• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Miért kezd Venezuela irányíthatatlanná válni?
Miért kezd Venezuela irányíthatatlanná válni?
2017. május 15. hétfő, 23:19

Úgy tűnik, hogy minden nappal egyre rosszabb hírek érkeznek Venezuelából.

Március 29-én a Legfelsőbb Bíróság feloszlatta a Nemzetgyűlést. Ennek a döntésnek napokkal későbbi részleges visszavonása nem tudta megakadályozni, hogy április elején újabb gyilkos tüntetéshullám kezdődjön. Jelenleg harmincon áll a halálos áldozatok száma, de ez a szám nap mint nap nő. Ellenzékiek és kormánypártiak is vannak a halottak között. Kormányzati irodákat fosztanak ki és gyújtanak fel, és kormányzati tisztviselőket gyilkolnak meg. Nem látszik, hogy hol a vége ennek.

A kormány és az ellenzék is megérdemli a bírálatot - Fotó: Xavier Granja Cedeñ

Az Amerikai Államok Szervezete (OAS) még egy rendkívüli találkozót készül tartani a külügyminisztereknek, hogy megvitassák a venezuelai válságot. Venezuela bejelentette, hogy kilép az OAS-ból, valószínűleg azért, hogy így előzze meg, hogy felfüggesszék a szervezetben. Sokak szerint ezzel a lépéssel Venezuela még a mostaninál is jobban páriává válik.

Venezuela mély gazdasági és társadalmi válsága nem látszik enyhülni, és valószínűleg tovább súlyosbodik az országban pusztító káosz és erőszak közepette. Az ellenzék megmutatta, hogy hajlandó feláldozni a gazdaság rendbetételének lehetőségét annak érdekében, hogy elérje a célját, és eltávolítsa a Nicolás Maduro elnököt a hivatalából. Erről árulkodik az, ahogyan erről az AP beszámolt, hogy a Nemzetgyűlés elnöke, Julio Borges a közelmúltban megkeresett egy tucat vezető nemzetközi bankot, és arra biztatta őket, hogy ne kössenek üzletet Venezuelával. A kormányzatot eközben egyre több bírálat éri amiatt, hogy láthatóan teljesen képtelen megoldani, vagy akár csak elismerni az ország gazdasági-társadalmi válságának mértékét, és amit sokan úgy értékelnek, hogy csúszik bele az önkényuralomba.

Hogyan tekintsünk minderre?

Jelenleg két egymással szembenálló narratíva kering a venezuelai válsággal kapcsolatban. Az első, ami a nyugati mainstream médiában uralkodik, diktatórikus rezsimként állítja be a kormányt, ami kegyetlenül elnyomja a hősies ellenzéket, ami békésen igyekszik visszatérni a demokratikus rendhez. A második, amit a kormány és a kis (és valószínűleg gyengülő) nemzetközi szolidaritási közösség képvisel, arról beszél, hogy egy demokratikusan megválasztott kormányt ostromol egy erőszakos, megzavarodott ellenzék, ami (a) egy kisebbségben lévő gazdag elitet képvisel; (b) az amerikai birodalom teljes támogatását élvezi; és (c) amit semmi sem fog megállítani, amíg el nem éri a rendszerváltozást, függetlenül attól, hogy tettei törvényesek vagy etikusak-e.

Mindkét narratívának megvan a maga igazsága, de egyik sem segít a venezuelai válságon.

Venezuela önkényuralmi voltát ad nauseam (szüntelenül – a szerk.) ismételgetik a chavista kormányzás tizennyolc évének szinte teljes ideje alatt, azóta, hogy Hugo Chávezt 1998-ban elnökké választották. Egészen a közelmúltig viszonylag egyszerű volt elhárítani ezt az állítást, ami nem vette figyelembe azt a tényt, hogy Venezuela kormányzó pártját többször is megerősítették az urnáknál, és az 1998 és 2015 között az országban tartott tizenöt nagyobb választásból tizenkettőt megnyert, és mindhárom vereségét (2007. december, 2010. szeptember és 2015. december) elismerte. Mind az öt alkalommal, amikor Chávez az elnökségért indult 1998 és 2012 között, jelentős különbséggel nyert (a legalacsonyabb különbség 2012-ben 55-44 százalék, a legmagasabb pedig 2006-ban 63-37 százalék volt). Venezuela jelenlegi elnökét, Nicolás Madurót szintén demokratikusan választották meg. A választási csalásra vonatkozó gyakran emlegetett vádak alaptalanok, mivel a Jimmy Carter által „a világ legjobbjának” nevezett venezuelai választási rendszerben gyakorlatilag lehetetlen csalni.

Mégis, bár a Venezuela önkényuralmi jellegére vonatkozó korábbi állításoknak nem sok hitelük volt, ma már nem ez a helyzet. 2016 eleje óta számos kormányzati lépés teszi egyre nehezebbé annak cáfolatát, hogy Venezuela az önkényuralom irányába halad. Először is a Legfelsőbb Bíróság, ami egyértelműen és nyíltan a végrehajtó hatalmi ág fennhatósága alatt áll, megakadályozta, hogy a Nemzetgyűlés, amelyet az ellenzék ural, miután 2015 decemberében többséget szerzett a törvényhozásban, bármilyen komolyabb törvényt elfogadjon. Néhány esetben a törvényhozás megpróbált a jogkörén kívül eső dolgokat tenni, például amnesztiában akart részesíteni rabokat, például Leopoldo Lópezt. A Nemzetgyűlés a Legfelsőbb Bíróság általi szisztematikus akadályozása gyakorlatilag semmissé tette az ellenzék frissen visszaszerzett törvényhozási többségét, és így a 2015. decemberi választások eredményét. Másodszor, a hónapokig tartó időhúzás után a kormány 2016 októberében leállította annak a visszahívási népszavazásnak a folyamatát, amelyet egyébként az alkotmány tesz lehetővé.

Harmadszor, a kormány határozatlan időre elhalasztotta a helyhatósági és tartományi választásokat, amelyeket az alkotmány szerint 2016-ban meg kellett volna tartani (bár Maduro nemrég arról beszélt, hogy hamarosan kihirdeti az időpontot). Negyedszer, ahogyan már említettem, a Legfelsőbb Bíróság márciusban egy határozattal feloszlatta a Nemzetgyűlést, majd miután Maduro megkérte, hogy bírálja felül a döntését, napokkal később részben visszavonta azt. Madurót az késztette erre a lépésre, hogy saját főügyésze, Luisa Ortega példátlan módon nyilvánosan elítélte a Legfelsőbb Bíróság döntését, és „az alkotmányos rendben beálló törésnek” nevezte azt. Ötödször, 2017 áprilisában Henrique Caprilest, az egyik vezető ellenzéki figurát, aki korábban kétszer is indult az elnökségért (2012-ben és 2013-ban), erősen kétes alapon tizenöt évre eltiltották a politikában való részvételtől.

A visszahívási népszavazás leállításával, a választások felfüggesztésével, és annak megakadályozásával, hogy ellenzéki politikusok tisztségeket pályázzanak meg, a venezuelai kormány szisztematikusan akadályozza annak lehetőségét, hogy a venezuelai emberek választási eszközökkel fejezzék ki akaratukat. Nehéz ezt másnak nevezni, mint lopakodó önkényuralmiságnak. De azzal is ugyanilyen nehéz egyetérteni, hogy Venezuela teljes mértékig autoriter rezsim lenne, mivel az ellenzéknek jelentős befolyása van a hagyományos és a közösségi médiára, folyamatosan képes kormányellenes tüntetéseket szervezni némi korlátozásokkal (amelyek némelyike, ha nem mindegyik, jogosnak tűnik, így például annak korlátozása, hogy a tüntetők Caracas egyes részein demonstráljanak, érthetőnek tűnik annak fényében, hogy korábban többször is kárt tettek kormányzati épületekben).

A kormány megérdemli az erős kritikát önkényuralmi jellegű intézkedéseiért, és amiatt, hogy folyamatosan elmulasztja megtenni az ország társadalmi-gazdasági válságának megoldására irányuló érdemi lépéseket. Az ellenzék azonban mégis messze nem az a feddhetetlen áldozat, aminek a fősodorbeli média beszámolói oly gyakran beállítják. (Különösen hallatlan példája a mainstream média az ellenzék múltbeli és jelenlegi erőszakos fellépésére vonatkozó szerecsenmosdatásának a New York Times április 19-i cikke, amely csodás módon változtatja át az Hugo Chávezt megdöntő erőszakos 2002-es katonai puccsot egy láthatóan „békés mozgalommá”: „Miközben az ellenzék múltbeli tiltakozásai gyakran igyekeztek megdönteni a baloldali kormányt – az egyik, 2002-ben még rövid időre el is mozdította Hugo Chávezt, az akkori elnököt…”.)

Bőséges bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy az ellenzék hajlandósága az erőszakos és alkotmányellenes eszközök bevetésére nem korlátozódik a 2002-es puccsra, de ma is jelen van, ahogy erről máshol írok. 2013 áprilisában az ellenzék annak ellenére nem volt hajlandó elfogadni Maduro győzelmét, hogy semmilyen bizonyíték nem volt csalásra, és erőszakos tüntetésekbe kezdett, amelyek során legkevesebb hét ember meghalt. Negyvenhárman haltak meg egy másik ellenzéki vezetésű erőszakhullámban 2014 februárja és áprilisa között. Beszámolók szerint ezeknek a haláleseteknek körülbelül a felét ellenzékiek akciói okozták, a másik felüket pedig az állami biztonsági erők.

Az ellenzék számos erőszakos cselekedetet hajtott végre a jelenlegi tüntetéssorozat során is. A venezuelanalysis.com munkatársasa, Rachel Boothroyd Rojas április 23-i helyszíni riportjában ezt írta: „Az elmúlt tizennyolc nap erőszakos tetteinek felsorolása sokkoló – iskolákat fosztottak ki, felgyújtották a Legfelsőbb Bíróság egyik épületét, megtámadták a légierő egyik támaszpontját, és tömegközlekedési eszközöket, egészségügyi és állatorvosi létesítményeket dúltak fel. Legkevesebb huszonhárom embert halt meg, sokan pedig megsérültek.”

A riport így folytatódik: „A jobboldali erőszak egyik legsokkolóbb esete április 20-án este tíz óra körül történt, amikor is a kormánynak nőket, gyermekeket és ötven újszülött csecsemőt kellett kimenekítenie egy állami szülészeti klinikáról, amelyet ellenzéki bandák támadtak meg.” Az egyik legtragikusabb közelmúltbeli haláleset április 23-án, vasárnap történt, amikor Almelina Carillo, egy „a délutáni műszakjára tartó negyvenhét éves ápolónőt, miközben egy chavista felvonuláson vágott keresztül [Caracas belvárosában], vélhetően egy ellenzéki szimpatizáns által az egyik magas épületből kidobott lefagyasztott palackkal halálosan megsebesítették.”

Nem látszik, hogy a Venezuelát lefelé húzó örvény mikor vagy hogyan áll meg. Ezt látva mindenkinek, aki törődik Venezuelával, különösen azoknak a baloldali aktivistáknak, tudósoknak és újságíróknak, akik a „bolivári forradalom” számos fontos eredményét ünnepelték és hírt adtak róluk, hármas feladata van.

Először is, el kell mondani az igazságot. Ez persze azt jelenti, hogy dokumentálni kell és nyilvánosságra kell hozni az ellenzék kormányzati tisztviselők, chavista aktivisták és ártatlan jelenlévők elleni kegyetlen és gyilkos erőszakját. Ez a kérdés sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit a mainstream média Venezueláról szóló beszámolóiban kap. A baloldal ugyanakkor nem hunyhat szemet a kormány az önkényuralmiságba csúszása, illetve rossz politikája felett sem. Nem a liberális képviseleti demokráciába vetett vak hit miatt, ha azért, mert az önkényuralmiság összeegyeztethetetlen annak a „részvételi és protagonista demokrácia” építésének szép-bár-ellentmondásos-és-hibás projektjével, amit a chavizmus igyekezett előmozdítani.

Másodszor, el kell utasítani minden Venezuela „megmentését” célzó imperialista intervencióra való felhívást. Az ilyen irányú próbálkozások nemcsak hibásak, de könnyen változtathatnak egy nehéz helyzetet tragikussá, ahogyan ezt jól mutatták Irak és Afganisztán borzalmai.

Harmadszor, szolidárisnak kell lenni a venezuelaiak többségével, akik egy bosszúszomjas és meggondolatlan ellenzék és egy inkompetens és elszámoltathatatlan kormány között szenvednek. Aligha lehet kétséges, hogy a népi osztályok támogatása a kormány felé csökkent az elmúlt években. Ennek pontos mértéke nem ismert, és úgy tűnik, hogy a chavizmus még most sem jelentéktelen népi támogatottságot tudhat maga mögött azoknak az anyagi juttatásoknak köszönhetően, amiket a dolgozóknak és a szegényeknek biztosított jóval több mint egy évtizeden át.

Ugyanilyen világos, hogy az ellenzék népi támogatottsága továbbra is korlátozott, valószínűleg amiatt, mert a népi osztályok alapos okkal bizalmatlansággal és undorral viseltetnek az ellenzék, különösen annak erőszakos, vezető szárnya iránt. Mindezek miatt okkal tűnődhetünk azon, hogy Venezuela egy hasonló pillanat felé halad-e, mint amilyen Argentínában következett be 2001 körül, amikor is az uralkodó jelszó az volt, hogy: Que se vayan todos. Zavarjuk el őket mind.

Írta: Gabriel Hetland

Megjelent a Jacobine weboldalán.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo