómódúak által lakott negyedekben, mint Altamira, Palo Grande, La Castellana. De a hatalomnak is megvan a maga felelőssége: a Tudományos, Büntetőjogi és Bűnügyi Rendőrségi Csoportok (CIPC) mellé rendelt sajtószóvivői posztokat megszüntették és nincs semmilyen országos szintű adatbázis, mely a központi számokat össze tudná kapcsolni az egyes települések adataival. Így bárki föl tud mutatni egy veszteségi rekordot, anélkül, hogy az megkérdőjelezhető lenne. És soha nem elemzik a jelenség okait – csak a hatásáról beszélnek.

 

A 20. század elején feltör a fekete arany a venezuelai földből. Az Andok és az Ilanos – a végtelenbe nyúló szavannák – kisemmizett parasztjai özönleni kezdenek a városok: Maracay, Valencia, Maracaibo, Caracas felé. Van munka és van kereset, így jut néhány morzsa az „olaj csodájából”. A fővárost körülvevő hegyeket és dombokat elárasztja a beözönlő népesség.  Szedett-vedett, téglából és cserebere anyagokból készült átmeneti építmények bukkannak föl, melyekben nincs se víz, se villany, s melyeket átjárók, kis utcácskák, meredek lépcsők választanak el egymástól. Tehát létre jönnek a nyomornegyedek, annak a társadalmi kirekesztettségnek a talaján, amelyet biztonsághiánynak hívunk. (lásd az újságíró helyszíni fényképeit).

 

Nagyon megszokott dolog az, amiről így mesélnek, amikor felidézik a múltat: „Lopok neked egy pár cipőt, egy órát, egy aranyláncot, szükségből, hogy túléljünk, hogy legyen pénzünk, hogy tudjunk enni. Az erőszaknak egy olyan típusa ez, mely nagyon különbözik attól, amit ma ismerünk.”

 

Május 25-én a szokásos tragédia történik meg Petaréban: egy fiatalembert megölnek úgy, hogy először két késszúrást kap, majd pisztollyal rálőnek, csak azért, mert egy vita során barátjának a védelmére kelt. Miért történt ez? Teljesen mindegy… A konfliktus a tettesek között gyakran egy jelentéktelen apróság miatt robban ki. Egy egyszerű pofon, egy sértés és már kezdődik is a háború. Süvítenek a golyók, s egy test a földre zuhan- ugyanez történt El Sapoval. El Pupilo megölte őt. Utána meg El Sapo barátai kutatnak. Elkapják a fivérét. „Mondjad csak el, hogy hol találjuk El Pupilot!” A fivér egy érthetetlen beszédű férfi, aki nem tud semmit. Egy lövéssorozat bünteti a tudatlanságáért – vagy a szolidaritás érzéséért. Ugyanekkor sebzik halálra a golyók a kis négyéves Gabikleyt is, aki épp a közelben játszott.

 

Kik halnak meg legtöbbször a külvárosokban? A 15/25 éves, szegény, barna bőrű fiatalok. Csakhogy… „Véletlenül odakerülsz, aztán egy lövöldözés kellős közepén találod magad, és bumm! Te is kaptál egy golyót!” A legjobb módszer megöletni magunkat az, ha ellenállunk: golyót kaphatunk a fejünkbe egy mobiltelefon miatt – semmi több nem kell hozzá. A jelenség okáról mindenkinek megvan a maga elmélete – azt mondják, amit a világon mindenütt. „Az apja elhagyta, anyja sincs már, a nagyanyja neveli: a muchacho rossz útra tért. Ez a szülők hibája!” Erőszak, családi erőszak, újratermelődő agresszivitás, zsúfoltság…

 

Rendben van, de ne kerülgessük, mint macska a forró kását: „A fő tényező kulturális természetű: a venezuelaiak erőszakosak.”„az erkölcsi érzék elvesztése miatt van: nem szükségből lop valaki, hanem a rossz hajlamai miatt. Kialakul egy értékskála, amelyben a motor, és a muchacha, a csinibaba van az első helyen, és ha sok halált lehet a számládra írni, akkor tisztelnek.” Miközben az alkohol patakokban folyik – és kézről-kézre járnak a fegyverek. Ezt így is lehet mondani – de ne felejtsük el „a televízió befolyásol a legerőteljesebben az erőszakos filmekkel, és azzal, hogy a hirdetések irigységet keltenek, azt éreztetik, hogy feltétlenül birtokolnunk kell valamit”. Különösen mert „a szegénység csökkent, az embereknek több a pénzük, ezáltal rabolni is többet lehet.” És mivel... „a törvények nekik kedveznek, és ki is tudják használni azokat, még ha le is tartóztatják őket időnként, szinte azonnal ki is eresztik őket!”

 

Érdekes paradoxon: egy olyan országban, ahol tíz év alatt a szegények aránya a népességen belül 60 %-ról 23 %-ra zuhant, a mélyszegénység pedig 25 %-ról 5 %-ra, a bűnözés ezzel egyidejűleg emelkedett. Nem túlságosan leegyszerűsítő-e a bolivári kormány elemzése, amikor az erőszakot kizárólag a nyomorra vezeti vissza? Ilyesmit feltételezhetnénk. Miközben feszített ütemben, teljes erőbedobással és sikerrel haladtak a szociális programok az egészségügyben, az oktatásban, az élelmiszerellátásban, már régen nem fordítanak figyelmet a biztonsághiányra, feltételezve, hogy az megszűnik a sikeres fejlődés varázslata által.

 

De kérdezhetnénk, hogy mit csinál a rendőrség? Mint mindenütt Latin-Amerikában, a rendőrség maga is része, nem pedig a megoldása a problémának. Soraya El Shakor, a rendőrség megyei tanácsának (Cogepol) főtitkára, megerősíti ezt: „A mi tragédiánk, hogy nem egy van belőlünk, hanem… százharmincöt!” Ebben a szövetségi, decentralizált országban – ez a múlt öröksége – minden kormányzónak, minden polgármesternek saját biztonsági testülete van. Nincs semmilyen közös szabály, a kiképzésben sem, melyet nagyon gyakran egykori katonák vezetnek, akik, épp azért mert katonák „nem elég szakemberek, de viszont túl harciasak”.

 

A kolumbiai szervezett kábítószer-kereskedelem elérte Caracast és peremvárosait

 

Caracasban öt önkormányzati rendőrség és a Fővárosi Rendőrség osztozik a város területén, koordináció nélkül, sőt politikai különbözőségük miatt, néha egyenesen szembekerülnek egymással. 2002 áprilisában három rendőrség, - a „Fővárosiak”, a PoliChacao és a PoliBaruta – egyes tagjai az ellenzéki polgármesterek vezetésével aktívan vettek részt a Hugo Chávez elnök elleni államcsínyben.

 

2010. május 25-én az Ultimas Noticias című napilapban egy teljes oldalas hirdetés jelent meg: Anzoátegui állam (chávista) kormányzója tett közzé a „harmadik listát”, a rendőrségből eltávolított alkalmazottak nevével: huszonöt rendőr van a listán, többek között szolgálatban elkövetett hiba (tizenöt), szexuális zaklatás (kettő), lopás (öt), gyilkosság (egy) miatt. Az elnyomó, szociális érzéket nélkülöző, esetenként a bűnözésben és üzérkedésben is részt vevő rendőrség jelenlétét a venezuelaiak úgy élik meg, mint egy sorscsapást. Így történhet, hogy Tareck El Assaimi belügyminiszter nemrég kijelentette: „Az országban elkövetett kihágások és bűncselekmények 20 %-át rendőrök követték el.” Soraya El Shakor pedig ezt mondja: „Ez a rendőrségi modell, mely nincs kapcsolatban a társadalommal, nincs felügyelete, sem belső ellenőrzése, nem alkalmas az erőszak lecsökkentésére. Egyedül a mély reform, amire vállalkozunk, fogja lehetővé tenni a közbiztonság megteremtését és garantálását.”

 

Ezért május 13-án Hugo Chávez elnök, aki tudatában volt a helyzet súlyosságának és versenybe szállt az idővel, felavatta a Biztonsági Problémák Kísérleti Egyetemének (Unes) Rendőrképző Központját (Cefopol), amelynek rendeltetése a bolivári országos rendőrség (PNB) kialakítása. Új megközelítés, új módszerek, új filozófia: technikai képzés, de egyúttal érzékenyebbé akar tenni az emberi jogokra és az elengedhetetlen kapcsolattartásra a rendőr és az állampolgárok között. A „Fővárosiak” közül ezerötvennyolc egykori rendőrt, akiknek kezéhez semmi piszkos ügy nem tapad, már kiválasztottak és állományba helyeztek Catia barrio-ban, Catia külvárosban – az eddigi (bár csak időleges) bűnözési adatok biztatóan alakulnak, a biztonsághiány lényeges csökkenését mutatják.  Ezer másik rendőr most fejezi be a tanulmányait. S felhívást intézték az érettségizett fiatalokhoz, hogy lépjenek be az új hadtestbe, mely így a három következő évfolyammal együtt harmincegyezer közhivatalnokból fog állni. Ez egyszerre sok és kevés, mivel tudható, hogy nem lesz azonnali eredmény.

 

A határ menti államokból átszivárgó paramilitáris csoportok erőszakoskodnak és próbálnak zavart kelteni

 

Térjünk vissza Ocumaré del Tuy-ba. Sonia Manrique, a községi tanács tagja, egy műanyag széken ül és a térdei közé ejti a kezét: „Most a drog miatt támadnak meg téged a fiatalok!”Szomszédjának, Andres Betancurnak az ajka vonaglik a dühtől. „Kiskorúak, olyan ilyen kaliberű fegyverekkel, amelyek nagyobbak náluk… Honnan jönnek ezek a fegyverek? Maffiaszervezetek vannak mögöttük!”

 

Kényes téma… Egy 2007-ben lefolytatott vizsgálat szerint 4,2 millió kolumbiai él Venezuelában, menekültek egy olyan országból, amit – ma egyes „megfigyelők” képesek komolyan úgy bemutatni, mint a béke szigetét, a „biztonság” követendő modelljét. Ezek a kolumbiaiak többségükben tisztességes, jóravaló emberek – a venezuelaiak elfogadják és befogadják őket. (6) Tehát minden idegengyűlölet nélkül lehet megközelíteni a probléma lényegét: az erőszak Caracasban, természetét és mértékét tekintve is, megváltozott. A különböző rendőri testületek tagjainak és a Nemzeti Gárdának a bűnrészességével a szomszéd országból érkező kábítószer kereskedelem nem csupán behatolt Venezuelába – tranzit zónának használva az országot az Egyesült Államok és Afrika felé (7) – hanem kiterjeszti hatalmát Caracasra és a barrios-ra, a külvárosokra: a nagyon kiterjedt kereskedést a capos-ok bonyolítják, marginális helyzetű fiataloknak nagyon olcsón kokaint ajánlanak fel, aztán egyszer csak megtagadják tőlük. „Jelentős növekedést tapasztaltunk a fogyasztásban, - erősíti meg Tulio Jiménez képviselő, - és félő, hogy nagyon sok fiatal kamaszgyerek érintett.”

 

Ezek a fiatalok azok, akiket elkap a fogaskerék, betörnek, lopnak, támadásokat hajtanak végre és néha ölnek, hogy megvehessék az „anyagot”, amire rá vannak állva. Ők a viszonteladók, a kereskedők és ők végzik úgy, hogy egy golyót kapnak a fejükbe, mert nincs rá pénzük, hogy időben kifizessék a szállítójukat. Az ő bandáik csapnak össze, hogy egész szektorokat felügyeljenek… „Az importanyag elosztásának pokoli logikája és a „területekért” folytatott harc produkálja a holttesteket, ami elszórakoztatja az újságokat”- mondja egyik beszélgetőtársunk.

 

Spontán jelenségnek tűnik, mely kapcsolódik a nemzetközi bűnözés terjedéséhez, amely mindenütt alkalmazkodik a helyi körülményekhez, megtalálja a réseket, kihasználja a sebezhetőséget, Brazíliában – a favelas cariocas vidékén – ugyanúgy működik, mint Közép-Amerikában és mindenekelőtt Mexikóban. Talán. Kivéve, ha egy kicsit odafigyelünk és észrevesszük, hogy…

 

Az ellenzék és a médiák ujjongva hivatkoznak újabb és újabb kétes értékű leleplezésekre  (8),  feltételezett ex-gerillák tanúvallomásaira, akik álnévvel és a képernyőn eltorzított arccal tesznek vallomást - Washington és Bogotá pedig ezt felhasználva állítja: „A kolumbiai „narkoguérilla” vezetői Venezuelában találtak menedéket”. Szemérmes hallgatás övez viszont több egyértelmű, saját névvel és arccal vállalt leleplezést, köztük például Rafael Garcíáét, a kolumbiai Nemzetbiztonsági Minisztérium (DAS) volt munkatársáét, a politikai rendőrség egykori informatikai igazgatójáét. Börtönbe kerülve feltárta a kolumbiai rendőrség kapcsolatait a szélsőjobboldali paramilitáris alakulatokkal – a kábítószer-kereskedelem főszereplőivel – s megerősítette azt is, hogy az egykori DAS főnök, Jorge Noguera 2004-ben találkozott a paramilitáris alakulatok vezetőivel és venezuelai ellenzékiekkel azért, hogy előkészítsenek egy „destabilizációs tervet” és Hugo Chávez meggyilkolását.

A paramilitáris alakulatok jelenléte Venezuela olyan határ menti államaiban, mint Táchira, Apure és Zulia, már hosszú ideje ismert. 2008-ban a Hírszerzés és Belső Elhárítás Igazgatóságának (Disip) egykori főigazgatója Eliézer Otaiza kijelentette, „a paramilitáns csoportok tagjainak száma húszezerre tehető az ország területén – rablás, emberrablás, a sicariato (9) vagyis bérgyilkosság, kábítószer-kereskedelem (10) a főtevékenységük”. És évről évre többen lesznek és nagyobb területeken működnek.   Amit titkolt a venezuelai sajtó, azt egy bogotai napilap, az El Espectador tárta fel 2009. január 31-én ezzel a címmel: „Les Águilas Negras (A Fekete Sasok) (11) elrepültek Venezuelába”, Enrique Vivas újságíró, aki beutazta Táchirát, elmondja, hogy ezek a csoportok hogyan építették ki „illegális szervezeteiket és alakultak olyan hatalommá, mely gyakorlatilag mindent ellenőriz, ők kínálják még az életbiztosításokat is.” A Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) tagjai természetesen próbálnak szembeszállni velük, ezért viszont idén is, 2010 februárjában és márciusában többeket megöltek közülük.

Az ellenzéki megyei kormányzók vezetésével és a zuliai regionális rendőrség bűnrészességével a „paracos” erőszakkal, uzsorahitelezéssel illetve az ezzel együtt járó hitelbehajtással sikeresen ellenőrzésük alá vonták Maracaibo város bizonyos negyedeit és Las Playitas külváros szinte teljes kiskereskedelmi forgalmát. Egy megfigyelő megállapítja: „Zulia hatóságai rendszeresen szerveznek találkozókat „ál- földműveseknek”. Sokan érkeznek közvetlenül Kolumbiából és… sokan nem is utaznak vissza.”

 

De az ország belsejében Barinas államban is megjelentek, egy helyi lakos a névtelenség védelme alatt a következőket mesélte el: „Soha nem volt itt ennyi kolumbiai mint mostanában. Vásárolnak, bérelnek. Ha probléma van, pénzzel segítik ki az embereket. Úgy viselkednek, mint a „narcos”, a kábítószer-kereskedők Brazíliában. S az erőszak hullámokban tör ránk, már szinte olyan itt élni, mint Caracasban.” Vagyis? Ez mit bizonyít? Hiszen lehettek akár venezuelaiak is az elkövetők! Hol van a határ a bűnözők, akár a szomszéd országból jöttek akár nem, és a paramilitánsok között? „Korábban a kolumbiaiak nem itt telepedtek le. Caracasba mentek, hogy munkát találjanak. És soha nem volt jellemző itt a bérgyilkosság, a vérfürdők, a rablás…”

 

2007. április 23-án, Cojedos állam rendőrsége, mely vizsgálatot folytatott Nicolas Alberto Cid Suoto gyáriparos elrablása ügyében, elfogott egy bandát, melynek irányítója a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Szervezetek (AUC) egykori vezetője, Gerson  Álvarez volt, akit elméletileg „leszereltek” ugyan, de valójában a Fekete Sasok könyvelője és finanszírozója lett. 2008 márciusában Zuliában, mikor a CICP letartóztatta Hermágoras González kábítószer-kereskedő paramilitáns vezért, találtak nála Disip és Nemzeti Gárda igazolványokat. 2009. november 19-én esett el Magally Moreno – alias „La Perla” – az AUC egykori tagja, kinek ismertek voltak kapcsolatai a DAS-szal, a kolumbiai hadsereg tisztjeivel és az ország felsőbb hatóságaival.

 

Sokan riadót fújnak. „gyakori, hogy hirtelen megugrik a kriminalitás és rohamosan romlik a közbiztonság -, mondja Guadalupe Rodriguez, a Coordination Simón Bolivártól, a 23 de Enero „chávista” negyed fellegvárában. „Minden jel egy destabilizációs beavatkozásra mutat.”Tulio Jiménez képviselő, aki közelről tanulmányozza a kérdést, ezt állítja: „Caracas ma az 1980-as évek Medellinjére hasonlít. Ez ugyanaz a működési mód. Sötét érdekek hozzák létre a biztonsághiányt, s ebből születik egy ’para-állam’.”

 

Destabilizációs beavatkozás vagy kisstílű bűnözés

 

„Eljuthatunk-e addig – tűnődik egy venezuelai diplomata, - mikor már az ötödik hadoszlop beszivárgásáról beszélhetünk? Mikortól lehet azt mondani, hogy létezik egy kívülről vezényelt terv?” Nem egyszerű megítélni. Egy ilyen kijelentés könnyen a visszájára fordulhat és Venezuela ellen használhatnák fel: „Chávez”, akit a sarokba szorítottak a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) „terroristáival” való cinkosság „leleplezésével”, kitalál egy nagyszerű ködösítést – a „külföldi összeesküvést”! – hogy egyrészt visszaadja a kölcsönkenyeret a küldőnek, másrészt leplezze kudarcát a közbiztonság robbanásszerű romlása miatt.

De tény, hogy Caracas közelében, Daktari finca területén letartoztattak egy száztizenhat fős kolumbiai paramilitáris csoportot 2004-ben, akik egy destabilizáló akciót és a venezuelai államfő meggyilkolását készítették elő. A La Vega negyedben, a 2007. december 2-i referendum előtt néhány nappal több másik fegyverest is letartóztattak (12).  Több jel is azt mutatja, hogy a „kolumbiaiak” szisztematikusan ingatlanokat vásárolnak fel La Vega, Los Teque és Petare külvárosokban és ott  éttermeket és bárokat üzemeltetnek, kéz alatt  kábítószereket árulnak és megpróbálják ellenőrzésük alá vonni a legális és illegális játékokat, a lóversenyfogadást, a prostitúciót, a taxi vállalatokat és szövetkezeteket. S pénzt kölcsönöznek annak, akinek szüksége volt rá, 7% kamatra, minden fedezet nélkül. S védelmet ajánlanak és védelmi pénzt szednek – amit jobb elfogadni és jobb megfizetni.

Hogy megértsük a dolgok rejtett logikáját, világosan kimutatható, hogy mi történik a határ közelében, Apureban, és újabban már Táchirában is. A paramilitáris alakulatok káoszt teremtettek, az erőszak, a gyilkosságok és rablások mindennapossá váltak. Majd röpiratokat osztanak a pueblos körében: „Mi véget vetnénk a kábítószernek, a bűnözésnek és a prostitúciónak!”. Vagyis készek megoldani azt a problémát, amit ők okoztak. Kialakították a félelem légkörét, utána pedig mint „megmentők” lépnek föl – ez egy gondosan kidolgozott stratégia – ha odafigyelünk, jól látszik a cél és a módszer is.

 

Egy magas rangú hivatalnok, aki nem akarja a nevét felfedni, a következőképpen elemzi a helyzetet: „Magasabb szinten, úgy gondolom, aláértékelik a veszélyt. Továbbra is bűnöző bandákról beszélnek, miközben mi egy „szervezettel”, mi több, egy megszálló hadsereggel állunk szemben.” Túlzás? Talán… Az amerikai „felforgató-ellenes” üzelmek tapasztalata a régióban nem könnyíti meg azoknak a feladatát, akik próbálják kibogozni a szálakat: erőszakot is alkalmazó, de politikai kötődés nélküli alvilági üzelmeket, vagy egy destabilizációs stratégia lépéseit figyelhetjük-e meg?

 

Jelenleg néhány barrios kivételével – mint 23 de Enero, Guarena, Guatire, ahol a politikai ellenállás régi múltra tekint vissza és ahol a helyi politikusok kézben tartják és ellenőrzik a „területüket” – a társadalmi szereplők tehetetlenek és lebénultak. „A községi tanácsok még nem elég szervezettek és nem elég ügyesek ahhoz, hogy észre vegyék mi zajlik a környezetükben.” – mondja egy brazil, aki Barinasban dolgozik, a földművesekkel. Anibal Espejo, aki példaként említi a „rojos-rojitos” (vörös, nagyon vörös) negyedeket, szintén megállapítja: „Az emberek tudják… de nincs még bennük elég politikai érettség, hogy szembeszálljanak az ilyen típusú kihívással.”

 

2002. április 13-án, két nappal az elnök elleni államcsíny után, a külvárosi negyedekből kiinduló tömeges mozgósítás szorította vissza a puccsistákat és helyezte vissza a hatalmába Hugo Chávez elnököt. „Egy új államcsíny esetén, a barriosban, a külvárosokban jelenleg nagyon aktív paramilitáris csoportok megakadályoznának bármiféle ellenállást és többé már semmilyen április 13-a nem volna lehetséges.” – figyelmeztet Luis Britto Garci, az ismert értelmiségi. Tulio Jiménez, maga nem tekint ilyen távolra. Egyszerűen ennyit állapít meg: „A bűnöző csoportok keltette állandó félelem, amire még a sajtó is ráerősít,  hogy ne mondjam rá tesz egy lapáttal, a jobboldal érdekét szolgálja. Minél több haláleset van, annál több szavazatot kap az ellenzék.”

 

Írta: Maurice Lemoine

 

Fordította: Terbe Teréz

 

Forrás: Magyar Diplo

 

(1) „Caracas. Una guerra sin nombre”, El País semanal, 2010. április 18.

(2) „Situación de los derechos humanos en Venezuela. Informe Anual  2008 október/2009 szeptember”, Programa venezolano de Educación-Acción en Derechos humanos (Provea),  Caracas,  2009. december.

(3) „Caracas, la cité de la peur”, L’Express, Párizs, 2010. május 26.

(4) Raids, n° 127, Párizs, 1996. december

(5) A parlamenti választások a következő év szeptemberében lesznek.

(6)520 000 megkapták a venezuelai állampolgárságot; 200 000 menekült státuszban van; egy millió „tartózkodási engedélyel” rendelkezik; a többiek „okmányok nélküliek”. És minden nap jönnek újak...

(7) Ez nem azt jelenti, hogy Venezuela egy „narco-állam” lenne, mint ahogy Washington azt el akarja hitetni. Épp az USA minősítésén kellene elgondolkozni: képtelen ellenőrizni a saját határait és a tiltott kábítószerek piacának éves forgalma kiskereskedelmi árakon meghaladja a 60 milliárd dollárt – ezzel első helyen állna az általa „csibész-államoknak” nevezett országok listáján. A Kábítószerek Országos Hivatala (ONA) adatai szerint 2010-ben már eddig 28 tonna kábítószert foglaltak le Venezuelában. Július 13-án letartóztattak három kábítószer kereskedőt, köztük volt az Interpol által is kőrözött Carlos Alberto „Beto” Renteira, a kolumbiai drog kartell egyik vezére, akit kiadtak az USA-nak.

[1](8) Lásd „La Colombie, Interpol et le cyberguérillero”, Le Monde diplomatique, 2008. július.

[1](9) Sicario : bérgyilkosság

[1](10) Ultimas Noticias, Caracas, 2008. március 6.

[1](11) Fekete Sasok: egy újjáalakult csoport, mely azután jött létre, hogy leszerelték a paramilitárisokat az „Igazság és béke” nevű, erősen vitatott törvény értelmében, 2005-ben.

[1](12) Vea,Caracas, 2008. április 17.

 

logo