• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Elemzések Venezueláról a nicaraguai sandinista forradalom fényében
Venezueláról a nicaraguai sandinista forradalom fényében
2016. június 17. péntek, 18:05

Nicaraguában az emberek többsége aggodalommal figyeli venezuelai testvéreink drámai helyzetét, és bizonyos mértékig magukra ismernek bennük. Az ehhez elég idős itteni embereknek sok szempontból déja vu érzésük van. Egyikünk sem szeretné, ha Venezuelában megismétlődnének a múlt hibái. Ezért írjuk le ezeket most.

A témáról szóló könyvtárnyi könyv és minden a hősi nicaraguai nép küzdelmére épülő tudományos és politikai karrier ellenére a sandinista népi forradalom tapasztalatai nagyrészt ismeretlenek a világon. Ez egyaránt igaz a tudományos területre, és általában a nemzetközi baloldalra egyaránt. Ez ugyanúgy igaz a Somoza népirtó diktatúrája ellen az 1979. július 19-i győzelemig folytatott a többirányú küzdelemre, és még inkább az ezt követő 1980-as évekbeli forradalmi évtizedre is. Mondanunk sem kell, hogy az 1990-es választási vereség után a sandinisták a hatalomba való 2007-es visszatéréséig történt dolgok, és az azóta elért eredmények még sokkal inkább ismeretlenek. Amit a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front ma tesz, abból sok minden, ha nem a legtöbbje, mindezeken a tapasztalatokon alapul.

Az 1980-as években Nicaragua volt a világ egyik geopolitikai gócpontja, ami sokféle rokonszenvet ébresztett… és sokféle ellenszenvet is. Baloldali, haladó és forradalmár aktivisták egész generációja vetette minden reményét ebbe kis, szegény közép-amerikai országba, aminek valahogyan sikerült legyőznie Latin-Amerika egyik legvéreskezűbb diktatúráját. A politikai pluralizmus szocialista programjával, vegyes gazdaságával és társadalmi igazságosságával, valamint azzal a jelszavával, hogy „A kereszténység és a szocializmus között nincsen ellentmondás”, a sandinista forradalom az utópiák válságának korában megtestesítette a helyi és a nemzetközi baloldal álmait.

Azokban az években Managua szinte kötelező zarándokhellyé vált, és a világ haladó személyiségeinek és forradalmárjainak valóságos „ki kicsodáját” vonzotta: Allen Ginsberg León városában szavalta a verseit; minden forradalmár énekes Pete Seegertől Daniel Vigliettiig Nicaraguába utazott, hogy népünknek énekeljenek; a baloldali politika olyan nagyon különböző alakjait, mint a híres Régis Debrayt (aki elég meglepő módon François Mitterrand jóvoltából támadórakétákat hozott magával – egyetlen európai fegyvereket, amelyet a sandinista forradalom azokban az években kapott), vagy Jasszer Arafat palesztin vezetőt és Comandante Fidelt, akik azért jöttek Managuába, hogy felajánlják a „szakállukat” a népünknek.

Fidelen és egy maroknyi más, főleg harmadik világbeli, és néhány európai és észak-amerikai barátunkon kívül, ezeknek a személyeknek és mozgalmaknak a többsége elpártolt a sandinista forradalomtól az 1990-es választási vereség után. Mindenki folyamatosan próbálta értelmezni, hogy mi történt, és hogy ami olyan jól indult, az miért ért ilyen szomorú véget. Az esetek döntő többségében az elemzés elég rövidre sikeredett, és egy-két történetre fókuszált (az itteni korrupcióra, egyes önkényes viselkedésre…), amelyek többé-kevésbé igazolták az emberek előítéleteit arról, hogy milyen is egy forradalom. Rögtön ezután lapoztak, ahogyan tették ezt a szocialista blokk összeomlása után is, amelybe a sandinista forradalom is beletartozott, és belevetették magukat az akkor legsürgetőbb feladatba, hogy megpróbáljanak szembeszállni a Washingtoni Konszenzus újonnan uralkodóvá váló rezsimjével (vagy egyes esetekben alkalmazkodni hozzá).

Általánosságban elmondható, hogy a nicaraguai forradalomról vont mérlegek elhamarkodottak voltak és nem voltak önkritikusak, és gyakran merültek fel olyan hangok, amelyek szerint a forradalmi sandinista kormány nem volt elég radikális és baloldali. A történtek komoly értékelésének feladata olyanokra hárult, akik a legérintettebbek és a legérdekeltebbek voltak ebben – magukra a nicaraguai emberekre. Az 1990 és 2007 között elvégzett értékelésekből levont tanulságok tükröződnek a Daniel Ortega parancsnok vezette sandinista kormány jelenlegi politikájában, abban a sikeres politikában, amely a közelmúlt nehéz és törékeny regionális és világviszonyainak közepette számos győzelmet könyvelhetett el.

Az 1980-as évek tapasztalatain alapuló tanulságok nem tudományos fejtegetések eredményei, hanem a nicaraguai nép túlélésének szükségességén alapulnak. Ezeket hivatalosan a nagyon nehéz 1990 és 1994 közötti sandinista pártkongresszusokon vonták le. Még fontosabb, hogy ezeket a tanulságokat akkor állapították meg, amikor aktív ellenállás folyt a neoliberális politikákkal szemben, a sandinista forradalom alapvető vívmányainak védelmében. Az értékelési folyamatot a sandinista politikai párt, a hozzá kapcsolódó mindenféle szervezet, de barátok, családok és magánszemélyek küzdelmén és ellenállásán keresztül folytatták le. Ebben a folyamatban részt vettek forradalmi aktivisták, de sok más ember is, még olyanok is, akik korábban a forradalom ellenségei voltak.

Ebből az egész társadalomra kiterjedő értékelési folyamatból egy széles társadalmi konszenzus emelkedett ki a Sandinista Fronton belül és kívül az ország az 1979-es forradalomtól napjainkig tartó jelenkori történetére vonatkozóan. Ez a konszenzus jelenleg a kormány politikáját irányító Daniel Ortega parancsnok és Rosario Murillo elvtársnő iránti óriási népi támogatottságban nyilvánul meg. Egyúttal az is mutatja, hogy a politikai jobboldal lényegében összeomlott, és pártjait együttesen nagyon magas választási részvétel mellett a lakosság alig tíz százaléka támogatja. Ma mindenki biztosra veszi, hogy a Sandinista Front magabiztos győzelmet fog aratni a 2016. novemberi választásokon, ahol akár a szavazatok 70 százalékát is bezsebelheti majd.

Az 1970-es évek (Somoza elleni) és az 1980-as évek (a kontrák elleni) háborúinak tapasztalatai meghatározzák Nicaraguát. Senki nem akarja ezeket a háborúkat megismételni. Néha bizonyos baloldaliak könnyedén, felületesen beszélnek a háborúról. Általában ezek olyanok, akik nem tapasztalták meg azt első kézből.

Az 1980-as években Nicaraguában, ahol kevesebben élnek, mint New York Bronx városrészében, az Egyesült Államok kormánya népirtó háborút folytatott, amelybe több százmillió dollárt fektetett be, és amely során az olajozottan működő propagandagépezetének minden eszközét bevetette. Amit ma latin-amerikai integrációs folyamatként ismerünk, az UNASUR-ral, a CELAC-kal és az ALBA-val, az akkor még nem létezett. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az ország ellen, amely mezőgazdasági exportból és a Szovjetunió szinte kizárólagos segítségéből élt, pusztító gazdasági és pénzügyi blokádot vezettek be, amelyhez mindenféle egyéb szankciók társultak.

Azonban míg az erőviszonyok durván egyenlőtlenek voltak, hazudnánk, ha azt mondanánk, mi, forradalmárok nem követtünk el súlyos hibákat. Például ismeretes, hogy az 1990-es választási vereség egyik oka az volt, hogy nem voltunk hajlandóak megszüntetni a hazafias katonai szolgálatot. Mindazonáltal a sandinista népi forradalom tapasztalatának önkritikus elemzése nem állt meg itt, és érdemes megosztani néhány fontos tanulságot, amivel a legtöbb sandinista egyetért, hogy megtanultunk ebből a történelmi időszakból.

Az 1980-as évek Nicaraguájának egyik fő tanulsága az, hogy nagyon fontos, hogy ne keverjük össze a vágyálmainkat a valós erőviszonyokkal. 1979-ben, amikor a sandinisták egy közép-amerikai gerillamozgalom-hullámmal hatalomra jutottak, hajlamosak voltunk azt hinni, hogy erősebbek vagyunk, mint amilyenek valójában voltunk. A közelmúltbeli argentínai, bolíviai és venezuelai vereségek és megtorpanások, illetve a brazíliai puccs ellenére a mai helyzet sokkal jobb, mint amilyen akkor volt. Az 1980-as években a Río/Contadora Csoporttal még éppen csak elkezdtük lerakni a neokoloniális Amerikai Államok Szervezetén kívüli latin-amerikai együttműködés alapjait, ami az Egyesült Államok kormánya által hevesen ellenzett sikeres békefolyamatban csúcsosodott ki.

Nicaraguában a Somoza-diktatúra megdöntése rendkívüli népi támogatottságnak örvendett, amely támogatás azonban, legalábbis a nicaraguaiak fontos többsége részéről, egy radikális átalakulással járó forradalmi projektre már nem terjedt ki. Ma, ha megnézzük országunk uralkodó erőviszonyait, akkor kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy a forradalommal és a szocializmussal ellentétes értékek gyakoriak a népi osztályok nagy részében. Nicaraguában megtanultuk, hogy ezeknek az értékeknek a megváltozása csakis egy hosszú folyamat során lehetséges, amely során óvakodnunk kell attól, hogy ne idegenítsük el és változtassuk ellenséggé a bizonytalanokat, hanem integráljuk őket, mint az új társadalom és az épülőben lévő új gazdaság főszereplőit és termelőit. Ha mindent azonnal akarunk, akkor az láthatóan csak megerősíti ezeknek a (a valláshoz, a magántulajdonhoz, általában a társadalmi és gazdasági szabadságjogokhoz kötődő) csoportoknak a legnagyobb félelmeit, amely csoportok így gyorsan az egyébként vonzónak tűnő ellenzéki politikai erők mellett köthetnek ki, nem foglalkozva azzal, hogy ezek az erők milyen reakcióssá válhatnak.

A másik lecke, amit magtanultunk, az az, hogy hajlamosak voltunk összekeverni a hatalmat az hegemóniával. Például a Somoza-család vagyonának kisajátításával a sandinista népi forradalom megszerezte az ellenőrzést a mezőgazdaság, az ipar és a pénzügyi szolgáltatások nagy része felett. Somoza autokratikus államának ily módon való lerombolása egy az alapoktól újjászervezett hatalom illúzióját adta. Mindez, valamint a Sandinista Front abból fakadó tekintélye, hogy ő vezette a harcot az olyannyira gyűlölt diktatúra ellen, termékeny talaja volt annak az illúziónak, hogy a hatalom biztosan megszilárdult.

Azonban katonai szempontból Somoza hadserege, a Nemzeti Gárda sértetlenül vonult ki Nicaraguából, és a nicaraguai nép elleni terrorista gerillahadjárat élére állt. A tanárokat, egészségügyi dolgozókat, a Ben Linderhez hasonló mérnököket, valamint egyszerű parasztokat és családjaikat célba vevő terrorista offenzívát az Egyesült Államok kormánya szervezte, képezte ki, fegyverezte fel és pénzelte. Ez a katonai vetület Venezuelában a kolumbiai félkatonai szervezetek és a szervezett bűnözés által szított destabilizációban tükröződik. Az Egyesült Államok kormánya ugyanúgy venezuelai ellenzéki politikai csoportokat és civil szervezeteket is finanszíroz, ahogyan ezt Nicaraguában is tette az 1980-as években. Az ellenzéki sajtó is hasonló főszerepet játszott Nicaraguában, ahogyan ezt tette és teszi ma is Venezuelában.

Azonban ha félre is tesszük ezeket a katonai, média és külső agresszió dimenziókat, egy demokratikus alapokon nyugvó hatalom soha nem abszolút, sőt mindig csak átmeneti – egy olyan hatalom, aminek megtartásáért minden nap fáradozni kell. A politikai nagygyűléseken keresztül kifejeződő hegemónia nagyon csalóka, és akár megtévesztő is lehet, ami elhamarkodott, rosszul átgondolt, alapvetően hibás döntésekhez vezet. Az igazi hegemónia a mindennapok gondolkodásában testesül meg, ahogyan a tömegek hűségesek egy forradalmi program iránt, és ennek megszilárdulásához egész történelmi korszakokra van szükség.

Még azok a mozgalmaink és kormányaink által stratégiai győzelmeknek tartott lépések sem feltétlen jelentenek alapvető változást az igazi erőviszonyokban, ahogy az egész lakosság által ténylegesen győzelemként értékelt lépések sem. Például 1988-ban, hogy felvegye a harcot egy a jelenlegi venezuelaihoz hasonló elszabaduló árinflációval, sandinista kormányunk bevezette a Berta Hadműveletet, amelynek során 24 óra leforgása alatt az ország összes bankjegyét és pénzérméjét gyakorlatilag egy új pénznemre cserélte le. Ezt a lépést szigorúan titkos tervezés előzte meg, így annak közvetlen kidolgozóin kívül senki sem tudott róla egészen addig, amíg ténylegesen meg nem történt.

Azonban a Berta nem állította meg az inflációt, amelynek más okai voltak, és csak kis jelentőségű mellékhatásokkal bírt, például egy időre megfosztotta a Hondurasban állomásozó kontrákat a készpénzüktől, ugyanakkor veszteséget okozott számos nicaraguai kis- és közepes kereskedőnek is, akiknek többsége nem volt a forradalom ellen. A legtöbb problémát, talán a legfontosabbakat, ritkán lehet megoldani mégoly tökéletesen is kivitelezett műveletekkel. A gazdaság esetében a sandinista tapasztalat újfent megerősítette, hogy a munkaérték törvénye létezik, és ha nem tartják tiszteletben a termelési költségeket, akkor a súlyos egyensúlytalanságok elkerülhetetlenül erodálni fogják egy adott forradalmi projekt hitelességét.

Ezért kontraproduktív spekulánsnak és csempésznek bélyegezni a népi osztályok széles rétegeit, akik csak családjaik megélhetését próbálják védeni. Nicaraguában a legnagyobb spekulánsok a managuai hatalmas Mercado Oriental (Keleti Piac – a szerk.) árusai voltak, akik egyúttal olyan nők is voltak, akik legtöbb fiukat feláldozták Nicaragua védelméért. Államilag támogatott árú csizmákat, machetéket, szögeket, sót és gázolajat biztosítottunk a parasztoknak, akik másnap elutaztak a határhoz, hogy továbbadják azokat a kontráknak, hogy így vegyenek meg más dolgokat, amikre szükségük volt. Szerencsére a kormányunk pont időben hagyott fel azzal a politikával, hogy ezeket az egyszerű embereket ellenforradalmárokként kezelje. Enélkül a végül bekövetkező vereségünk sokkal rosszabb lett volna.

Az 1980-as évek Nicaraguája gazdasági tapasztalatainak másik tanulsága, hogy a társadalmasítással előállított köztulajdont összekeverni a felülről irányuló szocializmus révén való kollektivizálással alapvető hiba. Nincs kétség afelől, hogy az állami vállalatok az alapvető szolgáltatások vagy az elsődleges bevételi források (mint a PDVSA venezuelai állami olajtársaság) terén fontosak, ameddig gazdasági előnyt biztosítanak, vagy stratégiai jelentőségük van és szükségük van rájuk. De ezektől az esetektől eltekintve a nem hatékony termelő vállalatok az átlagos termelési költségeken felüli fenntartása egyértelműen ártott Nicaragua forradalmi kormányzati programjának.

A gazdaság társadalmasításának jobb megközelítése volt, hogy ezt egy széleskörű folyamatként hirdették meg, amelyen keresztül a szabadon társult közvetlen termelők veszik át a gazdaság és általában a társadalom feletti ellenőrzést. Ez történhet ön- vagy társirányítású vállalatokon, szövetkezeteken és szövetkezeti szövetségeken, fogyasztói szövetségeken stb. keresztül. A kormányzat szerepe ilyen értelemben döntő fontosságú, például progresszív adózási rendszerek és politika kialakításában vagy a népi és közösségi hatalmi struktúrák hivatalos előmozdításában. A párbeszéd és a konszenzus alapvető fontosságú ahhoz, hogy ez a folyamat sikeres legyen.

Az 1980-as években súlyos hiba volt a kormányunk részéről az, hogy az agrárreform keretében azzal a feltétellel osztott földeket a parasztoknak, hogy azokat közösen művelik meg. Először is a legtöbb paraszt saját maga egyénileg szerette volna birtokolni a földeket. Másodsorban csak kevés olyan csoport kapott földet, aki korábban együtt harcolt annak elfoglalásáért. Sok esetben a földet olyan csoportok kapták, akik csak azért álltak össze, hogy forrásokhoz jussanak az államtól. Más esetekben a földeket olyan kis csoportok kapták, akik azért akartak rendkívül jó minőségű földekre szert tenni, hogy azokat nagyszámú paraszt bérmunkájával kapitalista földbirtokosok módjára zsákmányolják ki. Az sem segített, hogy a kormány gyakorta próbálta erőltetni a szövetkezetek fejlesztésének ütemét azzal, hogy túlszabályozott befektetési projektekbe kényszerítette őket, amelyek működési és irányítási problémái csalódottságot és sorvadást keltettek.

Aztán az 1980-as évek vége felé sandinista kormányunk azzal szembesült, hogy a kontrák jelentős társadalmi bázist építettek ki a vidéki családok körében. Ekkor megszüntették a földosztás közös használathoz kötött feltételét, és helyette egy olyan sokkal hatékonyabb földújraosztási eljárást vezettek be, amely hozzájárult ahhoz, hogy az 1990 és 2007 közötti reakciós neoliberális politika által jellemzett korszak ellenére a nicaraguai társadalom fenntartsa azt a jelentős társadalmiegyenlőtlenség-csökkenést, amelyet sandinista forradalom elért. Ma Nicaragua rendelkezik az egyik legnagyobb szövetkezeti mozgalommal a világon, és a családi és társult vállalkozások teszik ki a GDP 63, illetve a munkaerő több mint 70 százalékát.

Ma a sandinista kormány egyik legnépszerűbb programja az, hogy egyéni tulajdonjogokat ad több ezer családnak a városokban és vidéken. Ennek a programnak két aspektusát érdemes kiemelni. Az egyik, hogy a földújraosztás bejegyzett jogcímet biztosít a minden egyes birtokra, aminek hiánya az 1980-as években kaotikus földkonfliktusokat és vitákat eredményezett Nicaraguában, amelyek akár máig hatnak. Másodsorban a jelenlegi földtulajdonjog-program szándékosan kedvez a nőknek, akiket az 1980-as évek földreformjában szinte teljesen mellőztek. Ez a politika, és más olyan a nőket előtérbe helyező programok, mint a Zéró Uzsora és a Zéró Éhezés elősegítik azt, hogy a korábban szegénységben élő nők felismerjék teljes potenciáljukat a nicaraguai gazdaság termelő szereplőiként. Ez létfontosságú Nicaragua jelenlegi gazdasági fejlődése és társadalmi stabilitása szempontjából.

Az 1980-as években a sandinista kormány végig kénytelen volt jelentős forrásokat fordítani arra az eshetőségre, amelyre mindannyian számítottunk, hogy az Egyesült Államok közvetlen katonai inváziót fog végrehajtani. Végül ez nem következett be, mert vietnami vereségük után az amerikai kormány csak olyan gyakorlatilag védtelen államokba küldött tengerészgyalogosokat, mint Grenada vagy Panama. Közben az Egyesült Államok és helyi szövetségesei kivéreztették a nicaraguai emberek erőforrásait, és kihasználták az összes hibánkat. Ezt követően a Szovjetunió összeomlása 1988-tól kezdve megtette a többit. Ha a Sandinista Front nem adta volna át a hatalmat az 1990-es választások elvesztése után, az országban vérfürdő kezdődött volna, és a forradalomnak, ami leginkább lehetővé tette a szabad választásokat örökre vége lett volna.

Daniel Ortega parancsnok az 1990-es választási vereség után nyíltan felszólított az „alulról jövő uralomra”, amelyből a nicaraguai emberek erőt merítettek ahhoz, hogy a következő tizenhét évben elfoglalják az utcákat és megvédjék forradalmi eredményeiket. Daniel Ortegának elég éleslátó volt ahhoz, hogy felismerje, hogy Nicaraguának a történetében először olyan hadserege, rendőrsége és alkotmánya van, amely mentes az Egyesült Államok kormányának bárminemű befolyásától. Eme intézményi hatalom és a sandinista forradalom társadalmi és gazdasági eredményei iránti erős népi elköteleződés olyan keretet adott a Sandinista Frontnak és a nicaraguai embereknek, amely behatárolta, hogy mit lehet átengedni, és miért kell harcolni és megvédeni.

Nem veszett el minden az 1990-es választások után. A nicaraguai emberek egy egész országot nyertek el, ami nem kis dolog. Most Nicaragua egy olyan ország, amely újra felemelkedőben van, és visszaveszi azokat a befejezetlen vívmányokat, amiket az ország oligarchiája az Egyesült Államok kormányának utasítására gyakorlatilag fegyverrel fenyegetve rabolt el tőle 1990-ben. Az összes befejezetlen forradalmi ügy újra sínen van megváltozott körülmények között, másfajta problémákkal és nehézségekkel. Ha akkor tudtuk volna azt, amit most tudunk, akkor talán bölcsebben cselekszünk, hogy elkerüljük az 1990-es választási vereséget. De a hasonló vereségek nem elkerülhetetlenek, ha tanulunk a múltbéli hibáinkból. Ez az a tapasztalat, amit meg szeretnénk osztani venezuelai és máshol élő testvéreinkkel.

Írta: Tortilla Con Sal nicaraguai antiimperialista közösség

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo