• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Itt az idő, hogy hadat üzenjünk az Egyesült Államok Latin-Amerikában folytatott „kábítószerek elleni háborújának”
Itt az idő, hogy hadat üzenjünk az Egyesült Államok Latin-Amerikában folytatott „kábítószerek elleni háborújának”
2017. november 14. kedd, 22:24

Egy az Egyesült Államok rendfenntartó erőivel való idei találkozón Jeff Sessions amerikai főügyész megdöbbenését fejezte ki a hazai drogháborús fronton érzékelt tehetetlenséggel kapcsolatban: „Országunknak újfent világosan ki kell mondania, hogy a kábítószer-használat rossz. (…) Tönkre fogja tenni az életedet.”

Számtalan honfitársunk kétségtelenül egyetértene az utóbbi ponttal – például Howard Zinn amerikai történész következő jelentéktelen történetének áldozatai: „Még az 1950-es években LSD drogot adtak [az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége] a gyanútlan amerikaiaknak, hogy teszteljék a hatását: egy amerikai tudós, aki egy CIA-ügynöktől kapott egy ilyen adagot, a halálba ugrott egy New York-i szálloda ablakából.”

Az Egyesült Államok drogháborúja megszámlálhatatlan áldozatot szedett - Fotó: brooking.edu

Amikor Richard Nixon elnök 1971-ben meghirdette a kábítószerek elleni háborút, a droghasználatot „Amerika első számú közellenségének” nevezte, de az amerikai társadalom különféle rétegei számára maga a kormány ennél sokkal nagyobb ellenségnek bizonyult. Vegyük például Nixon egykori vezérkari főnökének naplóbejegyzését, amelyben arról ír, hogy az elnök „hangsúlyozta, hogy el kell fogadni azt a tényt, hogy az egész probléma valójában a feketékről szól. A legfontosabb, hogy egy olyan rendszert találjunk ki, ami felismeri ezt, de nem kelt feltűnést.”

A drogháború láthatóan ennek volt az egyik módja – legalábbis a drogügyekben született ítéletekben intézményesült eltérésekből és abból az általános lelkesedésből ítélve, ahogyan a feketéket börtönbe küldték.

Persze az Egyesült Államok drogok elleni háborúja nagy móka a világ többi része, de különösen azon országok számára, amelyek olyan szerencsések, hogy az Egyesült Államok „hátsó udvarában” vannak, ahol a kábítószer-fenyegetés mindenfajta militarizálást, fegyvereladást és jobboldali kormányok és mozgalmak támogatását igazolja.

Nem véletlen, hogy Venezuelát, Bolíviát és a félteke feletti uralom más mai kerékkötőit folyamatosan kábítószer-vádakkal illetik, míg az olyan szélsőjobboldali alakokat, mint Álvaro Uribe korábbi kolumbiai elnököt, politikailag követendő példának állítják be – annak ellenére, hogy 1991-ben szerepelt az Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Szolgálatának „a kolumbiai drogkartellek által alkalmazott fontosabb kolumbiai kábítószer-kereskedőket” tartalmazó listáján.

Az Egyesült Államok saját bűnrészessége a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben egy felettébb jól őrzött titok, ami nagyban köszönhető a hasznavehetetlen mainstream médiának, amelyben az establishmenttől való eltérés nevetségessé válást, kiközösítést, és – ahogyan a San José Mercury News egykori újságírója, Gary Webb esetében történt – tönkretételt von maga után. Egy 1996-os cikksorozatban Webb összefüggésbe hozta a Los Angeles középső és déli részén élő feketék körében az 1980-as évek elején pusztító crack kokain járványt azzal, hogy a CIA által támogatott [nicaraguai] kontrák akkoriban beszálltak az egyesült államokbeli drogterjesztésbe. Miután durván megrágalmazták és lejáratták, Webb végül 2004-ben öngyilkos lett.

Ha azonban vetünk egy pillantást az Egyesült Államok cenzúrázatlan történelmére, akkor azt láthatjuk, hogy az országnak régóta van köze politikailag kívánatos drogpénz-áramlásokhoz. A Whiteout: The CIA, Drugs and the Press című könyvükben, Alexander Cockburn és Jeffrey St. Clair számos esetet dokumentáltak, például azt, hogy hogyan került rá a második világháború után az Egyesült Államok hírszerzésének kommunista-ellenes fizetési jegyzékére egy bizonyos Klaus Barbie, akit aztán hajóval Dél-Amerikába szállítottak, ahol részt vett a Kondor Hadművelet elnevezésű gyilkos jobboldali programban, és „segített megszervezni az 1980-as évek úgynevezett »kokainpuccsát«, amikor a bolíviai tábornokok juntája ragadta magához a hatalmat, lemészárolták a baloldali ellenfeleiket és milliárdokat kaszáltak a kokainboom során.”

Egészen véletlenül ugyanez a Klaus Barbie volt az, aki a háború idején Lyon város Gestapo-főnöke volt, és a New York Times szerint, „végső felelősség terhelt 11-25 ezer, vagy még több, ember letartóztatásáért, megkínzásáért vagy meggyilkolásáért”, amiket náciként követett el. De hé, ő egy ádáz antikommunista volt.

Eközben Panamában az Egyesült Államok régi pajtása volt Manuel Noriegának, az egykori elnöknek és ismert kábítószer-kereskedőnek, aki, jegyzi meg Cockburn és St. Clair, „közel három évtizeden át élvezte az Egyesült Államok hadseregének és hírszerző szolgálatainak védelmét a bűnvádi eljárással szemben”. Amikor Noriega szolgálataira már nem volt szükség a Nicaragua terrorizálására hivatott Egyesült Államok-kontra projekthez, akkor az amerikai közvélemény előtt narkószörnyetegnek állították be, hogy az véletlenül se ellenezze az Egyesült Államok hadseregének pusztító támadását Panama ellen.

1992-ben, két évvel azután, hogy Noriega megadta magát, Noam Chomsky ezt írta Panamával kapcsolatban: „A megszállás után az Egyesült Államok visszahelyezte a bankárokat a hatalomba. Noriega részvétele a kábítószer-kereskedelemben elenyésző volt az övékhez képest.”

Néhány regionális mintázatot észrevéve, Chomsky kijelentette, hogy Grenada az 1983-as „amerikai megszállás óta a drogpénzek tisztára mosásának egyik fő központjává vált”, és „Nicaragua is jelentős csatornája lett a kábítószereknek az Egyesült Államok piacára, miután Washington megnyerte az 1990-es választásokat”.

Röviden zárva, az Egyesült Államoknak semmi joga sincsen azt állítani, hogy háborút folytat a kábítószerek ellen – főleg, amikor a szóban forgó háborúnak nem sikerül visszaszorítani a kábítószer-termelést vagy -használatot, de a költségei mára már több mint egytrillió dollárnál tartanak, ellenben hozzájárult az ország egy valóságos börtönállammá változtatásához, és számtalan életet tett tönkre mind otthon, mind pedig külföldön. Mexikó és Kolumbia különösen súlyosan érintett ebben, annak a gyilkos kombinációnak köszönhetően, amit az egyesült államokbeli kereslet és ezzel egyidejűleg a kábítószerek kriminalizációja, valamint az Egyesült Államok drogháborújának globalizációja alkot. Májusban a Newsweek arról számolt be, hogy „Mexikóban tavaly 23 ezer ember halt meg a kábítószerek ellen folytatott harc során ”.

És nem éppen úgy tűnik, hogy a helyzet javulna, mivel Donald Trump és a „bűnözés elleni kemény fellépést” szajkózó társasága folytatja ezt a cirkuszt – bár Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnök láthatóan barátra lelt az Egyesült Államok új vezetőjének személyében, aki lelkesen dicsérte Duterte a kábítószerek elleni gyilkos háborúját.

Itt az ideje háborút hirdessünk a drogok elleni háborúval szemben – ha másért nem, mert mi is kipróbálnánk néhányat.

Írta: Belén Fernández

Forrás: Upside Down World

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo