• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Hogyan profitál a kapitalizmus a kábítószerek elleni háborúból
Hogyan profitál a kapitalizmus a kábítószerek elleni háborúból
2016. december 06. kedd, 20:57

A kábítószerpiacok – és a körülöttük folyó harcok – számos elemzésre érdemes, fontos társadalompolitikai és strukturális kérdést vet fel.

A pszichoaktív anyagok piacának bővítése az európai vállalatok stratégiai kezdeményezése volt a kapitalizmus, a rabszolgaság és az imperializmus fejlesztésében. A kezdetekben nem létezett az illegális piac, törvényes iparágak működtek, mint például Haiti, Jamaica, Kolumbia és más országok cukoripara vagy az Egyesült Államok déli államainak dohányipara.

A kábítószerek elleni háború a hatalommal szembeni ellenállás megosztására szolgál - Fotó: People Pundit Daily

Az ópium piacainak bővítésének céljából például a kínai ópiumháborúk során alkalmazott katonai erő jól mutatja, hogy hogyan működött ez az érdekelt vállalatok és a kapitalista államok közös projektjeként. Az erőt, és esetenként a rabszolga-kereskedelmet, a tea, a kávé, a cukor és dohányipar társadalmi termelési viszonyainak megteremtésére használták fel. Haitin ez vezetett a globális következményekkel járó rabszolgafelkeléshez.

Mostanában, ahogyan azt Dawn Paley Drug War Capitalism című könyve is részletezi, Latin-Amerikában a kábítószerháborúk megkönnyítik a profittermelést azáltal, hogy annak révén könnyebben el lehet űzni a parasztokat és a gazdálkodókat földjeikről, így ott ki tudják termelni az olajat, a földgázt és az ásványokat, az elűzött földművesek pedig kénytelenek a városokba költözni, ahol a kizsákmányolt munkásosztály, vagy éppen a fel nem használt munkaerő-tartalék részévé válnak. A könyv azt is kimutatta, hogy a kábítószerháború hatalmas nyeresége a nagyvállalatok mérlegét és a politikusok vagyonát bővíti.

Kapitalizmus

Ahogyan a kapitalizmus fejlődött az évszázadokon keresztül, létrehozta a munkásosztályt, amelyre egyszerre van rendkívüli módon szüksége és jelent egyúttal rá nézve fenyegetést.

A kapitalizmus sok feszültséget hozott létre a munkások (beleértve a munkásosztályba tartozó, de munkával nem rendelkező embereket, a munkanélküliek vagy háztartásbeliek) életében. Ilyen feszültségforrás a túldolgoztatás, az ipari vagy háztartásbeli balesetek, annak gazdasági nehézségei, hogy próbálnak hosszú órákon keresztül dolgozni kevés fizetésért, miközben sok esetben ellenszolgáltatás nélkül vigyáznak valaki gyerekeire; illetve a méltóságuk és azok méltósága elleni támadások, akiket ismernek és akikkel törődnek.

A tőkés imperializmus, valamint a hozzá kapcsolódó katonai és gazdasági folyamatok egyúttal kirobbantották vagy átformálták a népek közötti ellenségeskedéseket, létrehozták ezzel a faji és nemi alávetettség globális mintáit, amelyek további nehézségeket jelentenek a munkások és azon emberek számára, akik valamelyik elnyomott csoportnak a tagjai, de számos esetben azoknak a munkásoknak is, akik nem tartoznak egyik elnyomott csoporthoz sem.

A munkásosztály valamint az alávetett faji vagy nemi csoportokhoz tartozók gyakran reagálnak pszichoaktív szerek használatával ezekre a körülményekre, hogy így birkózzanak meg a tünetekkel, de közben el tudják végezni a szükséges teendőiket. Mások ezeket az anyagokat élvezeti forrásként használják. Néhányan, miután kizárták őket a legális munkavállalásból, a kábítószer-eladáshoz és más illegális gazdasági tevékenységekhez fordulnak a túlélés érdekében.

Ahogyan azt Karl Marx kritikusan megjegyezte, és azóta a történelem időről időre igazolta is ezt, a munkásosztály olykor fellázad – és megvan azon képessége, hogy olyan forradalmat csináljon, amely képes meghaladni a kapitalizmust.

A kapitalizmusnak, és az annak kialakulása során létrejött államoknak így szembe kell néznie azzal a politikai problémával, hogy hogyan kezeljék a munkások, a rabszolgák és más alávetett csoportok igényeit és haragját. Ahogyan ez megmutatkozott, a kapitalisták egyes néprétegek hibáztatásával az „oszd meg és uralkodj” általános stratégiáját alkalmazzák, amivel sikeresen gyengítik a hatalmukra és a profitjukra fenyegetést jelentő veszélyeket. A kábítószerháborúk is ezt a tömeges méretű figyelemelterelést szolgálják.

Valójában ez is része az oszd meg és uralkodj folyamatának. Az emberek nyomorúságáért a kábítószer-használókat és a kábítószer-használatot hibáztatva el tudják terelni a figyelmet az elnyomás, a háború, az elidegenedés, a megaláztatás és a kizsákmányolás valóságáról.

Sok jóindulatú ember „társadalmi problémaként” tekint a munkások és mások pszichoaktívszer-használatára, és így nyitottá válik azokra a kampányokra, amelyek ezeknek a szereknek a használatát stigmatizálják vagy illegálisnak minősítik. Ez általánosan jellemző a munkásosztály mérsékelt aktivistáira és a faji jellegű közösségek egyes aktivistáira, akik megdöbbennek azon, hogy valaki a pénzét kábítószerre, alkoholra vagy dohányra költi.

És mindig vannak olyan emberek, akik nem tudják megfelelően kezelni ezek használatát, és így függőnek minősítik őket.

Oszd meg és uralkodj

A politikusok, a gazdag emberek és az államok, függetlenül attól, hogy jó szándék vagy egyszerűen az oszd meg és uralkodj logikája vezérli-e őket, gyakran ezekkel a mérsékelt erőkkel az oldalukon, erőt alkalmaznak, hogy bizonyos anyagok használatát és kereskedelmét illegálissá tegyék. Ezzel egy időben olyan ideológiai kampányt folytatnak, amivel kegyetlenül támadják az emberi méltóságát azoknak, akik ezeket az anyagokat használják, és kábítószer-fogyasztónak bélyegezik őket. (Természetesen ennek a mértéke függ attól, hogy az oszd meg és uralkodj stratégiája vagy morális elvek mentén zajlik-e a támadás.)

A kábítószerháborúk ugyanakkor kölcsönhatásban állnak az oszd meg és uralkodj stratégia más elemeivel is.

Láthatjuk, hogy egyes politikusok és prédikátorok a rasszizmus és a szexizmus erősítésére használják fel a kábítószerháborúk fokozódását. Ennek az egyik eredménye az afrikai-amerikaiak tömeges bebörtönzése – többségüket még csak nem is kábítószerrel kapcsolatos bűnügyek miatt, ami újfent azt mutatja, hogy ez a folyamat összefügg a rasszizmussal.

A másik hatása ennek a rendőrség hatalmának és létszámának a megnövelése – ugyanis ez a rendőrség lesz az később, amely elnyomja a sztrájkokat, a demonstrációkat és az olyan térfoglalásokat, mint amilyenek a Tahrir téren vagy a Maidanon történtek, vagy mint amilyen a spanyolországi Indignados és az egyesült államokbeli Occupy Wall Street volt.

A kapitalizmus és az állam megpróbálja elhallgattatni azokat, akiket elnyom, kizsákmányol vagy megsemmisít. Ezt a méltóságuk támadásával teszi, és azt állítja, hogy semmi olyasmit nem mondanak, amire érdemes odafigyelni, vagy ha olyanokról van szó, akik kábítószereket fogyasztanak, akkor azokat egyszerűen függőknek minősíti, vagy rosszabb esetben egyesen arról beszél, hogy a függőség beszél belőlük.

Számos gyógyszerész, orvos, szociális munkás és aktivista, „egykori hivatásos kábítószeres” és kábítószertörvény-reformer elfogadja vagy helyesli is ezt a megközelítést.

Utóhatások

Milyen érezhető következményei vannak ennek a „kábítószer-ellenes háborúnak” a mai Ausztráliában?

Számos példa mutatja, hogy a „kábítószerek elleni háború” Ausztráliában miként sújtja aránytalan mértékben azokat, akik már eleve a társadalom peremére szorultak, és funkcionál egyfajta társadalmi kontrollként. A fizetett és nem fizetett propaganda eredendően megnehezíti a szerveződést és a harcot a kábítószer-fogyasztó embereknek a számára, mert azoknak ezekkel a széles körben elfogadott és regresszív nézetekkel kell azonosulniuk.

A kábítószer-használók elleni politikai támadás kudarcának egyik leglátványosabb példája a Tony Abbott korábbi miniszterelnök 2015 elején indított „jég elleni háborúja” (a kristályos metamfetamin egyik neve az angol nyelvben az „ice” vagyis jég – a szerk.). Ennek jegyében egy költséges országos felmérést folytattak, amelynek az eredményeit jobbára figyelmen kívül hagyták, illetve egy szintén sok pénzt felemésztő médiakampányt indítottak, amely elsősorban a stigmatizálást és a kábítószer-használók további kirekesztését szolgálta.

A kampány legjobb esetben is figyelemelterelés volt azokról a nagyobb politikai problémákról, amelyekkel Abbottnak szembe kellett néznie, vagy, rosszabb esetben, összehangolt támadásként szolgált a munkásosztály kisiklatására, elnyomására és megosztására.

Az általánosságban vett kábítószer-használók és a kimondottan jeget fogyasztók (akiket gyakran neveznek „kiszámíthatatlannak”, „elfajzott zombiknak”, „erőszakra hajlamosaknak” és „megbízhatatlanoknak”) ilyesfajta démonizálása közösségeket fordított önmaguk ellen, amelyek egy elhibázott kísérlettel próbálták kiirtani ezt a „csapást”.

Fontos megismerni ezeket a módszereket, ahogyan ezek a kapitalista rendszer egészének javát szolgálják.

Segítenek megosztani a munkásosztályon és a fajilag alávetetteken belüli potenciális ellenzéki erőket. Politikai vitákba csomagolt „látványelemként” adják el a drogfogyasztók elnyomását, amivel más kérdésekről terelik el a figyelmet – ahogyan a „társadalmi kérdések” politikáját meghatározzák, ahogyan tette ezt többek között Kevin Phillips Richard Nixon drogellenes háborújakor.

És olyan mértékben teszik ezt, hogy elérik, hogy a kisebbségek és a munkásosztálybeli közösségek tagjai támogassák a dílereket és a drogfogyasztókat büntető rendőrséget és börtönrendszert, és ez erősíti az állam fegyveres szárnyát, ami elnyomja a tüntetéseket és az esetleges lázadásokat.

Az „illegális” anyagok használata lényegében egy 20. század eleji elképzelés, amikor is számos kábítószert, sőt még az alkoholt is kriminalizálták.

A „drogok elleni háború” eszkalálódása a társadalmi kontroll nyílt formája volt. John Ehrlichman Richard Nixon amerikai elnök belpolitikai főnökét szokás idézni: „Nixon 1968-as kampányának és az ezt követő Nixon-féle Fehér Háznak két ellensége volt: a háborúellenes baloldal és a feketék. (…) Érti, amit mondok? Tudtuk, hogy nem lehet törvényen kívül helyezni sem a háborúellenességet, sem pedig a feketéket, de azt el lehet érni, hogy a közvélemény a hippiket a marihuánával, a feketéket pedig a heroinnal azonosítsa. És utána mindkettő erőteljes kriminalizálásával szét tudtuk verni azokat a közösségeket. (…) Le tudtuk tartóztatni a vezetőiket, rajtaüthettünk az otthonaikon, szétverhettük az összejöveteleiket, és becsmérelhettük őket estéről estére az esti hírekben. Hogy tudtuk-e, hogy hazudunk a drogokról? Persze, hogy tudtuk.”

Írta: Mary Ellen Harrod, aki tizenhat éve az állami egészségügyben dolgozik, és legújabban az Új-dél-walesi Fogyasztók és AIDS Egyesület (NUAA) elnöke, illetve Sam Friedman, aki több mint hatvan éve baloldali aktivista, és 1983 óta kutatja a drogfogyasztókat és az AIDS-szel élőket.

Forrás: Green Left Weekly

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo