• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Latin-Amerika új politikai paradigmája
Latin-Amerika új politikai paradigmája
2016. november 09. szerda, 01:13

Azáltal, hogy Argentínában, Brazíliában, Guatemalában, Paraguayban és Peruban jobbközép kormányok kerültek hatalomra, úgy tűnik, hogy a balközép és populista kormányok elmúlt évtizedbeli hegemóniája a végéhez közeledik Latin-Amerikában.

De nem kellene meglepődnünk azon, hogy Latin-Amerika „vörös dagálya” visszaszorul. Az elmúlt negyven év történelmi bizonyítékai azt mutatják, hogy a régió politikai ciklusai erősen összefüggnek, és általában reflektálnak a gazdasági fellendülésekre és visszaesésekre.

A latin-amerikai gazdaságok hullámzást mutattak az elmúlt negyven évben - Fotó: Reuters/Sergio Moaes

1974-től 1981-ig az 1970-es évek olajárrobbanásának köszönhetően Latin-Amerika gazdasága évente átlagosan 4,1 százalékkal növekedett, a 2,8 százalékos történelmi átlaghoz képest. A régióba áramló olajdollárokból hatalmas közkiadás-növeléseket és ingatlanbefektetéseket finanszíroztak, amivel a kontinens katonai diktatúráit igazoló gazdasági csodát táplálták. Abban az időszakban az autoriter rezsimeknek a gazdasági fellendülés hitelt adott, mivel azok helyreállították a stabilitást és a rendet a kontinensen.

De erről az időszakról később kiderült, hogy, ahogyan a közmondás tartja, vihar előtti csend volt. Az ünneplést az 1980-as évek eleje zárta rövidre, amikor is az Egyesült Államok központi bankjának akkori vezetője, Paul Volcker elvonta a bőségszarut azzal, hogy az infláció megfékezésének érdekében hirtelen megemelte a kamatlábat. A „Volcker-sokk” hármas negatív következménnyel járt: az Egyesült Államok mély recesszióba került, a nyersanyag árak zuhanásnak indultak, illetve a Latin-Amerikába áramló tőke hirtelen másfelé, a jobb hozamokat kínáló amerikai dollárban denominált eszközök felé fordult.

Ezután következett az „elveszett évtized” gazdasági válsággal, stagnáló növekedéssel, valamint valuta-, adósság- és bankválsággal. Ez a súlyos visszaesés széleskörű társadalmi elégedetlenséget váltott ki, leomlott a berlini fal, illetve annak nyomán, hogy az Egyesült Államok megvonta a támogatását a régió katonai diktatúráitól, Kubát leszámítva minden latin-amerikai diktatúra véget ért.

Az esetek többségében a katonai diktatúrákat demokratikusan megválasztott jobbközép kormányok váltották fel, amelyek a korábbi gazdasági paradigmát – az importhelyettesítést, állami beavatkozást és a túlszabályozást – a washingtoni konszenzusra cserélték le, amelynek a hívószavai a költségvetési fegyelem, az árstabilitás, a kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció, a privatizáció és a dereguláció.

Az 1990-es évek elejére, az 1989-es Brady-terv megoldotta Latin-Amerika adósságválságát úgy, hogy az gazdasági reformokért cserébe adósságcsökkentésért várt el, továbbá az egyesült államokbeli kamatlábak is csökkentek. A külföldi tőke is áramlott befelé, és új konszenzusos vélemény alakult ki arról, hogy a kötvény-vezérelt tőkebeáramlás piaci fegyelemre fogja kényszeríteni Latin-Amerika történelmileg túlköltekező kormányait, mivel csak ezáltal válhatnak hitelképessé. Egy újabb gazdasági fellendülés következett be, amelyet a latin-amerikai politikacsinálók a washingtoni konszenzusnak tulajdonítottak.

A demokrácia az értelmes és hiteles gazdaságpolitikával együtt, úgy tűnt, hogy végre megtette a hatását. De ekkor bekövetkezett az 1997-es ázsiai pénzügyi válság és az 1998-as rubelválság, aminek hatására az orosz kormány fizetésképtelenné vált. A tőke menekült a feltörekvő piacokról, és a latin-amerikai országok ismételten zuhanórepülésbe kezdtek, amit gazdasági válság és egy még súlyosabb valuta-, adósság- és bankválság követett.

A 2000-es évek elejére a latin-amerikai gazdaság állapota ismét társadalmi elégedetlenséghez vezetett, és a jobbközép kormányok dominószerűen buktak meg, és balközép – egyes esetekben populista – kormányok követték őket.

A balközép kormányok, populista társaikkal ellentétben, nem utasították el a költségvetési fegyelem, az alacsony infláció és a nyitott piacok melletti korábbi kötelezettségvállalást. Inkább erre az elkötelezettségre építve bőkezű társadalmi-jóléti és újraelosztó gazdasági programokat indítottak. Ez a nyersanyagárak 2003-tól kezdődő emelkedésének, valamint a 2008-as globális pénzügyi válság nyomán, a fejlett országok befektetői által a megtérülést kereső, 2012-ig tartó túlfeszített tőkebeáramlásának köszönhetően volt lehetséges.

Megint a magas nyersanyagárak és az olcsó, bőséges tőke táplálta az egy évtizedig tartó gazdasági fellendülést. A térség kormányai pedig megint az uralkodó paradigmának tulajdonították a sikerüket, amely ezúttal egyesítette a gazdasági ortodoxiát az újraelosztó politikákkal. Mi több, a jobbközép kormányok békésen adták át a hatalmat az újonnan megválasztott balközép kormányoknak, ami miatt sokan gondolhatták azt, hogy ezúttal majd másként lesz.

Tévedtek. 2012 óta a latin-amerikai gazdaságok az európai adósságválságnak, a kínai lassulásnak, a nyersanyagárak összeomlásának és a feltörekvő piacokról történő tőkekiáramlásnak köszönhetően jelentősen lassultak. Egyes latin-amerikai országok csak küszködtek, mások mély válságba zuhantak.

A latin-amerikai kormányok megint meggyőzték, nemcsak magukat, de a választókat is, hogy a saját politikáik álltak a fellendülés mögött. Amikor a választók elvárásai szembekerültek az új társadalmi-gazdasági realitásokkal, az utcákra vonultak, hogy tiltakozzanak. Egyes országokban a korrupciós botrányok olajat öntöttek a tűzre, és jobbközép kormányok újabb sorát választották meg.

Latin-Amerika elmúlt negyven évében a jobbközép és balközép kormányok váltakozása fejlődést mutat: minden új szakasz az előzőre épül rá. A kreatív romboláshoz hasonlóan, a fejlődés megőrzi mindazt, ami működik, elveti azt, ami nem, és néha hozzátesz új, bomlasztó vonásokat.

Feltételezve, hogy ez a minta fennmarad, mi várható a többnyire jobbközép irányultságú, mainstream latin-amerikai kormányoktól?

A legvalószínűbb, hogy folytatni fogják ezt a fejlődési folyamatot, megőrzik a washingtoni konszenzus néhány alapkövét, miközben megtartanak egyes újraelosztási politikákat, ha ez kivitelezhető. A források azonban szűkösek, ezért szükség lesz a szociális kiadási programok és az infrastrukturális projektek újratervezésére, hogy maximalizálják azok hatékonyságát, és minél többet hozzanak ki belőlük. Én ezt az „intelligens megszorítások” paradigmájának hívnám. Ha a latin-amerikai kormányok ezt sikerrel alkalmazzák, akkor joggal tulajdoníthatják majd maguknak az ebből fakadó gazdasági eredményeket.

Írta: Ernesto Talvi

Ernesto Talvi a Brookings Institution Globális Gazdaság és Fejlődés Programjának külső munkatársa, valamint a Brooking Institution CERES Latin-Amerikai Gazdasági és Szociálpolitikai Kezdeményezés igazgatója.

Megjelent a Project Syndicate honlapján.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

Látogatók száma

mod_vvisit_counterMa158
mod_vvisit_counterTegnap1685
mod_vvisit_counterA héten7241
mod_vvisit_counterMúlt héten12340
mod_vvisit_counterA hónapban42126
mod_vvisit_counterMúlt hónapban50180
mod_vvisit_counterÖsszesen3262453
2010. december 3. óta

logo