• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Az imperialista puccsisták háborodnak fel egy puccson – mi is történik Venezuelában?
Az imperialista puccsisták háborodnak fel egy puccson – mi is történik Venezuelában?
2017. április 01. szombat, 23:07

„Puccs zajlik Venezuelában! Maduro magához ragadta a hatalmat!” Mindössze néhány nappal a demokratikusan megválasztott Chávez ellen elkövetett puccskísérlet tizenötödik évfordulója (2002. április 11-13.) előtt azok, akik annak idején megkísérelték átvenni a hatalmat (a venezuelai oligarchia, washingtoni mestereik, Buenos Aires-i, brazíliavárosi, Santiago de Chile-i és limai ölebeik, valamint az őket éltető madridi és egyesült államokbeli médiahiénák) most sakálként üvöltenek a Maduro elnök által állítólagosan elkövetett „önpuccs” miatt.

De mik a tények? A képmutató felháborodás közvetlen kiváltó oka a Legfelsőbb Bíróság (TSJ) március 29-ei döntése, amely kimondta, hogy amíg a Nemzetgyűlés megsérti a bíróság döntését, addig a TSJ magához veszi annak jogköreit vagy átruházza azokat egy másik testületre. A Nemzetgyűlés elnöke, Julio Borges azonnal „államcsínynek” minősítette ezt, míg az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) főtitkára, Luis Almagro „önpuccsként” jellemezte azt, és sürgősen összehívta az OAS Állandó Tanácsát azért, hogy aktiválják a Demokratikus Záradékot Venezuelával szemben. A perui kormány úgy döntött, hogy hazarendeli a nagykövetét Venezuelából.

Nicolás Maduro kormány a tőkéseknek adott engedményekkel próbálja enyhíteni a válságot - Fotó: Reuters

Mi volt ennek a döntésnek az előzménye? A jobboldali ellenzék 2015. decemberi nemzetgyűlési választási győzelme óta éles konfliktus áll fenn a különböző hatalmi ágak között. Még 2015 decemberének végén a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy szabálytalanságok történtek Amanozas állam képviselőinek megválasztása során, és elrendelte az eredmények megsemmisítését, és új választások kiírását írta elő. Bizonyítékokat mutattak be arról, hogy az ellenzéki politikusok szavazatvásárlási ügybe keveredtek. Ez az ügy négy személyt, két ellenzéki, egy a PSUV-hoz tartozó, és egy őslakos listán megválasztott képviselőt (aki szintén az ellenzék támogatója) érint. Ugyanakkor ez a három képviselő jelenti a kulcsot az ellenzék számára a kétharmadhoz, így pedig a szélesebb körű hatalomhoz. A Nemzetgyűlés visszautasította a Legfelsőbb Bíróság döntésének végrehajtását, és feleskette a három amazonasi ellenzéki képviselőt 2016-ban. A Legfelsőbb Bíróság ismételten semmisnek minősítette ezt a döntést, mivel ellentétes a korábbi határozatával. 2016 augusztusában a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa és az ellenzéki képviselők megsértik a bíróságot azzal, hogy megszegték két döntését is.

Az intézményes konfliktus tovább eszkalálódott azzal, hogy 2016 októberében a Nemzetgyűlés megszavazta, hogy „politikai pert” indít Maduro elnök ellen, valamint kezdeményezte annak az eljárásnak az elindítását, hogy megállapítsák, hogy Maduro „elhagyta a hivatalát”. Ennek a lépésnek az indokai között szerepelt az az állítás is, hogy Maduro nem venezuelai állampolgár, így nem is lehetne az ország elnöke. Végül 2017 januárjában a Nemzetgyűlés meg is állapította, hogy Maduro elnök valóban „elhagyta a hivatalát”. Azt, hogyan hagyta el valaki a hivatalát, miközben „egy hatalmat magához ragadó puccsot hajt végre” aligha érti bárki is. Emellett a Nemzetgyűlés felszólította az Amerikai Államok Szervezetét, hogy aktiválja a Demokratikus Záradékot Venezuelával szemben, ezzel gyakorlatilag külföldi hatalmakat kért fel arra, hogy sértsék meg Venezuela szuverenitását, ami egyértelműen leleplezi a venezuelai oligarchia karakterét. Azonban a Demokratikus Záradék aktiválásának kísérlete, a számos tagállam elleni közvetlen washingtoni fenyegetés ellenére is, elbukott.

Végül a kormány azzal a kérdéssel fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy szükséges-e egy olajszektorbeli céggel létrehozott vegyes vállalatról szóló döntését megküldenie jóváhagyásra a Nemzetgyűlésnek. A TSJ erre úgy reagált március 29-ei döntésében, hogy mivel a Nemzetgyűlés a bíróságot sértő módon működik, és nem tett semmilyen lépést ennek az állapotnak a megszüntetésére, ezért a kormányzatnak nem kell neki elküldeni a döntését, és a Legfelsőbb Bíróság átveszi Nemzetgyűlés törvényhozó jogkörét, amelyet vagy közvetlenül maga, vagy egy általa kijelölt másik hatalmi ág gyakorolhat. A döntést egy nappal megelőzte a Legfelsőbb Bíróság egy másik döntése, hogy mivel a Nemzetgyűlés a bíróságot megsértő módon működik, ezért tagjait nem illeti meg mentelmi jog.

Ha az ellenzék ténylegesen gyakorolni szeretné a jogköreit, azt egyszerűen megtehetné, ha eleget tenne a Legfelsőbb Bíróság döntésének, és kizárná a három amazonasi képviselőt, és utána elkezdhetne törvényeket hozni. Ugyanakkor az ellenzék ebben nem igazán érdekelt, abban viszont annál inkább, hogy minél súlyosabb incidenseket provokáljon ki, amelyekkel legitimálhatja Maduro eltávolítását az elnökségből.

El kell utasítanunk azoknak az embereknek a képmutató kampányát, akik 2002-ben valódi puccsot hajtottak végre Venezuelában, és most el akarják távolítani Madurót a hatalomból, és ehhez nemzetközi beavatkozást akarnak elérni az ország ellen. Ha elérnék a céljukat, akkor pontosan tudjuk, hogy annak milyen következményei lennének, a bolivári forradalom minden eredményét elpusztítanák, a szociális missziókat megszüntetnék, az államosított vállalatokat és földeket visszaadnák korábbi tulajdonosaiknak, a munkatörvénykönyvét eltörölnék, amelynek nyomán lehetővé válnának a tömeges elbocsájtások az állami és magánvállalatoknál, az öregségi nyugdíjakat az egészségügyi és oktatási kiadásokkal együtt csökkentenék, és egy, az alapvető demokratikus jogokat támadó rendszer jönne létre. Ha bárki is kételkedne ebben, csak nézze meg milyen intézkedéseket hoztak hatalomra kerülésük után a jobboldali kormányok Argentínában és Brazíliában. Ez Venezuelában talán tízszer is rosszabb lenne.

Ugyanakkor ez nemcsak annak a kérdése, hogy kinek van igaza és ki téved jogi vagy eljárásjogi szempontból. Mint minden alapvető kérdést a társadalomban, ezt is az fogja eldönteni, hogy ki gyakorol ténylegesen hatalmat a fegyveres erők és/vagy az emberek tömegeinek utcai mozgósítása felett, amely képes megtörni az államhatalmat. Jelen pillanatban nem úgy tűnik, hogy a reakciós ellenzék bármelyikben is képes lenne erre. Számos alkalommal szólították fel a hadsereget, hogy lépjenek fel „az alkotmány védelmében” (értsd: távolítsák el Madurót), amely eddig süket fülekre talált. A legutóbbi kísérleteik pedig, hogy utcára vigyék az embereket 2016 szeptemberében és októberében az egyértelmű és határozott stratégia hiányában teljes kudarcot vallottak. Néhány ellenzéki vezető a Miraflores elnöki palotához szervezett volna tüntetést, de amikor annak eljött a napja saját követőiket feldühítve és demoralizálva meghátráltak ettől.

A kapitalistáknak tett engedmények aláássák a forradalmat

A jogi és intézményi kérdéseken túl fel kell tegyük magunknak a kérdést, hogy mit is kezd a Maduro-kormány a hatalmával? Mi a stratégiája? Néhány nappal ezelőtt Nicolás Maduro számos bejelentést tett az Expo Venezuela Potencia 2017 vásáron, amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy az egyik stratégiai elképzelése a tőkéseknek, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek, tett nagyobb engedmények. Visszautasította azt a szerinte mocskos lejárató kampányt, miszerint „a kommunista modellt követnénk, és elutasítanánk a magánvállalkozásokat”. Éppen ellenkezőleg, tette hozzá, „a gazdaságunk 90 százaléka magánvállalatok kezében van” (itt valójában arra gondolhatott, hogy az összes vállalkozások 90 százaléka van magánkézben, mivel ezek a vállalatok a gazdaság kisebb részét teszik ki). Ezután azzal folytatta, hogy további engedményeket tett a hazai és külföldi kapitalistáknak, azzal, hogy kölcsönöket ígért neki az állami tulajdonú bankoktól, akár bolivárban, akár dollárban, valamint a devizaváltások további liberalizációját jelentette be, amely lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy könnyebben juthassanak dollárhoz (amely dollár az olajipar nyereségéből származik).

Ezek a bejelentések és lépések széles körben váltottak ki haragot és nyugtalanságot a bolivári mozgalom tagjai sorában. Ezek annak a politikának a folytatását és elmélyítését jelentik, amelyet a Maduro-kormány a megválasztása óta folytat, hogy válaszoljon az ellenzék a politikai és intézményes téren intézett támadásaira, miközben gazdasági téren további engedményeket tesz a tőkéseknek.

Ez egy olyan politika, amely egyenesen a katasztrófába vezet. A venezuelai gazdaság mély válságban van, hiperinflációval, az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek hiányával, és a termelés megbénulásával. Ez a válság, legalábbis az utóbbi esetben bizonyosan, a termelőerők lázadásának az eredménye – amelyek továbbra is a kapitalista piac szabályai szerint működnek – hiába próbálta meg a kormány szabályozni őket az árak és a valutaárfolyamok ellenőrzésén keresztül. Ezt súlyosbította az olaj világpiaci árának összeomlása. A keményvaluta-tartalékok és az olajbevételek visszaesésével szembesülve a kormány elsőbbséget biztosított a külföldi adósság finanszírozásának az importtal szemben, amit különböző módokon visszafogott, ami pedig tovább súlyosbította a hiányokat. Ugyanakkor annak érdekében, hogy az állami költségvetést tartani tudják, amelynek a hiánya a GDP 15-20 százaléka, a pénznyomtatás eszközéhez nyúltak, ami pedig hiperinflációhoz vezetett. Ami Venezuelában megbukott az nem a szocializmus, ami nem is létezett, hanem az a kísérlet, hogy a kapitalista gazdaságot megpróbálták államilag irányítani, és a többség érdekei szerint működővé tenni.

Kétféle út vezet ki ebből a gazdasági válságból: az egyik az előírások megszüntetése, hogy engedjék a kapitalista piacot „normálisan” működni, ami azt jelenti, hogy a dolgozók fogják megfizetni a válság minden költségét. Ez az az irány, amely felé a Maduro-kormány halad. A másik a tőke kisajátítása, és a gazdaság egy demokratikus termelési terv alapján történő működtetése, amely képes kielégíteni a lakosság igényeit, miközben nemzetközi szinten példát tud mutatni a térség dolgozóinak és a parasztjainak, hogy támogassák a forradalmat, és megpróbálják legyőzni a saját uralkodó osztályukat. Ez az út azt jelentené, hogy a tőkések fizetnének a válságért.

A kormányzat jelenlegi politikájának folytatása csak súlyosbítani fogja a válságot a dolgozó emberek számára, ami miatt tovább csökken majd a támogatottsága a körükben. A kormányzat abban reménykedik, hogy az idén az olaj világpiaci ára újra fel fog menni hordónként 70 vagy 80 dollár körülre, amely elegendő mozgásteret biztosítana számára, hogy ismét szociális programokat indíthasson, ezzel visszaszerezve a támogatását a nép körében. Így a választásokra jobb körülmények között kerülne sor. Ez azonban csak vágyálom. Az olaj ára emelkedett ugyan kicsit a termelés csökkentésére vonatkozó OPEC-Oroszország megállapodás után, ám ez mindenkire hatással van, mert az olajár növekedésével újra jövedelmezővé vált az egyesült államokbeli palaolaj-kitermelés, ami növeli a globális termelést, és újra lenyomja az árakat.

Hogyan lehet küzdeni a támadó imperializmus és oligarchia ellen

Ha őszinték akarunk lenni, a kormányzat által képviselt politika Chávez elnök örökségének az elárulása. A halála előtti utolsó beszédeiben, a Golpe de Timónban (Kormányt igazíts!), valamint a Plan de la Patria Socialistában (Szocialista Haza Terve) Chávez két kulcsgondolatot emelt ki: a) az ország továbbra is kapitalista gazdaságban működik, de tovább kell lépni a szocializmus felé, b) le kell rombolni a polgári államot és felváltani egy „közösségi állammal” (amely a szocialista közösségeken alapszik). A maguk korlátaival ugyan, de ezek helyes elképzelések voltak.

A bolívári mozgalom jelenlegi vezetése és a Maduro-kormány viszont az ellenkező irányba indult el: a gazdaság terén egyre több és több engedményt tesz a tőkéseknek, a politika terén pedig elfojtotta a népi részvételt, a munkásellenőrzést és a közösségi hatalom minden lehetőségét.

Függetlenül minden szándékuktól, ki kell mondanunk világosan: ezek a politikák egyenesen a bolivári forradalom vereségéhez és a polgári ellenzék hatalomba történő visszatéréshez fognak vezetni. Ez pedig katasztrófa lenne. Ennek megakadályozása érdekében vissza kell térnünk a szocializmusért való küzdelemhez és a polgári állam ellen folytatott harchoz.

Szembesülve az imperialisták és a venezuelai tőkések támadásaival, mi lehet a leghatékonyabb módja az ellenük vívott harcnak? Először is, Venezuelának meg kellene szakítania a diplomáciai kapcsolatait Washingtonnal, amely vezeti és koordinálja ezt a hadjáratot. Másodszor, ki kell sajátítani minden multinacionális vállalat tulajdonát, amely beavatkozott Venezuela nemzeti szuverenitásába. Harmadszor, ki kell sajátítani a venezuelai oligarchia tulajdonát, amely folyamatosan szembe ment az emberek akaratával az elmúlt 15 évben. Negyedszer, minden vállalatban, üzemben, laktanyában és a földeken meg kell alakítani a munkások, katonák és parasztok antiimperialista és antikapitalista bizottságait. Ezek a bizottságokat fel kellene fegyverezni, gyakorolhassák a munkásellenőrzést az oligarchia szabotázsával szemben. Végezetül a bolivári forradalomnak felhívással kellene fordulnia a latin-amerikai munkásokhoz és parasztokhoz, és a világ munkásosztályához, hogy legyenek a segítségére, és akadályozzák meg, hogy a reakciós kormányok beavatkozhassanak ellene.

Ez az egyetlen politika, amely garantálhatja a forradalom védelmét.

Írta: Jorge Martín

Megjelent a Nemzetközi Marxista Irányzat (IMT) honlapján.

A cikk egyes végkövetkeztetései nem feltétlenül tükrözik a Latin-Amerika Társaság véleményét.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo