• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Ami nem ért véget a hidegháborúval
Ami nem ért véget a hidegháborúval
2017. január 28. szombat, 08:21

Ahhoz, hogy bizonyítékokat találjunk arra, hogy az Egyesült Államok külföldi választásokba avatkozott be, nem kell visszamennünk a hidegháború időszakáig.

A Demokrata Párt tagjainak levelezésének a novemberi választások előtti kiszivárogtatásával kapcsolatban az orosz kormány és Julian Assange ellen megfogalmazott vádak nyomán számos újságíró, tudós és politikus hívta fel a figyelmet az Egyesült Államok külföldi beavatkozásainak mocskos történetére.

Chávez ellen folyamatosan szervezkedett az Egyesült Államok - Fotó: Keith Dannemiller/CORBIS

Jogosan emlékeztettek a hidegháború időszakában lejátszódott eseményekre, amikor is az Eisenhower-adminisztráció alatt 1954-ben a CIA katonai létesítményeket bombázott, és segített megdönteni Jacobo Árbenz demokratikusan megválasztott kormányát Guatemalában. Vagy amikor a Nixon-adminisztráció „gazdaságilag térdre kényszerítette” Chilét, és a CIA segédkezett az ellenzéki katonatiszteknek puccsot szervezni, amivel 1973-ban eltávolították az ország demokratikusan megválasztott elnökét, Salvador Allendét. Vagy amikor a Reagan-adminisztráció folyamatosan támogatta a kontrákat az 1980-as években Nicaraguában, hogy destabilizálja a sandinista kormányt, még azután is, hogy ezt az Egyesült Államok kongresszusa kifejezetten megtiltotta a számára.

Sőt, Lindsay O’Rourke rámutatott, hogy az Egyesült Államok 1947 és 1989 között hetvenkét alkalommal kísérelt meg megdönteni külföldi kormányokat.  Eközben a Szenátus Fegyveres Erők Bizottságában a kibertámadásokkal kapcsolatos meghallgatások során Thom Tills (észak-karolinai republikánus szenátor) további, az Egyesült Államok hidegháborús külpolitikájával kapcsolatos kutatásokat idézett, és elismerte, hogy az Egyesült Államok képmutatóan viselkedik, amikor Oroszországot bírálja az állítólagos beavatkozás kapcsán, és kijelentette, hogy „eddig egy olyan házban éltünk, amelynek nagy ablakai vannak, és körülötte rengeteg kő, amikkel be lehet dobni azokat az ablakokat”.

Miközben nem szabad elfelejtenünk az Egyesült Államok a hidegháború alatt folytatott antidemokratikus és véres gyakorlatát, arról is szólnunk kell, hogy továbbra is beavatkozik külföldi országok belügyeibe a huszonegyedik században is.

Az 1980-as évektől azt a tevékenységet, amit korábban a CIA fedett műveletekben hajtott végre a világban, azt az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID), a Demokráciért Nemzeti Alapítvány (NED), valamint az olyan hozzájuk kötődő csoportok, mint a Nemzetközi Republikánus Kezdeményezés (IRI) vették át. A „demokráciát segítő” programok jelszava alatt az Egyesült Államok és ezek az ügynökségek nyíltan részesítettek anyagi és technikai támogatásban jobbközép politikai pártokat és vezetőiket, valamint nem-kormányzati szervezeteket (NGO-kat).

A demokráciák megsegítéséről szóló úttörő munkájában William Robertson bemutatta, hogy az Egyesült Államok hogyan támogatta például a nicaraguai ellenzéket technikailag és logisztikailag az 1990-es választások előtt a sandinistákkal szemben, akik ellen végül győztek is. Bár ez a politika nem járt olyan látványos vérontással, mint a kontrák támogatása, az USAID és a NED minden erőfeszítést megtett a globális dél jobbközép pártjainak támogatására.

És ezek az erőfeszítések azóta sem hagytak alább, különösen napjaink Latin-Amerikájában nem.

Az elmúlt években az USAID és a hozzá kapcsolódó vállalkozók számos stratégiát dolgoztak ki Kubával kapcsolatban, például a Castro-kormányzat destabilizálásának szándékával. 2009-ben az Egyesült Államok elkezdett fejleszteni egy a Twitterhez hasonló közösségimédia-alkalmazást, amely kezdetben sporttal és a popkultúrával kapcsolatos információkat terjesztett volna, később azonban felhasználóit a kormányzattal szembeni fellépésre biztatta volna. Sőt, olyan fejlesztési projektek álcája alatt, mint a HIV elleni kutatás, az Egyesült Államok olyan „potenciális társadalmi változtatásra képes aktorokat” keresett, akik úgy lennének képesek cselekedni, hogy az a legkevésbé ártson az ország által támogatott egészségügyi projekt reputációjának.

Venezuelában az olyan ügynökséget, mint az USAID és a NED, valamint a hozzájuk kapcsolódó csoportok szorosan együttműködtek olyan szervezetekkel és más szereplőkkel, és finanszíroztak is azokat, akik támogatták a Venezuela demokratikusan megválasztott vezetőjét, a néhai Hugo Chávez elnököt ideiglenesen eltávolító puccsot. Egyes szervezetek vezetői még nyílt szóbeli támogatásukat is kifejezték az államcsíny iránt. Az IRI elnöke, George Folsom például dicsérte „a venezuelai embereket, akik mindent megtesznek azért, hogy demokráciát vigyenek az országukba”.

Bár az Egyesült Államok visszautasította azokat a vádakat, hogy együttműködött és finanszírozta volna ezeket a szervezeteket, hogy azok elmozdítsák a venezuelai kormányt, Washington még a puccs után is segítette ezeket a csoportokat, például a Chávez elnök elleni 2004-es visszahívási népszavazást koordináló Súmate nevű szervezetet, ami olyan személyek számára biztosított politikai képzést, mint a jelenlegi venezuelai ellenzék egyik kulcsfigurája, María Corina Machado.

Sőt, valójában az USAID egyértelmű felhatalmazással bírt a Chávez-kormányzat destabilizálására.

2006-ban William Brownfield, volt venezuelai amerikai nagykövet a következőképpen összegezte az USAID ötpontos stratégiáját: „1. a demokratikus intézmények megerősítése, 2. behatolni Chávez politikai bázisába, 3. megosztani a chavizmust, 4. megvédeni az Egyesült Államok üzleti érdekeit, és 5. elszigetelni Chávezt nemzetközileg”. Az Egyesült Államok tehát az USAID programjainak keretében megpróbálta Cháveztől elfordítani a támogatóit azzal, hogy fórumokat szervezett, ahova ellenzéki aktivistákat hívott meg. Ezenkívül Venezuelai emberi jogi aktivistákat küldtek külföldre, hogy tárják a világ elé az országban folyó állítólagos emberi jogi sértéseket, hogy ezzel „Chávezt nemzetközileg elszigeteljék”.

Nicaraguában ismételten együtt dolgoztak a jobboldallal, ahogyan ezt tették az 1980-as években is, hogy megakadályozzák a sandinistákat, köztük a korábbi elnököt, Daniel Ortegát, hogy a 2006. novemberi elnökválasztáson visszatérhessenek a hatalomba.

2006 januárjában egy a Külügyminisztériummal és az USAID vezetőivel tartott megbeszélésen az USAID helyi tagjai valamint a Millennium Challenge Corporation munkatársai arra figyelmeztettek, hogy „a sandinisták győzelme valószínűleg tőkekiáramlást, a nyílt piacok visszaesését, az Egyesült Államokkal szembehelyezkedő külpolitikát és migrációs válságot eredményezhet… Ezért kulcsfontosságú, hogy megérkezzenek a választási és egyéb pénzügyi támogatások, hogy azok segítségével nagyobb eséllyel nyerhesse meg a választásokat a reformpárti, demokratikus jelölt”. 2006 júliusában az amerikai nagykövet, Paul Trivelli arról számolt be, hogy az IRI négy Ortegát és a sandinistákat elutasító párttal intenzív pártépítési projektbe kezdett.

Végül azonban ezek a programok a három ország egyikében sem érték el végső céljukat. Raúl Castro maradt Kuba vezetője, Venezuelában továbbra is Nicolás Maduro és a szocialisták kormányoznak, Daniel Ortegát pedig nemrégiben választották meg a harmadik ciklusára. Ezek a kormányok természetesen mindent megtettek, hogy hatalmon tudjanak maradni, amit gyakran az Egyesült Államok destabilizációs terveivel igazoltak. Castro, Maduro és Ortega elnököket gyakran állítják be paranoiásoknak, akik egyszerűen csak kitalálják a kormányaik megdöntésére irányuló terveket. Aggodalmuk azonban nem alaptalan, és nem kell visszamennünk a hidegháborúig, hogy megértsük, hogy miért.

Ha kitudódik ilyesmi, akkor az orosz beavatkozás bármilyen formáját határozottan el kell ítélnünk. De ettől még nem vehetjük félvállról az Egyesült Államok jelenkori külpolitikáját sem. Ahogyan a Brit Birodalomban a Nap nem nyugodott le soha, úgy a Hold fénye is folyamatosan rávetül az Egyesült Államok külföldi befolyására. Habár a berlini fal leomlott és a Szovjetunió szétesett, az Egyesült Államok a hidegháború időszakát idéző külföldi beavatkozásai továbbra is megmaradtak.

Írta: Tim Gill, a Center for Inter-American Policy posztdoktori ösztöndíjasa, a Tulane Egyetem kutatója. Doktori fokozatát a Georgia-i Egyetemen szerezte szociológiából.

Megjelent a Jacobin internetes oldalán.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo